Fádörhándrid 12.
Házasság után házasság

   Harmadik éve éltél Budapesten, kollégiumban laktál, menzákon ettél. Megszerezted általános mérnöki diplomádat a műegyetemen, amivel, gondolom, egyúttal lakhatási nehézségeid támadhattak, hiszen az oklevél-nyereség mellett elveszítetted jogcímedet, hogy továbbra is diákkollégiumban maradhass. Kezeltetned kellett továbbá a fertőző tüdőbetegségedet… Viszont nős voltál! Igaz, harmadik éve külön éltél a feleségedtől, elvégre ő Romániában, Kolozsvárott maradt. És – bocsánat az utólagos tapintatlanságért, de férfiak vagyunk, egymás között –: húszas éveid végén hónapszám nőtársaság nélkül? Semmi szerelem, semmi más? Legalább futó kalandok? De miért is kéne egy fiúnak ismernie az apja titkait? Rólam mit tudnak az én fiaim, a te unokáid…?
   „A második feleségemet az egyetemen ismertem meg. A Szent Imre Kollégiumban, ahol laktam, a szigorló témákat magyarázó megbeszélések voltak.”
   Eszerint a hatodik kerületi, Podmaniczky utcai kollégium – amely épület azóta is csak tulajdonost váltott, nem funkciót – akkortájt István királyunk fiának nevét viselte. (Az ötvenes évekre, nyilván, megvált nevétől.)
   „Aki a magyarázatokat tartotta volna, megkért, hogy vegyek át egy órát, mivel én elég jól tudtam a statikát – erőjáték, ábrák –; a fogásokat is tudtam, ami a tanszéknek kellett. Úgy, kollégiumi ruhában mentem le, lyukas volt a harisnyám. Amikor láttam, hogy hölgy is van a társaságban, mind húztam le a nadrágom, hogy ne látsszon. A hölgy nagyon csinos volt, darázsderék, nagy szemek. Szóba elegyedtünk, hazakísértem. Egy idő után szólt, hogy költözzem hozzájuk, utána rövid időn belül összeházasodtunk.”
   Az anyámról beszélsz. (Greif – addigra már Gimes – Erzsébet történetét a tiéd után mondanám el.) A zokni esetét egyébként tőle is hallottam: szerelmetek legendája e lyukból építkezett. (Van benne némi szimbólum.) Szerelem volt, nem kétséges: a hagyatékaitokban találtam néhány levelet. Marci Erzsit – Fekete István fecskéje nyomán – Csínek titulálta… Gondolom, nem titkoltad új szerelmed előtt, hogy jogilag nős vagy, ám három éve külön élsz hivatalos feleségedtől.
   „Előbb persze el kellett, hogy váljak. Ekkor már megszereztem a magyar állampolgárságot. Xénia a kolozsvári magyar színház tagja volt akkor már. Elpletykálta, hogy a férje itt van Magyarországon, ő is kijön. Erre elkezdték fúrni, mit keres ő ott, egy ottmaradó erdélyinek veszi el a helyét. Nem engedték ki.”
   Xénia ott, Erzsi itt. Csapda. Amelyhez jön még ez a szűkszavú – hat szóval elintézett – közlésed, hogy meg kellett birkóznod a jogi problémával, miszerint te 1947 óta, hiába magyar nemzetiségűként, mégis román állampolgárként éltél Magyarország fővárosában.
 
   Ismeretlenül is köszönet Csink Lórántnak, aki egy tanulmányával valamelyest eligazított a negyvenes évek második felének jogi útvesztőjében. (Az állampolgárság szabályozása 1945 és 1950 között Magyarországon, Acta Universitatis Szegediensis: acta juridica et politica: publicationes doctorandum juridicorum 4, 2004).
   Az első, magyar, állampolgársági törvény, az 1879. évi L. törvénycikk csaknem hetven éven át maradt hatályban. Az első világháborút követően, amikor megváltozott Magyarország területe, az állampolgárság szabályozását is hozzáigazították, vagyis az 1922. évi XVII. törvénycikk értelmében az elcsatolt területen élő – és állampolgárságukat vesztett – személyek magyar állampolgárságukat kedvezményesen szerezhették vissza. A második világháborút követően viszont új, átfogó állampolgársági törvény kellett, így hát az 1948. évi LX. törvény kimondta, hogy állampolgárság szerezhető leszármazással, házasságkötéssel vagy honosítással. Azaz – ez a ius sanguinis elve – magyar állampolgárságot szerez a születés helyétől függetlenül az, akinek apja magyar állampolgár, illetve – ez meg a ius soli kisegítő elv – magyar állampolgárnak kell tekinteni azt, aki Magyarország területén született. A te apád azonban akkortájt román állampolgár volt, magad viszont a trianoni határrevízió aláírása után, bár érvénybe lépése előtt láttad meg a napvilágot. Jogilag komplikált esetnek minősülhettél.
   Rád a honosítás intézményének ugyancsak 1948-as reformja lehetett érvényes, amely két föltételt szabott: három év belföldön tartózkodást, és azt, hogy a honosítás az állam érdekeit ne sértse. Előbbi elvárást viszont nem kellett teljesítenie annak, akinek felmenője magyar állampolgár volt! Elsősorban éppen az előbbi intézmény kedvezményezettjei voltak az elcsatolt területen élő magyar nemzetiségűek, különös tekintettel azokra, akik már az elcsatolás után születtek (és így születésükkel külföldi állampolgárságot szereztek, tehát a visszahonosítási szabályok rájuk nem vonatkoztak).
   Nyilván kérelmet kellett beadnod, amelyet kedvezően bíráltak el. A kérelem nem, de a belügyminisztériumi válasz megmaradt: állampolgársági bizonyítvány 1949. május 30-ról (Rajk László – tíz napja már külügyminiszter sem – letartóztatásának napján).
   „A rendelkezésemre álló hiteles adatok alapján bizonyítom, hogy a Felenyed községben 1920. évi szeptember hó 15. napján született VARGA MÁRTON budapesti lakos magyar állampolgár. A miniszter rendeletéből: dr. Kiss Miklós miniszteri o. tanácsos”
   És a dokumentum alján lábjegyzet.
   „Budapest székesfőváros IX. ker. elöljárója által V.254/1949. sz. alatt kiállított szegénységi bizonyítvány alapján illetékmentes.”
   Mert azt az 1940-es, felenyedi szegénységi bizonyítványt, Apu, követte ez az 1949-es… Háború előtt, háború után.
   Így vagy úgy, mielőtt későbbi második feleségedet – leendő anyámat – megismerted, váltál magyar állampolgárrá.
   Az első akadályt tehát vetted, de hiába csaknem ötszáz kilométer, Kolozsvárott még mindig várt rád első, jog szerint akkor is feleséged, a román állampolgár Xénia.
 
   „Én közben Mátraházán megismertem egy érdi lányt, ő elcsípett egy Xénia-féle levelet, és írt neki, hogy hagyjon nekem békét. Xénia írt egy levelet, hogy mi van, hogy van, akkor írtam, hogy úgyis arról volt szó, elválunk, nehézségei vannak az állásában is. Elindítottuk a válást. Xénia nagyon rendesen állt hozzá, de alapvetően pro forma válás volt. Xénia azt mondta, hogy ő hagyott el hűtlenül, én könyörögtem neki, hogy jöjjön ki, de ő nem akart.”
   Az 1951. július 7-i, délelőtt tizenegykor kezdődött válóperről is maradt átütőpapíron másolat a budapesti megyei bíróságtól.
   „A tárgyalás megnyitása után peres felek képviselői távollétében eljáró bíró a békéltetést kísérli meg. Felperes (Varga Márton – V. S. M.) kijelenti, hogy amennyiben az alperes a mai napon megjelent volna, hajlandó lett volna vele kibékülni. Eljáró bíró megállapítja, hogy a békéltetés sikertelen. Felperes keresetét az írásbelivel egyezően szóban előadja.
   »Az alperessel 1947. június 19. napján kötöttem házasságot. Én 1947. augusztus 20-án Magyarországra jöttem, és hívtam az alperest, hogy jöjjön velem, ő azonban megtagadta azzal, hogy ő tovább tanul Kolozsvárott énekelni. Mi levelező viszonyban voltunk, és a későbbiek során is hívtam a feleségemet, hogy jöjjön hozzám Magyarországra, feleségem azonban hívásomnak nem tett eleget. Ezek után a bírósághoz fordultam a visszahívó végzés kibocsátása végett, s amennyiben az alperes ennek eleget tett volna, vele a házas együttélést helyreállítottam volna, most már azonban kérem a házasság felbontását. A házasságból gyermek nem származott. Alperessel szemben vagyoni igényem nincs. Kérem, hogy a bíróság feleségemet jogosítsa fel férfinevem viselésére.«
   Alperes a házasság felbontását nem ellenzi, a perben védekezni nem kíván. Vagyoni igényéről lemond, kéri, hogy a bíróság jogosítsa fel a férj nevének viselésére. Felperes ítéletet kér azzal, hogy perköltséget nem kér. Eljáró bíró kihirdette a külön íven szövegezett végítéletet. Felek a fellebbviteli jogukról lemondanak. Feltáratott ¼ 12 órakor.”
   Tizenöt percig tartott mindössze a bírósági procedúra. Formalitás lett volna…? Sose beszéltünk erről.
   A válásodat Lengyel Xéniától végül 1951. augusztus 3-án mondta ki a bíróság. (Első feleséged egyébként élete végéig Kolozsvárott maradt a helyi magyar színház operaénekesnőjeként. Férjhez ment, fia született. Laza – titkolt, nem titkolt – kapcsolatban maradhattatok, mert a papírjaid között megtaláltam a gyászjelentést Xénia második férjének haláláról 1992-ből.)
   1951-re viszont – te harmincegy, anyám harminc – Erzsivel szövődtek szorosra a szálak.
   „A feleségem szüleivel laktunk. A tüdőmet végeredményben ők hozták rendbe, a szülei szereztek külföldről harminc gramm sztreptomicint, ami teljesen kitisztította a tüdőmet. Ez még 1950-ben volt.”
   1950-ről beszélsz! 1951-ben váltál el, és anyámmal 1952-ben házasodtatok össze! Sehol semmi nyom, csak homályosan dereng, hogy az Üllői úti Gimes-lakásban a konyha melletti, nyolc négyzetméteres cselédszobába – ahol majd én fogom tölteni a hatvanas évek végétől a hetvenes évek derekáig kamaszéveimet, és ami további, csaknem két évtizedig „legénylakásom” marad – születésem előtt nagyszüleim be-befogadtak vendéget, előbb talán téged, sőt miután öcséd követett Budapestre, ideig-óráig őt is.
   1950 tavaszától-nyarától az Üllői úton laktál volna? Eleinte egyfajta „albérlőként” – aki szerelmi kapcsolatot ápol a főbérlő(ék) lányával –, utóbb a tulajdonos(ok) vejeként, unokái(k) apjaként? Tíz, egy fedél alatt töltött év az apósoddal, húsz az anyósoddal? Onnan jártál dolgozni a Reviczky utcába? Két megálló villamossal vagy tíz-tizenöt perc séta gyalog?
   „Született egy lányom, három évre rá egy fiam.”
   A nővérem 1953. május 28-án, én 1956. február 9-én. Itt vagyunk.
   „A második házasságom sem sikerült igazán, elég hamar ellaposodott. Sok mindenben, alapvető dolgokban nem értettünk egyet: a gyerekneveléstől kezdve az élet apró-cseprő dolgaiig. A szülei csodálatos emberek voltak, bár apósom elég korán meghalt. Anyósomnak fontos volt a családi összetartás. Ő volt a gyerekekkel napközben, amíg mi dolgoztunk. Ellátta a háztartást. Sajnos 1970-ben ő is meghalt.”
   Anyai nagyanyám tíz évvel halt anyai nagyapám után, akiről egyetlen emléket őrzök, tulajdonképpen a legeslegelső emlékemet három-négyéves koromból. Gyerekszoba, benne vegyestüzelésű cserépkályha, mellette ücsörög nagyapám. Egy hozzám illő méretű sétapálcával játszom, bosszanthatom vele az öregembert, aki kikapja kezemből a botot, kettéreccsenti, kinyitja a vasajtót, és a játékomat bedobja a tűzbe. Hosszan nézem a haláltusáját, ahogyan belekapnak a lángok, ég, elhamvad.
 
   „Amikor már gyerekek is nagyok voltak, elváltunk. Úgy költöztem el, hogy mindent ott hagytam a személyes holmimon kívül.”
   Igen, 1973-ban. Huszonegy év házasság után. Amikor a nővérem húsz-, én tizenhét éves voltam.
   De ott még nem tartunk a történetedben, hogy nekirugaszkodjam, és elmondjam. hogyan éltem meg a válásotokat – ideje, hogy tőlem halld (bár sosem beszélek róla senkinek) –: visszapillantva életem máig földolgozatlan, legsúlyosabb tragédiáját.