Fádörhándrid 13.
Egy építő- és olajmérnök kutat-fejleszt

   Ha diákkoromban megkérdezték, mi a foglalkozásod, annyit válaszoltam, amennyit tudtam rólad: mérnök vagy. Ha azt kérdezték, hol dolgozol, azt mondtam, hogy az FTI-ben. Valami… FTI. Talán a betűszó föloldását se tudtam.
   FTI? Földmérő és Talajvizsgáló Iroda! Csak valamikor később nevezték át FTV-re, azaz az utolsó szót „irodáról” „vállalatra” cserélték, de te életed végéig FTI-ként emlegetted. 1978-ig, amíg korkedvezményes nyugdíjba nem vonultál, ott dolgoztál.
   Sokáig abban a tudatban éltem – kérkedtem is hűségeddel! –, az volt az egyetlen munkahelyed. De fönnmaradt egy önéletrajzod 1972-ből. Mely gyermek olvasgatja ifjúságában szülei önéletrajzait?
   Ötvenkét éves voltál, amikor írtad. Én most, amikor hamarosan hatvannégy leszek, olvasom el.
   „Műegyetemi tanulmányaim alatt is (előbb 1940 és 1944, utóbb 1947 és 1950 között – V. S. M.) műszaki munkakörben dolgoztam, hogy műszaki ismereteimet gyarapíthassam, és az elméletet a gyakorlattal összekössem. Így 1941 nyarán Udvarhely vármegyében, 1942-ben a szegedi Kultúrmérnöki Hivatalnál, majd az ottani Ármentesítő és Belvízrendező Társulatnál, 1943-ban a kolozsvári Kultúrmérnöki Hivatalnál, 1944-től 1945-ig ugyanott, 1945-től 1947-ig a kolozsvári Alagútépítő Vállalatnál dolgoztam. 1949-ben a Budapesti Geofizikai Intézetnél voltam alkalmazásban. 1950 februárjában az ÉTI talajmechanikai osztályára kerültem, ahonnan 1950. szeptember 1-vel az osztállyal együtt átjöttem az FTI-be, ahol 1952 áprilisáig mint talajmechanikus előadó, majd talajmechanikus szakosztályvezető dolgoztam. 1958. április 1-vel a műszaki osztály vezetésével bíztak meg, és azóta ebben a munkakörben dolgozom.”
   Írtad mindezt magadról 1972. január 25-én, amikor én másodikos – ma azt mondanánk: tizedikes – gimnazistaként koptattam az iskolapadot.
   Ez az írógéppel írt önéletrajzod – annak átütőpapíros másolata – két oldal. Létezik azonban egy csaknem hat esztendővel későbbi, 1977. december 27-én kelt önéletrajz-féleséged is, pontosabban korkedvezményes öregségi nyugdíjkérelmed kétszeres terjedelemben. Az egy ponton eltér a korábbitól, talán nincs is jelentősége, csak eltűnődöm azon, miért az eltérés. Te a véletleneket mindig a lehető legkisebb számúra igyekezted redukálni.
   „Az FTI-ben alapítása – 1950. szeptember 1. – óta folyamatosan, munkahely-változtatás nélkül dolgozom. Ezt megelőzően mint ösztöndíjas műegyetemi hallgató vízépítési vonalon (1941, 1942 és 1943 nyarán), majd a kolozsvári Kultúrmérnöki Hivatalban (1944-45), a kolozsvári Államvasutaknál (L.S.Tunele, Cluj: 1945-1947) és végül az ÉTI talajmechanikai osztályán (1950) dolgoztam.”
   Talán tényleg lényegtelen, hogy a második világháború utáni Kolozsvárott az Alagútépítő Vállalat vagy az Államvasutak alkalmazásában dolgoztál. Dolgoztál, és kész.
 
   Nem tudtam viszont, Apu, valójában mivel foglalkoztál! Abban a tizenhét évben, amíg egy fedél alatt éltünk – az én 1956-os születésemtől a te, válásotok utáni, 1973-as elköltözésedig – azt tudtam, hogy reggel elmész dolgozni, este hazajössz.
   „Műegyetemi tanulmányaim során víztagozatos voltam, ezért gyakornoki minőségben is ezen a területen dolgoztam, így Udvarhely megyében víztározó és vízerőmű létesítésének lehetőségével, helyszíni felvételezésével és tanulmányozásával, valamint ármentesítéssel foglalkoztam. A diplomatervemet vízerő-hasznosítás tárgykörből készítettem. A jelenlegi munkahelyemre kerülve talajvizsgálatokat végeztem, s így a talaj és talajvíz kérdéseivel kellett foglalkoznom. Tekintettel arra, hogy a műegyetemen a gyakorlati élet követelményeinél kevesebbet nyújtottak a talajfeltárások és kutatások területeiről, ezért beiratkoztam az olajmérnöki karra, ahol a vízkutatás-vízellátás területein hasznosítható anyag elsajátítására fektettem a hangsúlyt. Diplomatervem címe: ’A mélyfúrási-geofizikai módszerek alkalmazása a vízkutatásban”.
   Tehát két diplomát szereztél? 1950-ben építőmérnökit, 1960-ban olajmérnökit? Mit kezdtél, mire jutottál velük?
   „Az FTI-ben kezdetben mint talajmechanikus szakvéleményező, 1952-től mint szakosztályvezető, 1958-tól mint a műszaki osztály vezetője, majd 1972-től – átszervezés után – mint a 5. általános műszaki iroda vezetője dolgoztam, illetve dolgozom jelenleg is (az iroda feladatköre: műszaki fejlesztés-kutatás; minőség-ellenőrzés; számítástechnika; nemzetközi kapcsolatok; adattár; tervtár, geotechnikai adatbank, könyvtár; műszaki tájékoztatás-propaganda; titkos ügyiratkezelés).
   Ekkoriban, a hetvenes évek elején már be-bejártam hozzád, a munkahelyedre, a Kálvin tér közelébe. Nyolcadik kerület, Reviczky utca négy. Előttem a kapu, a lépcső, a titkárnőd szobája, a te irodavezetői szobád íróasztallal, dohányzóasztallal, fotelokkal.
 
   Vasárnap reggelekre emlékszem: Anyuval és nővéremmel, amióta csak járni tudtam, esőben-hóban fölöltözünk, hogy kirándulni menjünk. Reggeli után, kilenc felé indulhattunk, hogy egyre-kettőre, ebédre, hazaérjünk. Amikor nekivágtunk, hogy a hatvanhármassal elvillamosozzunk a fogaskerekűig, avval föl a Szabadság-hegyre, s onnét legyalogoljunk a Disznőfőig vagy a Szép Ilonkáig, te már az asztalnál ültél, és a félrehajtott terítő fölött dolgoztál vagy tanultál. Mérnöki pontossággal rendezted el magad előtt a könyveket, füzeteket, papírokat, mellettük a tollakat, ceruzákat. Különösen ez utóbbiakat kedvelted: a ceruzádat mindig tűhegyesre hegyezted. Nem is hegyezted: smirglizted. Speciális eszközt szereztél be a művelethez: ma is íróasztalfiókomban őrzöm irodaszereim között.
   Fanyélre ragasztott dörzspapírcsíkok. A fanyél maga – lemérem – tizenhat centiméter hosszú, három széles; három milliméter vastag. Az innenső oldala a tulajdonképpeni kézben tartható fele, rajta apró lyukkal, ha valaki lógatni szeretné; a túlsóra azonban, szorosan egymás mellé, két oszlopban pirosra, illetve sárgára színezett smirglicsíkok préselve-ragasztva. Nyolc centiméter hosszban, másfél szélesben. Körülbelül olyan érdesek, mint egy körömreszelő durvábbik oldala. Egymáson egyszerre több csík: ha az egyiken elkopna a felület, alatta a másik, az új. Egy életre elegendő ennyi, sőt több életre! Örökli-e tőled – rajtam keresztül – műegyetemista, mérnökhallgató fiam?
   Késsel – bicskával? – faragtad a ceruzádat, de az aprómunkát, márpedig „az ördög a részletekben rejlik”, ezen az eszközön végezted el. Amit kölyökként mindig ámulattal néztem: ahogyan óvatos mozdulatokkal az egy-másfél centisre hagyott grafitbeleket valóban tűhegyesre reszelted. Onnan tudom, hogy amikor nem voltál otthon, a félretett ceruzáidat elővettem, és próbaképp meg-megszúrtam ujjamat, kézfejemet, akár karomat, és gyönyörködtem, micsoda íróeszközök állnak a te rendelkezésedre, amíg az enyémek tompa, netán egyenesen törött hegyű alkalmatosságok.
   El is határoztam akkor, hogy eltanulom tőled a technikát, és ha majd fölnövök, nekem is ilyen bűvös ceruzáim lesznek! A halálod után találtam meg valamely doboz alján a varázseszközt hozzá. Elámultam a praktikusságodon: te nem éltél a lyuk kínálta, lógatós lehetőséggel, hanem tokot gyártottál, hogy a lecsiszolt grafitpor ne szennyezzen más papírt, irodaszert. Felnőttként e tokot csodálom ma is. Papíralapú, a te alaposságoddal méretezve, hajtogatva, és hogy valami összetartsa, hát celluxszal körberagasztva. De az a ragasztás! Nem milliméterre, de angströmre pontosan tekerve maga mellé a szalag! Milyen kár, hogy a műanyagok évtizedek alatt elfáradnak, a ragasztók elengednek, a valaha hajlékony anyag merevre öregszik, megkeményedik, fölpöndörödik, elenged, magától reped, érintésre törik. De megvan még, a célnak megfelel, bár… sosem használom. (Én már – ez az utólagos reklám helye – a KOH-I-NOOR Versatil ceruzák hívévé szegődtem, tetejükön az apró, letekerhető hegyezővel. Halvány másolatod vagyok, aki nem bánja, ha ceruzája hegye a sok használattól gömbölyűre kopik. De legalább annyi megmaradt a példamutatásodból, hogy csak azért sem jegyzetelek a telefonomba: mindörökké papírra, ceruzával!)
 
   Minden vasárnap délelőtt dolgoztál vagy tanultál. Nem tudtam, konkrétan mit csinálsz: sejtelmem se volt, vizsgára készülsz-e, szótározol vagy diplomamunkát készítesz, beszámolót, cikket írsz. Sosem gondolkoztam azon, miért nem fejezed be a munkádat a munkahelyeden. miért hozol haza ott befejezetleneket, itt elvégzendőket. Én, Apu, azt láttam, hogy amíg egy anya gyermekeivel vasárnaponként rendületlenül kirándul, amíg egy nagymama helye a konyhában, hogy ott serénykedjék, a férfi asztalnál görnyed könyvek, papírok fölött, és valami kétségbevonhatatlanul hasznosat csinál az egész emberiség, sőt a teljes földkerekség javára.
   Hogy akartam-e olyan lenni, mint te? Nem hiszem, hogy gyerekfejjel gondoltam-e erről bármit. Állapot volt, amiben éltem, kész helyzet, amit láttam. Nem gondolom, hogy példaképemül, mintámul választottalak volna.
   Csak éppen sok mindenben váltam olyanná, mint te, hiába nem hegyezem tűhegyesre a ceruzáimat.