Fádörhándrid 6.
Bárdnál többre

   1985 augusztusában elvittél első iskoládhoz.
   Huszonkilenc éves voltam; először jártam Erdélyben. „Apa, fiú: egy Igen s egy Nem”: úgy vágtunk neki, ahogyan Ady javasolta. A te első iskolád látványa volt az én „Krisztus-keresztem az erdőn”, amely előtt „megemeltem a kalapom mélyen”. Azokban a napokban váltam Igenné én is.
   2019-ben nagyon-nagyon megbecsülöm, hogy itt ülök Budapesten, fűtött lakásban, saját dolgozószobában, és innen idézem vissza harmincnégy éve tett utazásunkat – értve alatta úgy fizikai, mint lelki utazást –; ilyen távlatból tartom visszamenőleg azt a mutatványos pillanatot a fölismerés pillanatának.
   Amikor elém tárult első iskolád képe. Iskola? Végső soron romos istálló elvadult réten.
   Vannak az ember életében „nagy meglátások”: amikor egy tizenhét éves áhított Párizsában kilép a Kléber sugárútról a Trocadéróra, és szeme láttára bukkan föl a maga valóságában az Eiffel-torony! Vagy egy hatvanegy éves Athénban bóklászva beles egy emelkedő sikátorba, és az utcavégen fölmagaslik az Akropolisz! És két fölvillanás közt egy szemhéjbelsőre égett kép: a te első iskolád.
   Az az épület! Hiába ultramodern technika, hiába múlékony idő: vannak lefényképezetlen jelenések. Jelenések, amelyek az emlékezet vincseszterébe vésődnek. Ez a szembesülés ilyen volt. Nem tudom, fájna-e, ha hallanád: iskolának ugyan iskola, valójában tényleg istállóból átalakított létesítmény. Kisebb, tákoltabb, ügyetlenebb, mint amilyet összkomfortos nyaralónk közelében, turistalátványosságnak építettek alig húsz-harminc éve: a felenyedi elemi úgy két lónyi széles lehetett, beleférhetett volna egy-egy oldalon tán húsz-húsz jászol.
   Lelakatolva állt, amikor mi ott jártunk, a kapuja, négy fala, szétporzott teteje még a szegény Erdélyben is ütöttnek-kopottnak, omladozófélben lévőnek, talán lebontásra ítéltnek számított. Át se léphettük a küszöbét, de – utólagos számításaim szerint – néhány, parányi helyiség húzódhatott benne a néhány osztálynak. Hányan lehettetek egy tanévben elemisták Felenyeden? Sejtelmem sincs, de a falu méreteiből adódóan, azt számolgatom, kevesen, meglehetősen kevesen.
   Fehérre meszelhették valaha a falát, náddal boríthatták a tetejét. És az ablakai… Azokat az ablaknak nevezett folytonossági hiányokat fényképezte le ott és akkor a szemem. Mert nem ablakok voltak, hanem parányi, talán félszer félméteres… homályáteresztők. Utólag magyarázták el nekem – talán ezért is gyanakszom, hogy eredetileg istállónak szánhatták az építményt –, azért építik a lómenedék ablakait akár két, két és fél méterre magasra – és azért építenek oly keveset –, hogy ne bántsa a világosság a lovak szemét. Nos, a te iskolád ablakai odafönt szürkélltek, olyan magasságban, ahonnét ember lábujjhegyen pipiskedve se lát ki. Kisgyerek végképp nem. Nem rágcsálhattad a tollad szárát (ha toll egyáltalán jutott) az ablakon bámulva kifelé. Sejtelmem sincs, ha idekünn nap sütött, mi világított odabenn.
   Minden arra predesztinált, hogy kizárólag a tanulásra koncentrálj.
   Be kellett zárni téged, hogy kitörhess.
   Csak innen el.
   Csak léphess ki saját szívedből.
   Elácsorogtam a lelakatolt kapu előtt, körbebotorkáltam az épületet, és elképzeltelek, ahogyan odabent, a félhomályban betűt vetni, ákombákomot kisilabizálni, összeadni-kivonni tanulsz. Apád akaratára, a magad akaratára, hogy legyen meg a te akaratod, Mi Atyánk, ahogyan evangéliumában Máté könyörgi.
   Én Budapesthez voltam szokva, Apu, én Magyarország fővárosában születtem, én ott nőttem föl! Nekem eleinte – négy éven át – a középső-ferencvárosi Lenhossék utca, majd később – nyolc éven át – a belvárosi Cukor utca sokemeletes iskolaépülete számított iskolának: pozitív-negatív előképeim egy iskoláról kíméletlenül ütköztek a Felenyeden tapasztaltakkal. Hogy megrázott-e első iskolád látványa? Apu, még hogy ez… ez volna iskola? Nekem a pesti bölcsészkar palotája – akkor még a Pesti Barnabás utcában – jelentette az egyetemet. Miféle iskola a tiéd? Hiszen ez… ez putri!
   Álltam, körbejártam – te talán fűszálat rágcsálhatva figyelhetted megvilágosodásomat, hiszen, ha valaki, te aztán sejthetted, mi zajlik éppen a fiad fejében –, és gondoltam, amit gondoltam. Nem tehettem mást. Azt gondoltam, hogy vagy te – meg hogy vagyok én.
   Két nyakas, magyar kálvinista.
   Akkor értettem meg, honnan vágyódtál el. Miért vágyódtál annyira Felenyedről Nagyenyedre, a Bethlen Kollégiumba. És miért becsülted meg ott minden percedet. És miért becsülted meg az egész életedet, sorsodat, egészen a halálod pillanatáig.
   Amit egyébként ugyanúgy egyedül csináltál végig – Pesten, az István kórházban –, mint annyi mindent mást a kitörésedtől a végső beletörésedig.
 
   „Úgy kerültem a gimnáziumba, hogy édesapám munkája közben megismerkedett a lehetőségekkel. Volt egy Makkai nevezetű tanítónk, aki úgy ítélte meg, hogy jófejű vagyok, érdemes taníttatni. Az ötödik elemi elvégzése után kerültem be a kollégiumba…”
   Elemi iskoládról szűkszavúan nyilatkoztál nővéremnek. Utána kéne járnom, mi számított egyáltalán az ezerkilencszázhúszas-harmincas évek romániai iskolarendszerében kötelezőnek. Ezek szerint öt osztályt jártál ki Felenyeden, mielőtt bekerültél a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba. Próbálom megfejteni ezt az öt évedet. Például, hogy onnét datálódik a romántudásod…?
   Tudom, otthon mesélt édesapád, tudom, járattátok a néplapot, és hetente kaptatok új, filléres füzetet. Tudom, tizenkét éves koráig a gyerekeket arratájt nem dolgoztatták. És tudhatok – a visszaemlékezésed nyomán – öt, elvégzett osztályról az elemi iskolában.
   Kivittél 1985-ben a határba. Nem kellett messze mennünk: még akkor is, amikor legkisebb húgodnak a régi telken épített új házában jártunk, az a típusház volt a faluvégen az utolsó. Kiballagtunk a határba, lekuporodtunk az augusztusi mezőre, és te, hosszú szövetnadrágban, rövid ujjú vászoningben, ötvenöt évesen végigpásztáztad a messzeséget. Ugyanazt a messzeséget, amelybe belebámultál fél évszázada is. Elnéztem hát arrafelé veled én is. Mintha templomban ülnénk, mintha magunkban imádkoznánk magánimát. És megtörted azt a csöndet, kimondva a tudottat: valaha rengeteget ücsörögtél itt. Gyerekfejjel távolra futott a tekinteted, és gyönyörködtél a távoli dombok egymásba hajló íveiben. Óraszám csak gyönyörködtél a benned öregedő kisfiút előcsalogatva, hatvan felé közeledve.
   Apa, fiú: ültem és gyönyörködtem veled. Benned gyönyörködtem. Ami neked Erdély, az nekem Budapest, esetleg Zamárdi felső.
   – Na, menjünk, fiam – kászálódtál föl.
   Milyen régóta megyek veled! És milyen régóta jössz velem te!
   A visszaemlékezésedben egyetlen, bokáig érő ingről beszélsz. Ott és akkor nekem egy szál klottgatyát emlegettél. Hogy a nyaraidat abban az egyetlen, lengő ruhadarabban töltötted, mezítláb, mindenféle felsőruha nélkül. És hogy az is milyen gyönyörű volt. Oldalra sandíthattam hát, mert rémlik, mintha elpárásodott volna a tekinteted. A férfiak nem sírnak, Apu, te nevelted belém.
   Fejben dőlnek el a dolgok, ezt is tőled tanultam. Annak a kisfiúnak a gondolataiba szeretnék most belelátni, aki te voltál egykor a határ mezején, bámulva a dombok ívét! Mi járhatott a fejedben? Valamelyest talán értelek. Én is rengetegszer ültem a Balaton délkeleti partján egymagamban, nézve az északi part dombjainak ívét – nem tudtam még, hogy férfiágon dombívek bámulása közben szokás terveket szőni –, és vágyakoztam. Olyasmik után, amiféle vágyakról máig nincs sejtelmem se, hát még, hogy el sem értem azokat soha. De attól még, hogy az ember gyereke nem tudja, mire, attól még vágyakozik, akár céltalanul is. Vágyból lesz cél.
   Rendeződhetett, ülepedhetett benned az addig összegyűlt tudás. Ó, Makkai tanító úr! És rakódott arra a fölhalmozódásra, s megkövesült az akarat.
   Elvágyódás – ez a megfelelő szó. Elvágyódás valahonnét valahová, talán nem is földrajzi értelemben, talán menni, utazni se kell hozzá: a mi elvágyódásunk, Apu, egyáltalán nem konkrét. És egyáltalán nem az „el”, nem az „innen el” a lényeges benne, mert ahogyan te sem tudtál elszakadni a dombjaidtól, úgy nem tudok élni se, meghalni se én se nélkülük immár. Végső soron a domborulatok tartják meg az embert, legyenek akárhol is. Hol sírjaink domborulnak… Bizonyos dombok, bizony, a végső megtartóak.
   Az elvágyódásból a vágyódás a lényeg. Ahogyan többre vágytál annál, mint hogy megmarkold a bárdot. (Persze ha valaki, hát te aztán becsülted nagyapád, apád bárdját, hiszen annyi konkrét, annyi szimbolikus bárdot becsültél az életedben!) Amikor többre vágytál a bárdnál, valójában vágyból vágytál valót teremteni, és megtettél érte mindent, ami erődből telt.
   Nem kell méricskélnem, hogy fölmérjem, mennyi rengetegre telt.
 
   A kultúra, Apu, csak az. A kultúra viszi előre a világot.
   Lehettetek ti akármekkora reformátusok, imádkozhattatok odahaza és templomban, mezőn és fatelepen, de tudtátok, hogy azt ehetitek meg, amit magatoknak megtermeltek. És tudtátok, bármit megtermelni akkor tudtok, ha dolgoztok. Dolgozni meg akkor tudtok, ha tudjátok, mit tesztek.
   Egyszer tanítottál, hogyan kell fűrészt élezni. A lecke legalább egy órán át tartott: mutattad, hogyan kell vésztelen szorítani két térded közé a százhegyű szerszámot. Elmagyaráztad, milyen reszelőt kell a munkálatokhoz kiválasztani. Végigsimíttattad velem a fűrészfogakat, hogy ne csupán látásommal, hanem tapintásommal is érzékeljem, ahogyan a páratlan fűrészfogak enyhén balra, a párosak enyhén jobbra dőlnek. Jó, hogy ujjhegyeimen éreztetted azt, ami szabad szemmel sose föl nem tűnt volna. És mutattad a türelemjátékot, ahogyan foganként reszeli a favágó a fűrésze lapját. Hallgatag erdélyiek nagyon, nagyon-nagyon lassú munkája havasok sötét erdeinek szélén, tűz mellett, amíg a bográcsban megfő a puliszka. Azt állítottad, megéri a befektetett idő, mert visszanyered avval, amennyivel gyorsabban vág a kiélezett fűrész.
   Akkoriban nem becsültem még az ember kezéhez álló szerszámot, csak érettférfi-koromra sejtettem meg, mit ér egy megfelelő fejsze, mérethez illő csavarhúzó. Persze mindenki a magáét becsüli, de igazán írni is türelemmel kiválasztott, kezemhez idomult tollal tudok. Gépelni azon az írógépen, amelyen ifjúkorom óta gyakoroltam. És most, hogy a számítógépem klaviatúráján nyomogatok billentyűket, megsimogatom ezt az előttem vitézlő, évtizedes darabot is, hiszen ehhez idomultak az ujjaim, ehhez idomult a kéztartásom, és ha véletlenül másikhoz kell ülnöm, a mellett idegennek érzem magam.
   Tőled tanultam, hogy ha se Istent, se embert: a kultúrát éltemben-holtomban tiszteljem.