Fádörhándrid 8.
A hatalmas lépés

   Esztendeje tartott a második világháború amikor érettségiztél. 1940 nyarának végén csatolták vissza Észak Erdélyt Magyarországhoz. Kolozsvárt még igen, Enyedet már nem. A második bécsi döntés következtében, ahogyan a magad finom modorában fogalmaztál, megromlottak a román-magyar viszonyok. Te meg, magyar nemzetiségűként – e névvel: Varga Márton –, román állampolgárként, jelentkeztél a temesvári műszaki egyetemre! De, Apu…! Temesvárra? 1940 őszén? Hiszen Ribbentropék Nagyvárad és Kolozsvár vonalán húzták meg a határt, Temesvár ennek jegyében Románia része maradt! Húszévesen mi járt a fejedben? Mit reméltél: a vérig sértett románok fölvesznek egy magyar fiút? Hiába számítottál román állampolgárnak, hiába beszélted a nyelvet…
   „A műszaki egyetemre biztatott Szász Pál is, ahol nyaranta édesapámmal dolgoztam. Látta, milyen a kezem, látta, hogyan dolgozom, és mondta, nekem műszaki egyetemre kell mennem. Hogy Temesvárra nem vettek fel, hazamentem.”
   Hát persze. A haza meg nyilván Felenyedet jelentette, talán valamelyest Nagyenyedet. Addigra úgyis kinőtted mindkettőt. Mivel töltötted azokat a napokat, amikor döntened kellett a jövődről? Te döntöttél? Kaptál valakitől tanácsot? Valamit mindenesetre ki kellett találnod. Erre (is) mondom: neked kapóra jöttek a történelem fordulatai. A közhely: ahol becsukódik egy ajtó, ott kinyílik egy ablak.
   „Volt lehetőség optálásra (állampolgárság választása olyan személynek, aki országhatár vagy terület változása miatt másik országhoz került területen él – V. S. M.). Akkor csatolták vissza Észak-Erdélyt Magyarországhoz, és a vissza nem csatolt területeken élők hat hónapig kérhették az áttelepítést, lemondva a román állampolgárságról. Én is lemondtam, magyart ugyanakkor nem kaptam, de legalább befogadtak.”
   Évszázados távlatból próbálom fölfogni, milyen következményekkel járt történelmi-diplomáciai magasságokban és mélységekben, és milyenekkel az emberi hétköznapokban Trianon. Sejtelmem sincs, milyen „elcsatoltan”, milyen „visszacsatoltan” élni. Csekély személyes tapasztalatot szereztem arról, milyen az, ha államérdek emberutakat manipulál.
   Azt kétségbevonhatatlanul tudom, hogy Magyarország az első világháborúba a későbbi vesztesek oldalán lépett be. És maradt, és a végsőkig kitartott. És nem történt semmi szokatlan, mert amióta világtörténelem van, ez így megy: a győztes megbünteti a vesztest, és amit akar, azt hadizsákmányként nemes egyszerűséggel elveszi tőle. Mi, magyarok, alig két évtized múltán a történelemtől új esélyt kaptunk – mert Kölcsey, Vörösmarty kérését meghallgatta a Jóisten –, és a második világháborúban kijavíthattuk volna, amit az elsőben elrontottunk. De mi – rendben, nem a helyben kisember, hanem az országos nagypolitika – ismét elkövettük ugyanazt a hibát: ismét rossz oldalra álltunk. Jóvátételről álmodoztunk volna? Revans-, netán bosszúvágy fűtött minket? Fájdalom- és vigaszdíj után sóvárogtunk?
   Hiába volna, lenne javallott érzelemmentesen politizálni: a világot érzelmek irányítják.
   Ugyanakkor, ha magam nem is érzem, mégis igyekszem átérezni ismeretlen érzéseket. Milyen lehetett magyarként román állampolgárrá válni? Milyen lehetett el sem követett bűnökért bűnhődni? Milyen lehetett elégtételt érezni? Milyen lehetett húszévesen arra kényszerülni, hogy életre szóló döntést hozz? Értem, átérzem, megértem, hogy húszéves fejjel, amint tehetted, lemondtál a román állampolgárságodról. Azt persze nem értem, az 1940-es magyar hatóságoktól miért nem kaptad meg azonnal a magyart. Hogyhogy annyit tettek csupán, hogy befogadtak…? Annyi összefüggést kéne megértenem, mi miért és hogyan történt! Vagy… mindannyiunknak az tenne jót, ha a feledés fátyla borulna a múltra? És megpróbálnánk tiszta lappal építkezni?
   Sehová sem tartozó lettél. Hontalan. Mindenütt idegen.
 
   „Eljöttem Pestre!”
   Két szó. Egy állítmányt és egy helyhatározót közöltél a nővéremmel, amikor magnóra mondtad az életedet, hogy aztán ő írógéppel legépelhesse, és én, évtizedekkel később, digitális formába tehessem át.
   Nem tudom, hiszen a hangfölvétel nem maradt fönn, hogy mielőtt kimondtad e két szót, vettél-e nagy levegőt. Nem tudom, miután kimondtad, tartottál-e hatásszünetet.
   E két szóban foglaltad össze életed legesleghatalmasabb lépésének lényegét. Nem magyaráztad el, hogyan jutottál e döntésre, azt sem, azokban az órákban hogyan valósítottad meg. Csak találgathatok.
   Nyilván akarhattál magaddal valamit kezdeni. Nyilván szerény lehetőségeket kínált Felenyed, Nagyenyed. Nyilván beszélhettél sokakkal: nem tudom, visszamentél-e az említett Szász Pálhoz, adott-e tanácsot, beszéltél-e korábbi tanáraiddal, javasoltak-e neked valamit. Nyilván terelt valamerre a család: édesapád, édesanyád, öcséd, három húgod. Ahogyan őket ismerem-képzelem: legfőképp a csöndjeikkel. Nyilván késztettek a körülményeitek: azt nem tehetted, hogy éhes szájként köztük maradj úgy, hogy nem teszel semmit a közösbe. És nyilván vágytál kalandra, hiszen fiatal voltál, vonzottak csábító lehetőségek, és főleg dolgozhatott benned belső késztetés: te, Apu tanult emberré akartál válni! Mert benned, ahogyan elképzelem az én kamaszkorából alig kinőtt apámat, elhivatottság munkált.
   Egy őszi napon Enyeden fölültél a vonatra, majd Budapesten leszálltál.
   Az érmindszenti Ady Endrének, az érsekújvári Kassák Lajosnak, a pesti József Attilának Párizs jelentette a világot. Neked Budapest.
 
   „Pesten már kialakultak erdélyi kollégiumok, oda kerültem. Minket akkor tanévkezdés után is felvettek. Az indexet november 22-én kaptam, attól kezdve látogattam az órákat. Nem voltam már a legkiválóbb tanuló… Nyolc félévet végeztem el 1944-ig. Tandíjmentes voltam mint menekült. A kollégium az Erzsébet (a nyolcvanas évek derekán, amikor visszaemlékezéseidet elmondtad, Leninként említetted – V. S. M.) körút 41.-ben volt, az is ingyenes. Sokan laktak a Toldy (Toldi? Vajon mely iskolára utaltál? – V. S. M.) Gimnázium tornatermében. 1941-ben átköltöztünk a Podmaniczky utca 8.-ba. Az ott lakók mind erdélyiek voltak, különböző egyetemekre jártak. Úgy kosztoltunk, hogy a reggelit mi magunk oldottuk meg, ebédet a műegyetem menzáján kaptunk, vacsorázni a Kisfaludy utcába jártunk egy alagsori menzára. 1942-től már az ebéd is ott volt. Pénzem meg onnan, hogy másodévtől már kaptam ösztöndíjat, és volt egy szerződésem az Öntözésügyi Hivatallal, ami a Mezőgazdasági Minisztérium kebelén belül működött, onnan kaptam tíz hónapon keresztül havi száz pengőt, és nyáron két hónapot a vízügyben kellett eltölteni, az egyetem elvégzése után pedig annyi ideig ott dolgozni, ahány évig az ösztöndíjat kaptam. Az első évben a két hónapot Szegeden töltöttem, aztán kalákában mentünk Székelyföldre, Udvarhely környékére, a többi évben Kolozsvárott voltam nyáron. 1942-ben hazamehettünk karácsonyra, egyébként leveleztünk.”
   Rendkívül céltudatos voltál világéletedben; tényleg jó képességek adattak neked, és hozzá vasakarat, vasszorgalom. El tudom képzelni rólad, hogy ebben a négy évben tanultál és tanultál és tanultál. Utólag kijelenthetem rólad: a tanulás professzora voltál, azon belül is legfőképpen módszertanban jeleskedtél. Márpedig ha a „hogyan”-t tudja az ember, a „mit” már könnyű (és tulajdonképpen szinte mindegy is).
   Mindeközben azért – a magad módján – élted a fiatalság életét.
   „A SZETHE-be – Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete – is beléptem, a Rákóczi út 15. első emeletén működött, ott gazdasági ügyintéző voltam. Ez az egyesület 1920-ban alakult, az állam is szubvencionálta, adományok is voltak. Karácsonykor pénz- és ruhaneműosztás volt. Szombat-vasárnap tánc. Sok híresség, író járt oda. Nyírő József nagyon szeretett oda járni, Veres Péter, Féja Géza, Kodolányi is volt ott. Nyírő leült az étterem hosszú asztalához, amit meg akart írni, ott elmondta, és figyelte a reakciókat. Közművelődési akciók is voltak, tanultunk magyar táncokat, Ádám Jenő tanította a magyar népdalt.”
   Szerintem ennyi szórakozást, nem többet engedtél meg magadnak. Egy tekervényei mélyéig „reál agy” némely oldalhajtásában meghúzódott némi „humán”. Gyerekkoromból emlékszem a színházbérleteitekre, jártatok koncertre, néztél filmet moziban, tévében, ám legfőképp olvastál. Te gyűjtötted össze Kodolányi János összes regényét, Németh László összes regényét, Lion Feuchtwanger összes regényét. Minden könyvhéten megvetted a Szép verseket, a Körképet és a Rivaldát.
   Egyvalamit nem tudok. Húsz-huszonnégy éves voltál akkor: katonakorú. Hogyan úsztad meg a háborút? Hogyan maradtál ki az egészből? A románok, mivel lemondtál az állampolgárságról, már nem nyúlhattak utánad, a magyarok pedig, mivel itt nem kaptál állampolgárságot, nem vettek tudomást rólad: ezért nem kaptál katonai behívót? Semmit nem mondtál erről, így aztán kérdezem: a hontalanságod volt a szerencséd? Az „ez” már nem, az „az” még nem, ex lex – törvényen kívül helyezett, ha durván akarom mondani: kiközösített, ha szelíden: köztes – állapotod?
   Néhány mondattal elintézted a világégést. Azt is a pocakod megtöltése felől nézve.
   „A háború mint diákot, közvetlenül, nem érintett. A koszt megcsappant, ennyi. Kenyérjegy volt, le kellett adni a menzára. Annyi káposztát kaptunk, hogy nem igaz! Lucskos káposztát egy szelet kenyérrel. Én voltam az egyetlen, aki sehonnan nem tudott pótolni. Mások kaptak pénzt, csomagot.”
   Sokszor megnéztem a korabeli híradótudósítást arról, milyen önfeledten lubickolnak az emberek 1944 augusztusában a budapesti fürdőkben (ld. Filmhíradók Online, Magyar Világhíradó 1070. – V. S. M.) Túl a második magyar hadsereg pusztulásán, túl a magyar zsidókkal zsúfolt marhavagonok auschwitzi érkezésén, Budapesten a megszálló németek, Budapesten gettó, Budapesten a hatalomátvételre készülő nyilasok, tőlünk néhány száz kilométerre Románia túl a kiugráson, a Vörös Hadsereg keleti határaink közvetlen közelében… Ezerkilencszáznegyvennégy.
 
   „1944-ben beteg lettem.”