Fádörhándrid 9.
Élet s halál között

   1968 nyárelőjére Nagyi betöltötte a hatvannyolcat, te negyvennyolchoz közeledtél. Én tizenkettő múltam.
   Akkortájt vetődött föl, hogy tizenöt éves testvéremtől költözzem külön közös gyerekszobánkból – hely, helyiség akadt bőven a száznegyven négyzetméteres, Üllői úti lakásban –: mégiscsak egy lány, egy fiú… Anna nővérem önálló birodalmat építhetne a megszokott-megnövekedett helyen, hozakodtatok elő anyánkkal az elképzeléseitekkel, én meg alakítsam ki a magamét a cselédszobában, amelyet addig konyhából nyíló étkezőként használtunk vasárnapi ebédek fél-háromnegyed óráira. Meg is kérted barátodat, az építészmérnök Barabás Marci bácsit, tervezze meg leendő nyolc négyzetméteremet.
   Ücsörögtünk nappalinkban kettecskén, te meg én, amikor végiggondoltnak tűnő ötlettel rukkoltál elő. Négyszemközt és váratlanul, csak nekem.
   – Ne a cselédszobába költözz, hanem az udvariba. Az nagyobb is, világosabb is. Oda, ahol most a nagyanyád alszik.
   – De, Apu…! Hiszen az… az az övé! Valaha nagyapával lakták azt együtt… – kerekedett el a szemem.
   – Majd Nagyi költözik ki a cselédszobába – bólintottál együttérzően. – Két éven belül úgyis meghal.
   Nem a „kegyetlenséged” döbbentett meg – hiszen zsigereimben éreztem, sokkalta jobban szereted az anyósodat, mint a lányát –, nem is afféle hallatszódott ki a szavaidból, hogy a halálát kívánnád, inkább… valamiféle tárgyilagos realitás huhogott belőle. Nem értettem, te, okos és bölcs férfi, honnan sejtesz meg ilyesmit! Nagyi szemmel láthatóan kiváló egészségnek örvendett, ereje teljében sürgött-forgott fazekak, lábosok között; nem az, hogy halálnak semmi előszele, hanem még betegségnek sem.
   – Ahogyan gondolod – mondtad némi tűnődés után, és a hurcolkodás az eredeti tervek szerint megkezdődött.
   Nagyinak két év múlva – mire tizennégy éves lettem – állt le rakoncátlankodó szíve. Addig eszembe se jutott a „jóslatod”. A temetés után döbbentem rá, hogy te… előre láttad.
   Akkor kezdtem gyanakodni, hogy különös kapcsolatot ápolsz a halállal. Onnantól figyeltelek: mindig, mindenkin megláttad az elmúlás érkezésének jeleit. És nem féltél.
 
   „Úgy kezdődött, hogy januárban, amikor kezdődött volna a második félév, nagyon megfáztam, influenzát kaptam. Elmentem a kollégium orvosához. Amikor beléptem hozzá, már mondta, hogy látom a szemén, nagyon influenzás, maradjon otthon, pihenjen. Egy reggel vért köptem egy köhögési roham végén. A mosdó fölé álltam, és csak jött… Az orvos elküldött röntgenre, és megállapították, hogy a jobb oldali tüdőmön kaverna (baktériumfertőzés következében elhalt üreg – V. S. M.) van. Menjek szanatóriumba… Február elején felmentem a János Kórház tüdőszanatóriumába. Persze nem vettem túl komolyan; egyik délután, amikor ráértem, felmentem. Ott egy Kovács nevezetű orvos volt az ügyeletes, mutattam a papírokat, amikkel felmentem; azt mondta, szegénységi bizonyítvány is kell. Előzőleg a Művelődésügyi Minisztériumban, mert oda tartozott az egészségügy, egy erdélyi emberrel találkoztam, az adott papírokat. Nem volt elég. Visszamentem az orvoshoz, ő meg beutalt Kolozsvárra. Ott voltam szanatóriumban hónapokig.”
   Tehát ott voltál. Kolozsvárott, szanatóriumban. Mert a Pesten kiállított szegénységi bizonyítvány nem felelt meg a budai kórháznak: az erdélyinek igen.
   Egyetlenegyszer beszéltél a rémtörténetedről: azóta kísért. A pszichohorror, hogy 1944 elején Budapestről Kolozsvárra érkezzék egy felenyedi születésű egyetemista, aki nincs még huszonnégy éves, aki diploma előtt áll, bemenjen a tüdőszanatóriumba, ahol megvizsgálja egy helyi orvos, és közölje vele a diagnózist:
   – Fiatalember, önnek fél éve van hátra. Kezdje intézni az intézendőit.
   Képtelen vagyok elképzelni, mi járhatott a fejedben azokban a napokban, hetekben, hónapokban. Világháború dúlt körülötted, és te avval keltél, avval feküdtél egy kórházban, hogy meg fogsz halni. Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, hanem ágyban, párnák közt. Nem tudom, nem is akarom elképzelni a helyzetedet. Hatvanhárom évesen, 2019 Budapestjén lehetetlen belegondolni, mit érezhetett a kolozsvári 1944-ben egy huszonhárom éves halálraítélt.
   Tébécé! Kamaszkoromban ama egyetlen, kórtörténeti múltidézésen értetted meg velem, miért nem mész ki soha a tűző napra, miért nem mártózol meg soha a Balatonban. Miért óvod magad széltől is, miért viselsz a legnagyobb hőségben is inget, miért dőlsz ágynak azonnal a legártatlanabb meghűléseddel is.
   – A tuberkulózist bacilusok okozzák – magyaráztad. Határozottan emlékszem, hogy bacilusokról beszéltél, nem tudom, helyesen-e, csak az ragadt meg hajdani biológiaórákról, hogy nem minden baktérium bacilus, viszont minden bacilus baktérium. – Ezek a bacilusok nem pusztulnak el, csak betokosodnak, és belekövesülnek az ember szervezetébe. Betegség, netán forróság hatására azonban kiszabadulhatnak a börtönükből.
   Több se kellett ártatlan lelkemnek! Mintha azonnal átvilágítottalak volna, mintha láttam volna, ahogyan betokosodott bacilusokat rejtegetsz. Leginkább a felsőtestedre gyanakodtam, a tüdőd környékére, de persze azonnal föltételeztem, hogy fejed búbjától kislábujjadig bárhová bújhattak az apró csomagocskák. Azt se tudtam, hányan. Azt ellenben igen, hogy akár engem is megfertőzhetsz, hiszen – elmagyaráztad – a tüdőbaj cseppfertőzéssel terjed.
   Olvastam valahol, hogy a tüdővész magyar népbetegségnek számít. Hallottam arról is, hogy a szegénység meg a nyomor a melegágya. Rossz életkörülmények, rossz táplálkozás… Tudtam, milyen sokakat vitt már el. És tudtam, a betegség halálos.
   Te meg ott beszéltél hozzám teljes életnagyságodban! És nem tudtam, rettegjek-e a kétlábonjáró bacilusgazdától, vagy a túlélőt csodáljam.
   Magam tanúsítottam, hogy életben maradtál!
   Meggyőződésem, hogy földöntúli akaraterőd húzott ki a csávából.
   Visszamenőleg viszont értem, honnan a különös kapcsolatod a halállal.
   És tudom, kitől örököltem elfojtott-eltitkolt hipochondriámat.
 
   Lényegében semmilyen részletet nem tudok arról, mi minden történt veled 1944-ben Kolozsvárott.
   „Ott ismertem meg az első feleségemet. Ő a Kultúrmérnöki Hivatalban dolgozott, én a rokonainál laktam. Megtudtam, hogy fertőző vagyok, ott voltak osztálytársaim orvostanhallgatók, értesítették Xéniát. Ő hordta be nekem a kosztot nagyon rendesen. Kaptam akkor egy ukrán betegséget (vérhashoz hasonló, súlyos hasmenéssel járó betegség – V. S. M.) is. 1944 nyarán kijöttem a kórházból.”
   Eltelt tehát az a fél év, amit jövendölt neked az orvos.
   És éltél.
   „Xénia nővéréhez mentem lakni. 1947-ig, két és fél évig kaptam légmellkezelést, amíg letapadt.”
   Aha. Nem tudtam, penicillinnel, sztreptomicinnel – rendkívül drága gyógyszereknek számítottak akkoriban – kezeltek-e… Irodalomtanárként mostanáig veled példálóztam: ha Csokonai Vitéz Mihállyal születsz a tizennyolcadik században, Reviczky Gyulával a tizenkilencedikben, akkor neked a huszadikban nem jut ki a bakteriológus Robert Koch, az immunológus Alexander Fleming… Egy lettél volna a morbus hungaricus áldozatai közül. A világ mázlistája voltál? Semmi harcmező, lövészárok, helyette gümőkór és kigyógyulás?
   „Közben dolgoztam a Kultúrmérnöki Hivatal vasútépítő részlegénél mint műszaki referens. Észak-Erdély autonóm terület volt, de nyugodtan közlekedtünk, a románok úgy vették, mint ha az övék lenne.”
   Már legalább ezt is kapizsgálom. Hogy hogyan utalhatott be a magyar orvos egy román kórházba. Hogyan utazhattál ilyen egyszerűen Magyarországról Romániába. Persze, persze, a zavaros idők 1944-ben… Meg rövid ideig utána.
   „Próbálkoztam 1947-ben újra kijönni” – arra, hogy Romániából vissza Magyarországra, ezt a szót használtad, Apu: „kijönni” – „Xéniát, hogy ne maradjon bizonytalanságban, elvettem feleségül. Török Erzsi nagynénjénél laktunk, a kolozsvári Magyar Színház mellett.”
   Az első házasságod tényét nagyon-nagyon sokáig titkoltátok ám Anyuval, Apu! Sosem hoztátok szóba, hogy Anyu a második feleséged. És miután értesültem róla, tiszteletben tartottam a titkodat én is. A nővérem többet tud Xéniáról, találkozott is vele. De… tartom magam kimondatlan megállapodásunkhoz, és nem bolygatom az első házasságod történetét. A titkait vigye magával az ember oda, ahová születésétől fogva tart.
 
   „1947 szeptemberében jöttem át.”
   Nyitott vég egy ötvenkét fejezetesre tervezett életrajz kilencedik részében: ennyire egyszerűen ment ez, ahogyan te egyetlen, szűkszavú mondatban összefoglaltad hatvanas éveid derekán a nővéremnek? Ennyire egyszerűen 1947-ben? Abban az évben, amely februárjának tizedik napján Párizsban aláírták az újabb békeszerződést? Magyarország is, Románia is? És amelynek értelmében visszaálltak a Trianonban 1920-ban kijelölt határok?
   És úgy egyáltalán: huszonhét éves korodra végleg kigyógyultál volna a betegségedből? Otthagytad az állásodat? Ott Erdélyt, Kolozsvárt, Enyedet, Felenyedet? A szüleidet, a testvéreidet? Mi lett a nyolc, budapesti, műegyetemi féléveddel? Mi lett a házasságoddal, Xéniával? Hogyan lépett az életedbe Anyu?
   És hogyan lettünk mi: Anna lányod 1953-ban és Sándor fiad 1956-ban?