Fádörhándrid 4.
Ahonnét te vagy, vagyok én is onnan

   Próbállak ideképzelni benneteket, apai ősök.
   Próbállak ideképzelni, Erdély.
   Ideképzelni, Felenyed.
   Előhívatlan állóképek, levetítetlen mozgóképek szemhéjam belsején. A te tájleírásaid, jellemrajzaid, történeteid, Apu. Talán közük sincs a valósághoz. Neked szülőfölded és fölmenőid. Magyarázat tanulmányaidra, pályaválasztásodra, karrieredre; magyarázat szerelmeidre, házasságaidra, válásaidra. Magyarázat ránk, gyerekeidre. Szeretném érteni, miért mozdulok úgy, ahogyan; miért reagálok úgy, ahogyan… Miértek és miértek és miértek hosszú folyama. A Maros vize.
 
Családfa apám apja ágán

   Élt valaha, a messzi tizenkilencedik század derekán egy Varga Zsigmond nevű református földész. Visszamenőleg az utolsó, apai ős, akinek emlékét megőrizték a keresztlevelek. Ezt az egyetlen szót rótták róla az anyakönyvbe: földész. (Ma földművesnek mondanánk.) Parasztember volt az üknagyapám Felenyeden (a települést mai térképeken nevezik Felsőenyednek is). Félezer kilométerre keletre innen, ahol most ülök, Budapesttől. Autóval hat-, vonattal tízórányira. Aiudul de Sus. (Ez Felenyed román neve, Enyedé, azaz Nagyenyedé pedig Aiud). Előbbi autóval négy kilométerre utóbbitól; gyalog, gyerekkorodban, ha szedted a lábad, negyvenöt percre se. (Nagyenyedi kollégistaként biztosan nem viseltél a csuklódon karórát, hogy lemérd.)
   Enyed Kolozsvártól délre, csaknem hetven kilométerre. Enyedtől délre meg, úgy harminc kilométerre, Gyulafehérvár. Enyed a Maros jobb partján fekszik. Most húszezren lakják, közülük a legutóbbi – 2011-es – népszámláláson alig többen, mint háromezren vallották magukat magyarnak. Amikor te születtél? Tízezren se éltek Enyeden! Igaz, bő kétharmaduk sose kérdőjelezte volna meg magyarságát a mintegy kétezer román és százegynéhány német mellett… Ma? A maradék magyarok mellett csaknem tizenhétezer román, ezer cigány, németek meg csak mutatóban. (És persze jónéhányan titkolják nemzetiségüket.) Egy évszázad alatt román város lett a szülőfölded.
   Enyeden született a festőművész Dési Huber István és a költő Jékely Zoltán. Az enyedi Bethlen Kollégiumban tanult és tanított maga Bethlen Gábor, Apáczai Csere János és Pápai Páriz Ferenc és Misztótfalusi Kis Miklós és Szenczi Molnár Albert és Bod Péter és Kőrösi Csoma Sándor és Bólyai Farkas. Barabás Miklós és Barcsay Jenő. Kemény Zsigmond és Áprily Lajos.
   A megtestesült hagyomány, a testet öltött civilizáció az intézmény, amelyben te tanultál. Micsoda kilehelt, micsoda, falak közt keringő, micsoda molekulákba ivódott levegőt lélegeztél vissza magadba nyolc éven át! Néha azt gondolom, nincs értékesebb a pornál, ami megbújik két kavics között.
 
Saját bőr

   Saját bőrömön tapasztaltam, mit jelent ugyanazon falak közül beépülő, nyolc esztendő. Pedig én nem voltam kollégista, nem voltam enyedi, sosem aludtam egykori, budapesti alma materem épületében. Rokonok vagyunk, Apu, nem csak vér szerint, nem csak gyökerek nyomán, hanem… kulturálisan is. A ragaszkodás szellemét plántáltad át belém.
   A család visszamenőleg református és református és református. Reformátusnak lenni Erdélyben: több mint vallás. Erdélyi reformátusnak lenni: állapot. Hit? Nem hinném, hogy annyi. Abban viszont, hogy viselkedés, abban hiszek. Hogy hozzáállás. Magatartás. Magamon érzem, a magam tartásán. Általad vagyok kitartó. Mert mit lehetett egyebet tenni – ha nem is megyünk visszább Erdély történelmében, csak a nagy fejedelemig, Bethlen Gáborig (1580-1629) –, mint kitartani a végsőkig? Te tanítottál meg a közmondásra, amely ellen egész életemben lázadtam, de amelynek nemzedékek tapasztalatát sűrítő igazságát előbb-utóbb el kellett fogadnom:
   – Ha lehajtod a fejedet, nem sújtja le a kard!
   El akartam neked mondani, gyerekkorom óta mennyire gyűlölöm ezt a főhajtós gesztust. Abban reménykedem, már sosem kell fejet hajtanom, miközben tudom, hogy egyszer majd mégis, visszavonhatatlanul. Ahogyan tőled láttam. Méltóságot is tőled tanultam.
   Zsigmond üknagyapám – nevét az öcséd vitte tovább – összeházasodott Fogarasi Zsuzsánnával (így: Zsuzsánna, á-val), és 1865. március 5-én megszületett fiuk, Márton, akit – nála ötvenöt évvel fiatalabbként – Apóként emlegettél. Nagyapádat, az én dédnagyapámat már földmívesnek (így: földmíves, í-vel) és ácsnak említi a keresztlevél, aki ugyancsak egy Vargát, nevezett Annát (vagy Anikót?), egy nála három évvel fiatalabb lányt vett feleségül. Ahogyan te, unoka, emlegetted: Nanót.
   Apó és Nanó: apai dédszüleim. Amíg meg nem haltak, egy fedél alatt éltetek velük. Nanó ballagott ki élete utolsó napján a Maroshoz… Ismerem Nanó szüleinek, azon az ágon ükszüleimnek, nevét is: Varga Jánost evangélikus-református földmívesként tartották számon, Lendvai Zsuzsánnáról pedig akkortájt annyit jegyeztek föl mindössze az írástudók, hogy ugyanazt a vallást, a reformátust gyakorolta, mint a férje. Mint azon a tájékon a tizenhatodik század óta oly sokan. És ahogyan még a huszadik században se jegyeztek föl ennél többet a lányokról, asszonyokról, nőkről. Ez is Erdély.
   Megér egy misét (helyesebben: istentiszteletet), hogy belegondoljak, mi rejlik szomorkás félmosolyú öntréfámon: kicsúfolt, felerészt „erdélyi véremen”. A vér. A szüleink megállapodtak, hogy ha lányuk születik, az apai nagymama, ha fiuk, az anyai nagypapa nevét kapja. Ezért lett a nővérem Anna (én pedig Sándor). Anna az erdélyi. (Sándor… fene tudja. Bármi más, csak nem erdélyi.) Mindenesetre a szüleink abban is megegyeztek, hogy – az ötvenes évek szűk levegőjében – az apai vallás szerint kereszteljenek meg bennünket. Mert megkereszteltek, az bizonyos, ha akkortájt csöndben is. Évekig csöngetett be hozzánk havonta egyszer, este, egy feketeruhás, aktatáskás ember, és a Kálvin téri, református templom nevében átvette az előre kiszámolt, egyházi adót.
 
Kelet-közép-európai vér

   Vizsgáljam „A+” véremet? Kelet-közép-európai vér? Sejtelmem sincs, ki vagyok.
   Apó és Nanó fiaként született apai nagyapám, Varga Márton, aki keresztlevele szerint 1888. február 7-én látta meg a napvilágot (ezek szerint egy esztendőben anyai nagyapámmal), bár a sírján 1894. február 2-i dátum szerepel. Református ács, jegyezték föl róla, zárójelben meg, hogy: földmíves. Neki állítottak ki 1940-ben szegénységi bizonyítványt, bár, amíg te odajártál, az enyedi Bethlen Kollégium – hivatalos vagy nem hivatalos – ácsa lehetett. Hol lehetne ilyesminek egyáltalán utánanézni?
   A sírfelirata szerint 1970. február 4-én halt meg, öt nappal a tizennegyedik születésnapom előtt. Tíz évvel anyai nagyapám halála után, ugyanabban az évben, amelynek novemberében anyai nagyanyámat is elvesztettük.
   Mekkora a genetikai esélyem, hogy túléljem a nyolcvanat?
   E Márton házasodott össze egy, már a huszadik században, 1901-ben született, nála tizenhárom (vagy hét?) évvel fiatalabb lánnyal, Horváth Annával, aki a szomszéd faluból származott, Miriszlóról. A környék ugyan református, de azt mesélted, hogy akkoriban más faluból – másik, zárt közösségből – szerezni feleséget a szokásjog fölborításának, sőt a hagyományok semmibevételének számított! Apai nagyanyámat tehát apai nagyapámnak meg kellett szöktetnie, majd viselnie tette következményét. Én költeném a legendáriumhoz, hogy a csúful járt lány nem hozhatott magával semmit, se kelengyét, se jószágot, vagy valóban tőled hallottam? Már nagyon semmibe veszően hallom a hangod.
   Így vagy úgy, apai fölmenőim szegénysége e házasságtól is csak mélyülhetett. De Márton nagyapám szerethette Anna nagyanyámat, és tudjuk, hogy a szerelem sok túlpartra visz át embert.
 
Családfa apám anyja ágán

   Apai nagyanyám apjáról annyit tudok, hogy vagy Miriszlón, vagy Nagyenyeden született 1860. augusztus 28-án, református földmíves volt, aztán fogdai őr – ó, börtönőr dédunokája vagyok! – és vasúti munkás, anyja pedig Szabó Rákhel (akit te Rákiként emlegettél), egy tősgyökeres miriszlói, tizenhárom esztendővel fiatalabb lány, aki három lány után végre egy gyerekkel is megajándékozta urát. A gyerek: a fiú. De arról az ágról sose mondtál semmit, így hát én sem tudok semmit. Nem is több adaléknál, hogy nyilvántartom apám anyja nagyszüleinek, azon az ágon ükszüleimnek nevét: a református földész Horváth Jánosét, akinek felesége Szabó Zsuzsánna volt, valamint Szabó József földészét, akinek meg Fogarasi (zárójelben Katona) Erzsébet volt a felesége.
   Történjék bármi, innen – is – vagyok.
   Apai ágon földészek, földmívesek, ácsok, némiképp börtönőr, vasútépítő sarja.
   Te szakítottál a hagyományokkal, Apu. Belőled lett tanult ember, nadrágos ember, diplomás ember, mérnökember. Te hagytad el faludat, Felenyedet Enyed kedvéért, Enyedet Kolozsvárért, Kolozsvárt Budapestért. Te tetted meg a nagy és hosszú utat napkeletről napnyugatra, mert lám, én ismét röghöz köttettem, hiszen – most, amikor e sorokat írom – hatvannegyedik éve nem hagytam el szűkebb pátriámat, szülőföldemet, hazámat, Budapestet.