Fádörhándrid 3.
Föltört dióhéj

   Apai nagyapámmal sose találkoztam. Apai nagyanyámmal is összesen kétszer. Te hozattad ki („kihozatni”: te fogalmaztad, Apu, e szóval) Romániából Magyarországra, hogy két ízben nálunk töltsön néhány hetet. Talán orvoshoz vitted. Talán csak azt akartad megmutatni neki, mire vitted te.
   Amit apai nagyszüleimről tudok, fönnmaradt keresztlevelekből tudom, a családi legendáriumból – elsősorban a tiédből –, amelyet több-kevesebb hitelességgel őriz az emlékezet, és persze a te szóbeli visszaemlékezéseidből, amelyek kegyes csalásainak hitelét kétségbe is vonhatjuk – meg nem is. Hogy létezik-e igazság, annak nincs tanúsága, annak ellenben van, hogy igaz az, amiről magunknak bebizonyítjuk.
   Apai nagyapám ágán felenyedi a család, visszamenőleg legalább három nemzedékre, mert addig maradtak meg hagyatékodban a keresztlevelek eredetijei, másolatai. Jó ideig a lányod, azaz a nővérem őrizte a cipősdoboznyi iratot, képet, eltett levelet, aztán odaadta nekem, legyen az emléktár egy helyen. Nálam.
   Felenyed? Évszázadokon át a híres-nevezetes Enyed közelébe – fél óra járásnyira – telepedett, kevés házacskáról beszélünk. Amikor 1985-ben, életemben először a szülőföldeden jártam, még érzékeltem a gázüzemű, román autóbusz ablakán kinézve, hol a város határa, és hol kezdődik a falué. A huszadik század végéhez közeledve Felenyed – meg ne vessen senki a képletes megjegyzésért – inkább hasonlított egy kisváros közelébe települt cigánytelephez, mint harmadik évezredbeli, kertes-virágos, agglomerációs övezethez.
   A szülőházadat eredetiben már nem láttam, csak fényképről. Lebontották, amikorra eljutottam oda, és a helyére, a régi telekre, korszerűbbet épített legkisebb húgod. Az se a gazdagságtól sugárzott, amit meg visszamenőleg mutat a fénykép… inkább a nyomor lenyomata. Ne haragudj, hogy azt se szépítem, ami megérdemelné.
   Legalább húsz éve hordom nap mint nap magamnál azt a képet. Velem van minden eltévelyedő pillanatomban, amikor igazságtalannak érzem a sorsom. Csak rá kell pillantanom, hogy helyrebillenjek.
 
   Földes udvar, amely a háztól elfelé lejt. (Nyilván gyakorlatias meggondolásból: hogy ne vizesedjenek a falak.) Vályogból lehet? Sárból, nádból? Téglát nem föltételeznék. A zsebkendőnyi udvar itt-ott öklömnyi kövekkel kirakva, részint, hogy támassza a hepehupákat, részint, hogy lépkedni lehessen rajtuk saras időben. Babitstól tudjuk: a gazda bekeríti házát, tehát deszkákból ácsolt kerítéssel körbevéve a terület, legalábbis amennyi látszik belőle. (És ugyancsak Babitstól tudjuk, mennyire nehéz vak dióként dióban zárva lenni, s törésre várni, föltöröm tehát dióm héját.)
   A zsuptetős ház maga parányinak tűnik: hat-hét méter talán az egyik oldalon, a másik épp csak látszik. Összekötözött rőzseköteg támaszkodik hozzá. Kétségtelenül e verandás oldal a hosszabb, a merőleges nyilván rövidebb… Klasszikus, elnyúló parasztház. Két ajtó látszik a képen: szobáé, konyháé. És egyetlen ablak. A veranda? Olyan ötször másfél méteres, azt is combig érő, lécekből szögezett kerítés védi, meg hát az ott álló biciklit is, amely fedél alatt pihen… Vajon ki tekerhetett rajta? Apu! Hiszen te tudtál biciklizni! Amikor a hatvanas évek derekán megkaptam életem első felnőtt kerékpárját, a huszonnyolcas, piros Mátrát, amelyet az első nyáron csak állva, egyik lábamat a váz alatt átdugva tudtam hajtani, elvitted kipróbálni! Kép készült rólad, ahogy tolod kifelé!
   De az későbbi, magyarországi kép, a hatvanas évek közepéről. Ezt, a felenyedit, az ötvenes évek Romániájában kattintotta el az ismeretlen fényképész, hiszen nagyapám mellett, a verandán, nagyanyám áll, tőlük távolabb apám legkisebb húga, Irén karján csecsemővel, nagyapám előtt meg, a kert szintjére lelépve, ötévesforma kisfiú. Te? Lányomat tartottad csupán öledben, két fiamat nem.
   Nagyapám? Bajuszos ember kalapban, nyilván a fényképezkedés tiszteletére húzva fehér inget, arra véve föl a háromnegyedes kabátot, a hosszú nadrág alól kilóg az ünneplő cipő orra. Ura mellett nagyanyám fekete harisnyában, fekete ruhában, fején fekete kendővel, egyetlen hajszál se rendetlenkedik ki alóla. (Ugyanezt viselte nap mint nap, amikor Budapesten láttam, érintettem, szagoltam őt.)
   Szégyelltem. Apai nagyanyám idegen kipárolgást árasztott, ha nagyritkán megszólalt, lassú, éneklő hangon beszélt, és egész nap állt száznegyven négyzetméteres öröklakásunk ablakában, és figyelte a házunk előtti, kétszer két sávos úton pillanatra sem csillapuló forgalmat, a síneken elcsörömpölő villamosokat.
   A nálunk töltött napjaiban nem hívtam föl magunkhoz a barátaimat. Nem akartam, hogy találkozzanak vele. Vele, aki ajándékot sem hozott nekem, csak arasznyi, ujjnyi vékony, íztelen valamit, amit kolbásznak nevezett, de aminek csabaira, gyulaira közelről-távolról nem emlékeztetett. Megköszöntük, egy karikát megkóstoltunk, aztán úgy tettük be a spájzba, ahogy volt. Miután nagyanyám hazautazott – te szervezted, Apu, az útját ide is, vissza is –, szó nélkül dobtuk ki, mert ehetetlennek ítéltük. Nem tudom, mit éreztél, amikor egyik napról a másikra nem sápadozott a spájzban az a néhány, megpenészedett falat, amiről utólag mérem csak föl, mekkora kincstől fosztotta meg magukat, amikor elhozta nekünk.
 
   Miket hordok magamnál évtizedek óta? A szülőházad képe mellett egy 1940. november 9-én, nagyapám nevére kiadott – kinek kell miatta visszamenőleg pirulnia? – … szegénységi bizonyítványt. A felenyedi református egyház lelkészi hivatala szentesítette pecséttel, a gyöngybetűket, ha jól betűzöm ki a nevet, Szövek Róbert ref. lelkész kanyarította (az irat jelzete: 148-1940.)
   „Alulírott hivatalosan bizonyítom, hogy Varga Márton felenyedi lakos, református egyháztag, aki született 1894. február hó 24-én, semmiféle ingatlan vagyonnal nem rendelkezik.
   Bizonyítom továbbá, hogy nevezett egyháztag szegény, napszámos ember, aki szűkös keresetével alig tudja fenntartani 7 tagú családját, s ilyen körülmények között hősies erőfeszítéssel taníttatta gimnáziumban a legnagyobb gyermekét.
   Kelt Felenyeden, 1940. november hó 9-én.”
   Jaj, hiszen… hiszen még a ház sem volt a tiétek! Jaj, tényleg nem volt semmitek 1940-ben, amikor húszéves voltál! Jaj, Apu… Amikor én voltam húszéves, 1976-ban… Jaj, hősies erőfeszítések!
   Miért hordom tehát ezt a „túlélőcsomagot” állandóan magammal? Hogy ha bármi ér, bármi, ami fáj, amiért panaszkodnék és nyafognék, tényleg azonmód szembesíthessem magam a honnanokkal és a hovákkal. És bizony előveszem, ha elégedetlen vagyok a fürdővíz hőmérsékletével, a vacsorával, a fizetéssel, a bármivel. Amikor a gyerekeim pénzt kérnek tőlem, és – erdélyi vérem csordulva belőlem – azt mondom, hogy „addig nyújtózkodjunk, ameddig a takarónk ér”, mire ők – fölhígult erdélyi vérükkel – neheztelnek rám, hogy nem adok abból, ami éppen nincs. Hogy örüljek annak, ahogy élek és élhetek (és élnek és élhetnek általam mások). Ezért. Ezért van nálam papírdokumentum és papírkép, hogy amikor megfeledkezem arról, ki lehettem volna, ha te nem vagy, tükör által homályosan tudjam, kitől lettem én az, aki. Hős vagy a szememben. Világok elfogulatlan magasságmérőjével mérve: hős.
   Szegények voltatok, ne kerteljünk. Nagyon szegények. A te apád, ha talált egyáltalán munkát, afféle mindenesként dolgozott, hol ácsként, hol másként: jó kezű mesterember lehetett, afféle mindenhez értő, bármit megcsináló. Avval kérkedtél előttem, hogy nagyapám valamelyest gondnokoskodott Enyed nagy hírű Bethlen Kollégiumában, ahová kiskorodban annyira vágyakoztál, mint ma bármelyikünk a legfényesebb világvárosok leghíresebb egyetemeire. Anyád meg? Törődött a majorsággal – ez is a te szavad, Apu –, vagyis a valamelyes veteményessel, a valamelyes háziállattal, tehát, mai szóval élve, háztartásbelinek neveznénk. (Pedig inkább egyszerre háziasszonyoskodott, házinevelősködött, etetett állatot, művelt kertet.) Amit a tizenkilencedik-huszadik században, egy Isten háta mögötti falucskában, megszokott alapállapotnak mondanánk. Világra hozta, gondozta, ellátta, nevelte az öt gyereket, hiszen utánad világra hozta öcsédet, Zsigát, aztán három lányt: Meláncsit, Jolánt, Irént. Arról nem tudok, hogy az évszázaddal korábbi gyermekhalandóság jegyében élt-e meg a család tragédiát. És ha igen, hogyan élték, éltétek meg. Azt tudom, hogy közted és legkisebb húgod közt tizennyolc év a korkülönbség.
   Dédnagyapámékról, üknagyapámékról, szépnagyapámékról szinte semmit nem mondtál el. Egyedül nagyanyád halálának körülményeit ecsetelted. Szerettél elmagyarázni dolgokat.
   – Egy családban, Sankócika, addig van helyed, amíg hasznot hajtasz. Amikor már nem teszel be semmit a közösbe, csak mások elől veszel el belőle magadnak, akkor értened kell a körülötted ülők nézéséből. Dédnagyanyád egy napon fölállt, elindult, kiment a Maroshoz. Csak másnap mentek utána, hogy elhozzák a parton hagyott, összehajtogatott ruháját. Mert jó lesz az még másnak.
 
   Már ott és akkor tisztában voltam avval, Apu, milyen meghatározó életemben az a tizenegy, nyári nap, amelyet 1985-ben kettesben töltöttünk „otthon”, ahogyan te nevezted Felenyedet, Enyedet, Kolozsvárt. Erdélyt. Tizenegy nap együtt, veled. Szembesültem a fiatal Varga Marcival – és ott és akkor szembesültem magammal, hogy ha te nem léped meg azt a hatalmasat, akkor… tényleg születhettem volna én is Felenyedre! Az ötvenes évek Romániájába. Tölthettem volna ifjúságomat, felnőttkorom elejét a Ceausescu-korban. Fene tudja, Apu, mi lett volna… ha. Hányszor gondoltam végig! Ülök gellérthegyi, sashegyi íróasztalomnál, és másra se gondolok. Ha nem gondolok rá, akkor is erre gondolok.
   Tizenegy nap 1985. augusztus elsejétől tizenegyedikéig. Tudnom kellett volna, hogy az utolsó pillanatig vártál, hogy önszántamból menjek el veled, és te megmutathass mindent, amit meg akartál. Kiadtad a jussomat, egyetlen rám hagyható, egyetlen érvényes örökségemet. Átadtad a felelősségét, hogy eldöntsem, továbbadom-e, vagy engedem, hogy boruljon rá a felejtés virrasztó, éji fellege.
   Most jövök rá. Felőled 1987. január 3-án elzárhatta már egy rög az agyadban a kiválasztott eret. Mindenkire vár valahol a maga Marosa.