Fádörhándrid 5.
Megvilágosodó, Megvalósító

   Az élet ajándéka, hogy Anna nővérem egyetemi tanulmányai idején, a hetvenes-nyolcvanas években, életút-interjút készített veled és anyánkkal. (És a sors fintora, hogy amíg a te szavaid teljes terjedelmükben megőrződtek gépiratban, addig anyánk visszaemlékezésének csak az első fele.) Minden idézet szerzői joga tehát téged és lányodat illet (akinek a másodközléshez természetesen beleegyezését kértem). A te szavaidat – mindazt, amit magadról mondtál –, miután elmondtam, amit a megmaradt néhány keresztlevekből kiolvasni vélek, továbbá amit töredékes emlékezetem őriz, összevethetem hát a bennem rakódó legendáriummal.
   Akad eltérés. Több ponton is. És ugyan nem tudhatom, hol az igazság, nyilvánvaló, hogy a te életed, tehát nálad, gondoljak felőle bármit is. Ugyanakkor… a te oldaladon a férfikor megszépítő messzesége, az enyémen a magánmítosz építésének közelsége.
 
   „Felenyeden születtem 1920-ban. Felenyed akkoriban a Bethlen Kollégium birtokaihoz tartozott. Még Apafi fejedelem költöztette át a kollégiumot az 1600-as évek elején Gyulafehérvárról, és 1677 körül Bethlen Gábor fejedelem adományozta a birtokot. Tehát itt születtem. Édesapám, sőt nagyapám és dédapám is ácsmester volt. Persze mellette volt tanyájuk, ház szántóval, rajta pajta, szín. Állatok is voltak, ló, tehén vagy talán inkább bivaly, majorság, az első világháború alatt ezeket el kellett adni – édesapám katona volt, nem volt, aki művelje a földet. Édesapám jófejű ember volt, iskolába akarták adni, de nagyapám azt mondta:
   – Ha én meg tudtam élni a bárdomból, ő is meg tud élni!
   Szóval nem engedték tanulni. Papírja nem volt, de jó mesterembernek tartották. A háborúból fejsebbel jött haza. Otthon aztán mezőgazdasági munkákkal is foglalkozott meg szállítással is. Bivallyal szállított.
   Édesanyámmal úgy ismerkedett meg, hogy akkoriban az volt a szokás, hogy az emberek a faluban vagy a szomszéd falvakban néztek körül, táncban. Ő Miriszlóról, a szomszéd faluból hozta a feleségét. Édesanyám apja, a nagyapám, vasutas volt. Emellett persze udvar, szántó, nagy ház, szóval, ahogyan most mondják, kétlakiak voltak. Édesapámnak a szülei már kinéztek egy módosabb lányt, már ki volt jelölve, amikor édesanyámat feleségül vette, és odavitte a szüleihez lakni, mert az asszonynak kellett a férjéhez menni, és együtt éltek az idősekkel. Édesanyámat ki nem állhatták nagyapámék. Édesanyám sokszor elkeseredett, hazament. A szülei meg rábeszélték, hogy az asszonynak az ura mellett a helye, visszaküldték. Nem volt akkoriban válás meg efféle. Édesanyámat kisemmizték teljesen. Három lány és egy fiú voltak testvérek, és akkoriban a fiú örökölt, a lányok nem nagyon számítottak. Férjhez mentek és kész. Édesanyámat könnyen hozzáadták édesapámhoz, mert ott volt a következő lány. Az egyik húga gazdaghoz ment feleségül, a másik is jól Marosludasra, nem is tudok róluk többet.
   Nagyanyámnak nagyon megkeserítették az életét. Akkoriban az öregeket igyekeztek kiirtani. Különböző módokon: nem adtak neki enni, ha beteg volt, nem ápolták. Az öregek kimentek az erdőbe, ott felakasztották magukat, vagy éhen haltak. Nagyanyám a Marosba ölte magát. Akkor én már gimnáziumba jártam.
   Édesapám a háború után – volt akkor az állomással szemben egy nagy fatelep, a Klemm fatelep – a gáternál (fűrészgép – V. S. M.) dolgozott. Fosznit (deszkalap – V. S. M.) csináltak a gáteren. Ma azon a területen Románia egyik legnagyobb vasgyára van, még Ceausescu is meglátogatta. Én jó néhányszor meglátogattam édesapámat mint kisgyerek, elnéztem, hogy igazítja be a fát, hogy vágja. Én vittem neki az ebédet. Édesanyám otthon volt. A mezőgazdasághoz ott mindenki értett. Édesanyám, ha kedve volt vagy rászorult, elment aratni. Otthon a kertben is termesztettünk mindenfélét. A nagy kertet, földet később felosztották a testvérek egy fiú, három lány között. A kertben volt paradicsom, a paprika nem maradt meg, uborka, sárgarépa, kukorica, bab, paszuly. Édesapám ásta fel a kertet. Amikor már megnőttünk, mi ástuk fel a húsvéti szünet alatt. Készítettük az ágyásokat, és édesanyámmal ültettünk.
   1930-ban leállították a fatelepet, elbocsátották a munkásokat. Édesapám ez után mint önálló vállalkozó és napszámos dolgozott, ő lett a kollégium ácsa. Kerítés, tető, fedő, vízimalom – mindent készített. Gáltőn volt a főgondnok, dr. Szász Pál ügyvéd birtoka, akinek az élettársa orosz bárónő volt. Ez a birtok Gáltőn mintabirtok volt, öntözött gazdasággal, de tartottak állatokat is, marhahízlalással foglalkoztak, de volt ló, disznó is. A negyedik gimnáziumtól kezdve négy nyáron át dolgoztam ott édesapámmal. A munka abban az időben addig tartott, amíg be nem állt az esős idő, általában november 15-ig. Akkor állítottak le minden szabadon végzett munkát. Most is nagyjából ez áll. Tavasszal, április elején kezdték.
   Édesapám polihisztorszerűség volt, mert az ácsmunkákon kívül finom asztalosmunkákhoz is értett, volt egy műhelye, télen ott készített a gyerekeknek bölcsőket, hintát, széket. Az összes lábbeliket ő javította a családban, még varrt is subaszerűségeket. Én is mind megtanultam tőle, még a mai napig én varrom fel a gombjaimat. Nem volt annyi pénzünk, hogy megvegyük készen. Közben mindig volt disznó, majorság.”
 
   „3,5x4 méteres, kis szobában laktunk, ott nevelkedtünk mi, öten. Az öcsém, a három húgom. Én voltam a legidősebb. A testvéreim, ahogy abban az időben szokás volt, „bácsi”-nak hívtak. Mind így hívták az idősebb fiút a fiatalabb lányok. Ez akkor egyszerűen a „bátyám”-at jelentette. Nagyanyám Ráhel volt, őt Rákinak mondtuk, a másik volt Nanó, a nagyapa Apó. Szóval a szobánk kicsi volt és földes. Minden évben kétszer kellett tapasztani. Nagyanyámék is abban a házban laktak, de ők már padlós szobában. Volt nyári konyhánk, télen a szobában, tavasztól őszig a nyári konyhában főztünk.
   Édesapám nagy mesélő volt. Eloltottuk a lámpát – petróleummal világítottunk –, és mesélt a sötétben. Ha megengedte az energia, kártyáztunk vagy olvastunk. Járatott filléres regényeket és a néplapot. Ezekből művelődtünk. Minden héten kaptuk a regényeket, „Szívek harca” például, nagy szerelmi regény volt, tele cselszövéssel. Rózsa Sándor, Sobri Jóska, Patkó Bandi történetét mind ezekből ismertem meg.
   Akkoriban elég sok legenda, babona élt arrafelé, ezek mindennapos valóság voltak. Például a garabonciás diák hozta jeget. Még ma is megismerem a garabonciás felhőt…
   Vagy a Prikolics. Prikolics olyan ember volt, aki képes kutyává változni, az ellenségét megugatta, megijesztette… Háromszor kellett bukfencet vetni és valami mondást mondani, már nem tudom, mit, és így lehetett kutyává változni és vissza.
   Boszorkány volt, aki elvette a tejet az állatoktól, elkezdett dögleni a majorság. Majdnem mindig az állatokkal volt gond.
   Igézés vagy szemverés esetén hascsikarást kapott az illető, ezt szenes vízzel gyógyították. Tiszta vízbe parazsat, szenet tettek, oltottak, az sistergett, azt itták rá. Ebben még van is valami, ma is széntablettát adnak a hasfájós betegnek.
   Volt „megcsináltatás”: az ellenségnek valamijét, mindig ruhaneműjét, elvitték, valamit tettek vele. Ha elterjedt a faluban, hogy valakit „megcsináltattak”, az előbb-utóbb meghalt. Most már azt gondolom, főleg a félelemtől, szóval valami idegi okból. Ezt főleg a román pópák csinálták. A mi családunkban efféle nem fordult elő.
   A „fehér ember” valahogy pénzt őrzött a mezőn. Szent György-nap éjszakáján kellett figyelni, hogy gyullad meg a mező, ott van a pénz. A meséket a fonóban terjesztették. Az öregek meséltek, a fiatalok bolondoztak. A fehér emberrel édesapám is találkozott, egy este jött hazafelé, és látta bólogatni az utca végén. Jó nagy kerülővel ment haza. Másnap meg akarta mutatni a sógorának, hol látta, akkor derült ki, hogy egy madárijesztő volt.
   Édesapám sokszor elment hétfőn, és csak szombaton jött haza. Ilyenkor nagyanyám igen sokat bosszantotta édesanyámat. Megtette, hogy magára öltött egy fehér lepedőt, odaállt édesanyám ablaka alá, és ott vinnyogott, mint egy kísértet. Persze hogy édesanyám halálra ijedt. Nem voltak szomszédok, a ház ott állt a falutól kis távolságra, egyedül. Mikor édesapám hazajött, ő csitította nagyanyámat, össze is veszett vele, de nem volt sok értelme, mert újra elment.
   Gyerekkoromban igen szabadon éltünk. Bokáig érő ingünk volt, abban jártunk egész nap. Meleg étel este volt. Reggel általában gyümölcsöt ettünk a fáról, mikor mi volt, aztán a mezőn kóricáltunk. Délben édesanyám valamit összehozott. Vacsorára pedig meleg étel volt, valami húsféle. Télen disznót öltünk, nyáron berbecstokány, azaz birka. A faluban a mészárszékben vettünk fél kilót, puliszkával ettük. A kosztra és a ruházkodásra költöttük, amit édesapám keresett. Nyáron sokat fürödtünk a patakban. A faluban a legtöbb gyereknek nem volt kifejezett feladata úgy tizenkét éves korig, még alsós gimnáziumban sem.”
 
   Nem tudom, kell-e egyáltalán igazságot keresnem, Apu.
   Nem emlékszem, mikor mondtad el nekem a „fehér embert”, csak azt, hogy kisgyerekként én a „piros haláltól” féltem. Éjjelente láttam is imbolyogni nővéremmel közös, ötször ötméteres, kétszemélyes, külön gyerekszobánk falán. Meg hát… a mindenségnyi különbség. De tudom, a küszködések dacára gyönyörű gyerekkorod volt akár egy szál, bokáig érő ingben. Miután iskolás lettél, különösen gyönyörű. Mert rád nem mondta apád, hogy élj meg a bárdodból, hanem téged engedett tanulni. Egyik pillanatról a másikra nyert értelmet földi léted.
   Te voltál a Megvalósító, de apai nagyapám a Megvilágosodó. Az ő fejében járhatott gyerekkorától, hogy ha őt nem engedte tanulni az apja, ő mindent megtesz azért, hogy a fiának megadja, amit csak adhat. Ma, lapzárta előtt néhány órával, 2019. október 6. hajnalán – véletlenül éppen az aradi vértanúk gyásznapján – jövök rá, mit tett ismeretlen, sosem látott nagyapám. Mit tett – értem. És a dédunokáiért, postázom az üzenetét gyermekeimnek, Zitának, Máténak, Marcinak.
   Szerettem veled Budapesten, a néhai Bukarest étteremben juhtúrós puliszkát enni. De az igazit 1985-ben kanalaztam veled Enyeden, egy blockház lakásának konyhájában. Jolán húgod főzte, édesanyátoktól tanulta, hogyan kell készíteni. Juhtúró nem jutott rá, ám szalonnapörc igen.