Fádörhándrid 1-2.
Apám él! Ki vagy, Apu?

   Apu, te élsz?
   Élsz annak ellenére, hogy 1994. szeptember 28-án meghaltál? Meghaltál néhány nappal több mint hetvennégy évesen? 1920. szeptember 15-én születtél. Ma, 2019. szeptember 15-én léptél századik évedbe. Egyébiránt annak meg tizenhárom nap múlva lesz éppen negyed százada, hogy… távoztál az élők sorából.
   A fiad számokat dicsőít? Örülsz, ugye? Vagy, afféle kótyonfitty bölcsészként, csak a számmisztikába lát bele varázslatot? Apu, mérnök vagy! Személyes tiszteletedre vonultatok föl némi matematikát. A számokat becsülted, a műszaki ismereteket, a mérnöki tevékenységet. Földönjáró „reál” voltál, nem felhőkben lebegő „humán”, amilyen a fiad lett.
   Az életed első évtizedeiről, tulajdonképpen szinte nagyobbik feléről nem tanúskodhatom, hiszen én, második gyermeked, 1956. február 9-én láttam meg a napvilágot. Amikor harminchatodik életévedben jártál. (Első fiam nekem is harminchat éves koromban született.) Rólad úgy negyvenéves korodtól őriz az emlékezetem személyes emlékeket. Felnőtt- és öregkorod három, három és fél évtizedéről.
   Most, amikor írni kezdem az Apám100-at, 2019. február 25. van. Az én életemnek – kisebb-nagyobb megszakításokkal – harmincnyolc és fél évig voltál szemtanúja. Úgy-ahogy. Az utóbbi – eddigi – huszonötnek nem.
   1920. szeptember 15. és 2019. szeptember 15. között kilencvenkilenc év telik el. Ennyiből – egy időben – harmincnyolc és felet töltöttünk együtt földi létünkben.
   Huszonöt éve nem vagy, és huszonöt éve mégis ugyanúgy vagy, mint voltál, csak éppen nem érinthetlek meg. Akkor hát jelen idejű vagy, voltál, leszel, föltételezem immár, az örökkévalóságig. Mondd, ez is valami realitás?
 
   Nem, nem hiszek se másvilágban, se mennyországban. Sejtelmem sincs, hiszek-e bármiben. Csak a tényt tudom. Azt, amit nap mint nap tapasztalok, tudok. Apu, te élsz!
   Másféle élet persze holtan élni. Elképzelem. Magam még nem tapasztaltam, milyen, de nektek, szeretett gyermekeim, kedves tanítványaim, megpróbálom elmondani.
   Mindenekelőtt egy törvény, amelynek megingathatatlanságát saját bőrömön tapasztaltam. Így hangzik: az anyát kapja, az apát szerzi magának a gyerek. (Legalábbis a fiú, mert a lányok nevében nem nyilatkozhatom.)
   Én így voltam evvel. Anyám, a te huszonkét évig feleséged – az Anyám100-at, reményeim szerint, esztendő múltán kezdem, hiszen ő 1921. szeptember 22-i születésével egy évvel és egyetlen héttel volt fiatalabb nálad – léte, jelenléte, megingathatatlan „mellettem állása” mindig megkérdőjelezhetetlen adottságként mutatkozott. Te? Hát te… voltál, persze, voltál. Férfiemberként végezted a kötelességeidet. Tetted a dolgodat (ahogyan persze erősen emancipált anyám is tette az övét), a genetikai parancsnak megfelelően eljártál vadászni, hogy hozd haza a zsákmányt a családnak, és közben… otthon, idegenben megvalósítottad a magánálmaidat. (Nők nevében megint csak nem nyilatkozhatom, de azt tapasztalom, a világ úgy van kitalálva, hogy ők a házi tűzhely oltalmazóiként várják vissza a vadászt a zsákmánnyal, hogy abból lássák el a családot. És persze e – természet által rendeltetett – feladat végrehajtása mellett valósítják meg álmaikat. Ezért is gondolom, hogy a nők „elsődlegesebbek” nálunk, férfiaknál, de ezen elmélkedni más irányokba vezetne.) Idáig sose kérdeztem meg tőled, mit gondolsz a nőkről. Mert minden férfi mögött áll egy nő. Mögötted ki állt? Kik álltak?
 
   A szüleim 1973-ban – tizenhét éves koromban – elváltak, de attól anyám maradt az anyám, te meg, Apu, az apám. Ugyanúgy, mint addig, avval a földrajzi-geopolitikai különbséggel, hogy attól a tavasztól-nyártól kezdve ti, ketten, nem laktatok egy fedél alatt. Veled, miután elköltöztél, két gyereked – nővérem és én – se. Én? Mire tizenhét évemhez hozzátétetett kettő, mire gyerekből félfelnőtté értem, addigra, 1975-re jutottam odáig, hogy kezdjelek magamnak fölfedezni. Kezdjek magamnak apát hódítani.
   Konkrétan téged. Varga Márton. Varga Márton (1920-1994).
   Két évtizedünk maradt egymásra, csaknem száz éved ötöde.
   A te történetedet mondom mostantól egy évig. Emléktöredékekből épít vissza magának apát egy háromszoros apa. Múzsák, segítsetek!
   
   Ki vagy, Apu? Az a szélütött, jobb kezére lebénult, írásra képtelen; jobb lábával sántikáló, hosszú sétára alkalmatlan; lelassult beszédű, szavakat kereső, hebegő öregember, akiről azon nyomban, hogy 1986. január 3-án délután háromegyed háromkor beléptem a Tétényi úti kórház intenzív osztályának kórtermébe, lerítt: már sosem lesz a régi? Ha egyáltalán túléli az agyvérzést? Az a nagy hatalmú, tekintélyes, a vállalati hierarchiában második ember vagy, akinek tágas dolgozószobája előterében titkárnő áll föl a főmérnök úr fiának tiszteletére, aki ezért-azért beugrik hozzád Kálvin tér közeli munkahelyedre? Az a kollégista-gimnazista fiú vagy, aki a csodák csodájáról álmodozik? Hogy a holdfény világította Felenyedről eljusson az állítólag utcalámpáktól fényes Kolozsvárig?
   Az a magzat vagy, aki már, első gyerekként, anyja – apai nagyanyám – méhében fejlődik, amikor tőlük néhány ezer kilométerrel odább aláírják – 1920. június 4-én –, hogy a világháborúban vesztes Magyarországtól, büntetésül, jelentős területeket csatolnak el? Amikor megfogantál, Felenyed – Enyed melletti falutok – Magyarországhoz tartozott. Mire megszülettél, papíron már Romániához (hiába, hogy a szerződés csak 1921. július 31-én lépett életbe).
   Mindenki te vagy, Apu. Magad vagy, mert magad lettél a huszadik század, minden előzményeddel és minden következményeddel, onnan kezdve, hogy 1920. szeptember 15-én megszüless Felenyeden, egészen odáig, hogy 1994. szeptember 28-án meghalj Budapesten. Te vagy a huszadik század, amelyet megéltél. Te vagy a nagy út, amelyet megtettél. Ha út vagy, önmagadat tetted meg. És önmagadon léptél túl.
   Vagy még annál is többet tettél: te voltál a hatalmas ugrás. Szépapámig tekinthetek vissza: olyan nemzedékről nemzedékre örökített mélyszegénységből indultál, amelynek lenyomataitól – amikor 1985-ben, huszonkilenc évesen szembesültem velük – magam is arcul üttettem, hogy ilyesmi egyáltalán létezhetett. Sőt – rágcsáltam az újradarált darából sült kenyeret húgod asztalánál – az idő minden múlása ellenére létezik! És abból a mélyszegénységből a magad akaratából, a magad elszántságából, a magad erejéből kapaszkodtál ki. Hogy az ezerszer átkozott, de ezerszer áldott huszadik század lehetővé tette neked, munkával és munkával és munkával előbbre juss, az a te elszántságodnak köszönhető. Hogy az egyetlen kalendáriumtól, amelyet annyiszor idéztél föl nekem, amint apád – apai nagyapám – lapozgatja gyertyafénynél, eljutottál a nyolcszáz kötetes könyvtárig. Mert ahogyan a század formált téged, úgy formáltad te is a századodat. Kiküzdötted magadnak, ahová jutottál.
 
   Te vagy, Apu, a bizonyság, hogy igenis, lehet.
   Én meg? Sokáig, nagyon sokáig nem tudtam, ki vagy. Azt persze láttam benned, hogy te vagy az apám, elnézegettelek, ahogyan hegyezed a ceruzáidat, hogy nekem éppen olyan apám van, mint te. Hol jó volt ez nekem, hol rossz; valaha még csak el se gondolkoztam azon, nekem valójában miféle apa jutott. Azt gondoltam, amikor életem legmegemészthetetlenebb drámájába sodortatok tizennégy és tizenhét éves korom között, hogy rossz ember vagy. Két évembe telt, mire tizenkilenc lettem, hogy eljussak odáig – a te véred folyik az ereimben –: csak a munka, a munka és a munka, és elhatározzam, apát szerzek magamnak. Téged. Utólag elmondhatom – sejtelmem sincs, te mennyit érzékeltél belőle –, rengeteg munkám volt abban, hogy megszerezzem magamnak azt, akire hasonlíthatok: életem mindmáig legjobb barátját. Egy jó embert.
   A saját személyedben. Ki vagy, Apu? A legeslegjobb barátom. Köszönöm, hogy soha el nem hagysz.
   Mert ezt is el kell mondanom. Hogy nincs halál. Férfikoromban történt velem sok minden, és arra meg én vagyok bizonyság, hogy hozzátok holtotokban is fordulhatok bármikor tanácsért: mindig velem vagytok. Te, és tőled elvált feleséged: anyám. Neked aztán tudnod kell, nehéz helyzeteimben hányszor kérdezem tőled: ebben vagy abban a szituációban te mit csinálnál. És te mindig válaszolsz.
   – Írjam meg az Apám100-at?
   – Igen, Sankócika. Főleg magadért. Kicsit értem. Értünk.