Fádörhándrid 7.
Kézcsóktól cserebogarakig

   Életed legeslegmeghatározóbb élménye lehetett a nyolc év a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, mégis keveset meséltél arról a csaknem háromezer nappalról és éjszakáról.
   „Az ötödik elemi után kerültem be a kollégiumba ingyenes bentlakónak. Reggelit, vacsorát a kollégiumban ettem, az ebédet egy Enyeden lakó, jómódú rokonnál beszélte meg édesapám. Török Ferenc az ottani fa- és csemetekertészet részvényese volt. Szász társulaté, úgy hívták, Fischer-telep, annak a lányát, Melánia nevűt vette el. Tanári végzettsége volt. Édesapámnak első unokatestvére. Más ágról jött, könnyebb volt neki, mert bent laktak Enyeden, a kollégium után Kolozsvárott végzett egyetemet. Az iskolába járt két fia. Ezekkel és a lányukkal ebédeltem. Innen maradt meg sok ebéddel, étkezéssel kapcsolatos fakszni.”
   A faksznijaidról őrzök emlékeket… Egyrészt neked köszönhetjük, hogy megtanítottál minket asztalnál viselkedni, másrészt emlékszem a családi étkezések körülményeskedéseire, hát még a vendégségekéire, amikor igazodnunk kellett a szabályaidhoz!
   „Amikor édesapám elvitt bemutatni, akkor kezet kellett csókolni a férfinak is. Török úrnak szólítottuk, és ő pedig tegezett minket. Eleinte nem engedtek be a szobába velük, a konyhában ettem a cselédekkel, egy-két hónap után engedtek csak be, amikor már tudtam késsel-villával enni. Amikor valami új étel volt, mindig megvártam, míg más elkezdi, figyeltem, hogyan eszi, úgy ettem én is. Amikor először adtak céklát, nem ízlett, szégyelltem is visszautasítani, becsomagoltam a szalvétába, sok papírba, és beletettem a zsebembe. Törökék szépen felszerelték a lakásukat: kútból felszivattyúzták a vizet egy tartályba a padlásra, így volt folyóvíz, fürdőszoba. Nyolc évig itt ebédeltem.”
   Egyrészt a negatívum. Mivel én voltam a család legfiatalabb, ráadásul férfisarja, amikor vendégek ülték körül ebédlőnkben a nagy, ovális étkezőasztalt, hogy elfogyasszák nagyanyánk valamely híres főztjét, te kifejezetten élvezted, hogy a főétel második falatjánál ünnepélyesen megszólalj:
   – Té, té!
   Mindenki fölnézett, elmosolyodott, és mielőtt tányérja fölé hajolva tovább táplálkozott, rájuk kacsintottál. Mert ettől a pillanattól – protokoll szerint, illedelmesen – nekem le kellett tennem kést, villát, a borosüveg dugóját, ahogyan tanítottál, kihúznom, és – ugyancsak a protokoll rendjében – végigneszezve a vendégek között, halkan megkérdeznem, mit innának, majd töltenem. Mire végeztem, mi, gyerekek már szedhettük le a tányérokat, köztük az én szinte érintetlenemet is. Mivelhogy az utált „Té, té!” azt jelentette, hogy:
   – Taknyos, tölts!
   Másrészt, és ez az érem pozitív oldala, tőled tudom, hogy szégyenlősködni viszont korántsem célravezető. Egyszer valahol Közép-Ázsiában jártál kiküldetésben, s hazajövet mesélted, hogy a díszvacsorán nyers, bár legalább darált húst kaptatok egy tányéron, mellé tálalva mindenféle fűszert. A delegáció tagjai udvariasan csipegetni kezdtek a barbárok táljából, te voltál az egyetlen, aki Török úréktól tudtad, hogy az ismeretlen ételtől nem megijedni kell, hanem bölcsebb megkérdezni, hogyan fogyasztják azt a házigazdák. Te világosodtál hát föl egyedül, hogy ha összekevered, csodálatos húspástétommá érnek a nyersanyagok! Ma is egyik kedvencem a tatárbifsztek. És még ma is bármely város bármely éttermében gond nélkül kérdezem meg a házigazdától, a pincértől, micsoda az ismeretlen étel, és hogyan fogyasszam.
 
   „A kollégiumban a konviktust, ami az ebédlő volt, mi vityinek hívtuk. Hat-tízszemélyes asztaloknál ültünk, az asztalfőn az asztalfelelős, mindig nyolcadikos, szemben vele a helyettese, az már lehetett alsóbb osztályos is. Ha már elfogytak a nyolcadikosok, akkor hetedikes és így tovább lefele ötödikig. A személyzet kihordta a levest, először mindig a nyolcadikos vett, utána meghatározott sorrendben volt a szedés, minden nap más kezdte. A felügyelő tanárok is ott ettek, egy hetes felügyelt, sétált az asztalok között, ha valaki rosszul fogta a kést, villát, megszégyenítette az egész társulat előtt. Ha kimenőre mentünk, azt is ellenőrizték, hogy a cipőnk a talpa oldalán is ki van-e fényesítve.”
   Különös az emberi elme, mit tart említésre méltónak élete adott szakaszából évtizedek távlatában! Neked elsősorban az étkezés számított. És a tény, hogy egyáltalán van cipőd. Meg a tisztaság. Emlékszem, amikor előkészítetted a konyhában a pasztát, a rongyot, a kefét, újságpapírt terítettél a konyhakőre, kissámlit húztál magad alá, és a két pár cipődet – a hétköznapit és az ünnepit (mert amikor már magas beosztásban dolgoztál, akkor sem tartottál többet) – a magad aprólékos módszerességével kipucoltad. Mindig este csináltad, mert – ezt is elmagyaráztad nekem – a bőrnek be kell szívnia a pasztát, érnie is kell, ahhoz pedig legalább egy éjszaka szükségeltetik.
 
   Gondolkozom azon, kényszerből tanultál-e vagy kalandvágyból: a tudás hasznosságáért, tehát szépségéért. Nekem olyasmiket mondtál – én, szamár, milyen kevés tanácsodat fogadtam meg időben! –, hogy:
   – A tudás hatalom!
   – Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy!
   – Hagyd a kosárlabdát, abból nem származik hasznod. Inkább a tanulásra feküdj rá!
   Te tudtad, amit immár én is. Csak te már gyerekfejjel tudtad.
   „Az ingyenességnek feltétele volt a jó tanulás. Minden negyedévben két dolgozatot írtunk. Volt egy rögtönzés – exemporálé –, a másikról előre tudtunk, az összefoglaló volt. Az első évben a ’hódító’ szóban három hibám volt, ennyire tudtam a helyesírást. Hogy ennyi mindent ilyen precízen tudok, ennek köszönhetem. Amikor bekerültem, szinte semmit sem tudtam, mindent úgy kellett megtanulni. Ötödikben eltörtem a kezemet tornából ugrásnál, akkor sokáig nem tudtam írni, rengeteget olvastam. A tanulást elhanyagoltam kicsit, vissza is estem a harmadik-negyedik helyre, addig első voltam.”
   Fene egye, hogy valós mélységeiben hatvannegyedik életévemben gondolkozom el azon, miről beszéltél nekem kiskoromban. De… az én gyerekeim, azt tapasztalom, újra hallják apai nagyapjuk üzenetét. (Tőlem meg kamaszkorú diákjaim.)
 
   Megnyugtató, hogy azért neked is volt gyerekkorod.
   „Jóindulatúan segítették az embert, de ha a magaviselete rossz volt, kicsapták, például, ha lopott vagy megszökött. Diákcsínyeket persze követtünk el, ezeket nem vették olyan szigorúan, például széteresztettünk egy csomó cserebogarat vallásórán, és a tanár kirohant. Ilyenek voltak. Ilyenkor beírtak az osztálykönyvbe. Engem csak egyszer írtak be. Mindig szerettem belekotyogni az órába, hogy nevessenek a többiek. Ezért.”
   A humorod egyébként megmaradt. „Erdélyi” humor, Tamásitól Tersánszkytól ismerős, meg a székely góbés viccekből. A belekotyogásról viszont az az intő leszoktatott: én már a mások szavába sosem vágó, csöndes, halk szavú Varga Mártont ismerem; szóval ne haragudj, Apu, hiába próbállak elképzelni gyerekként, nem sikerül.
 
   „Az érettségi úgy zajlott, hogy három-négy iskolát összevontak, és három-négy román közé tettek egy magyart. 1940-ben, amikor én érettségiztem, volt az első, hogy három-négy magyar közé tettek egy románt, és Marosvásárhelyen tartották az érettségit. Érettségi után a kollégium vezetősége azt szerette volna, hogy végezzek műszaki egyetemet, és menjek vissza gazdasági embernek és tanítani. Elküldtek felvételizni a temesvári műszaki egyetemre. A bécsi döntés után (a második bécsi döntés Észak-Erdély visszacsatolásáról 1940. augusztus 30-án született – V. S. M.) megromlottak a román-magyar viszonyok. Három magyar jelentkezett oda, egyikünket sem vették fel. Én magam pedig szívesen mentem volna. A kollégiumban mindig az osztály három legjobb tanulója között voltam.”
   Akárhonnan nézem, a te életedben – ez persze csak évekkel később derült ki – minden történelmi és minden későbbi, magánéleti tragédiád dacára szerencsés fordulatot hozott a rettenetes, a megbocsáthatatlan második világháború.