Lájv Szümptömsz 11.
Lakáskulcs, rántotta, mennydörgés és vécépapír

   A lányom – huszonhetedik életévét taposó, elsőszülött gyermekem – a nyár derekán bejelentette, hogy szeptember 2-ról 3-ra virradóra elköltözik közös hajlékunkból.
   Aztán nem költözött el.
   Jómagam mindössze apa volnék, aki ezt a történetet a magam módján – gondolom, más apákhoz hasonlóan – élem meg. Mármint azt, hogy előbb igen, aztán nem.
   A prológ röviden annyi, hogy örököltünk a gyerek anyjának szülei után, és a pénzből vettünk neki egy kis lakást. Ez, amióta világ a világ, a folyamatok adott pontján fájdalmas, mégis természetes jelenség: kiöregedő nemzedékek mennek, fölnövekvő nemzedékek jönnek, kulcsok vándorolnak. A tavasszal megkezdődtek a fölújítási munkálatok, ő maga bízta meg az ismeretségi köréből kiválasztott vállalkozót, hogy a teendőket koordinálja. Anyjával kicsit csodálkoztunk, miért négyhónapos határidőre ígéri a szakember negyvenkét négyzetméter rendbetételét, de titkon örültünk, hogy legalább a gyerek addig is velünk marad.
   Ez lényeges pont. Mi ugyanis – nyilván más szülőkhöz hasonlóan – a rajongásig szeretjük a gyerekeinket, ragaszkodunk hozzájuk a végsőkig, viszont el se tudjuk képzelni, hogyan él majd – szerintünk – teljességgel önállótlan leányunk önálló életet. Pontosabban… ennél önzőbbek vagyunk, mert bár tudjuk, az ifjúságnak – tapasztaltuk saját bőrünkön is – elhivatottsága, hogy kiröpüljön a családi fészekből, de mégsem tudjuk elképzelni, milyen az élet nélküle. Ha majd csak telefonon beszélünk. Ha majd csak meg-meglátogatjuk egymást.
   Merthogy az kérdés a számunkra, hogyan fog kettesben öregedni anyja s apja, illetve egyelőre hármasban, mert az öccse még, úgymond, egy fedél alatt lakik velünk, ám az öcs férfiember. Már most meglehetősen, fogalmazzunk finoman, férfias életformát él, vagyis erősen függetlent, kiszámíthatatlan időpontokban jön-megy, ha föltűnik a színen, kieszi a hűtőszekrényt, félórákat zuhanyozik, anyján tiszta, kivasalt ruhát követel, apjától viszont már azt se várja el, hogy reggelente ébressze (már ha reggelente éppen idehaza tartózkodik).
   Titkon örültünk hát, amikor a lány nem költözött el. Ugyanakkor egymásnak se valljuk be, hogy magunkban némileg bosszankodunk is. Elsőszülöttünk ugyanis, a maga életkorában, már kialakult szokások szerint él. Alakvédelmi célzattal például speciális diétát tart, aminek következtében, amikor hazaér a munkából, mondjuk, este fél kilenc tájt, rántottát süt magának. Olajon. Már a művelethez szükséges teflonedényt oly éktelen csörömpöléssel veszi elő, hogy mi, a szülei, akik e kései órán már film előtt szoktunk bóbiskolni, nem halljuk a süketedésünk miatt folyvást nagyobb erőre állított hangot se. Az pedig pech a szerencsében, hogy a nappalink amerikai konyhás, így pillanatok alatt bűz lepi el a lakást, hűvös estéken meg fene szabadítja magára az álnok huzatot, bóbiskolunk inkább tovább a büdösben.
   Magányos estéinken egymás közt arról képzelődünk, hogyan él majd egymagában a mi lányunk. Hiszen egy mai huszonévesnek oly távoli még a családalapítás magasztos gondolata! Bennjártam persze magam is a korban, amikor apám rákérdezett, mikor lesz neki unokája…
   Na, elérkeztünk a másik problémánkhoz: az „egymagá”-hoz. Drága kicsi lány, aki lassan két éve szakított két és fél év után a barátjával, és a „válás” óta a szinglik hol édes, hol keserű kenyerét eszi. Mi, kihalófélben lévő nemzedék, nem értjük a mai fiatalságot, főként a páratlanságukat (értsd most a szót, Kedves Olvasó, a maga konkrétságában): sokfelől halljuk, hogy lányok, fiúk óvakodnak a tartós párkapcsolatoktól, különös tekintettel a házasság jogi következményeire. Meg halljuk a „mamahotelt” meg az ehhez hasonló önironikus poénokat. De véleményünk szerint közben „itt az idő”, ahogy azt mi önnön biológiai tapasztalatainkból kikövetkeztetjük, „ketyeg az óra”, ugyanakkor „szűkül a kínálati piac”, utóbbi alatt azt értve, hogy a megfelelő „férjanyagot” a rámenősebb lányok már levadászták, akik meg maradtak, na, azok biztosan valami gyári hibát rejtegetnek… Ki esélyes, kérdezzük, a mi vejünk címre?
   Lassan ugyanis – sorozatunk címe Önzés 3 – tulajdonképpen mi már szeretnénk unokákat, attól az egyszerű szándéktól vezéreltetve, hogy tőlük és általuk megint fiatalnak érezhessük magunkat. Ti, Kedves Olvasók, akik már nagymamák, nagypapák vagytok, bizonyára ismeritek a léleksimogatást, amit mi egyelőre csak elképzelni próbálunk.
   Szóval 2018-ban egyik szemünk nevet, de a másik, na, az bizony sír, barátaim.
   Mert valamicske gyakorlatot már szereztünk abban, milyen az élet nélküle. Egyszer – fél évre – egy barátnőjéhez költözött. Aztán persze a távollét négy és fél hónapra szűkült, miközben hétköznaponta egy-két estére fölugrott, továbbá minden hétvégét, ahogy innen nézve mondjuk, itthon töltött, szóval az a százvalahány nap meg se kottyant.
   De mostantól mi lesz? A mi drága kicsi lányunk például fél a villámlástól. Kiskorában két mennydörgés közepette az éjszaka közepén vetődött nászi ágyunkba, amikor meg nagyobbacska lett, apja – aki teljes bizonyossággal én volnék, ugyanis külsőleg rám ütött (belsőre meg tiszta anyja) – kecmergett ki az ágyából, ment át a lányszobába, és az ágy szélén kucorogva addig fogta a bársonyos praclit, amíg el nem vonult a vihar. De ki fogja majd a kezét ott messze, idegenben? Tőlünk kocsival távoli tíz percre?
   Szeretnénk is, hogy elköltözzék – meg nem is. De mindannyian bibliaolvasó emberek vagyunk, és mint Mózes első könyvében (2,24) írva van, tudjuk, Isten házasságépítő terve nyomán a gyermek elhagyja anyját, apját, hogy új családot alapítson. Na, mi kicsit azért – lásd föntebb – megnyugodnánk, ha ennek legalább az irányát látnánk. Mert mi (pontosabban a nagyszülei) csak esélyt tudtunk (tudtak) neki adni, de a lehetőséggel élnie, ugyebár, neki kell.
   Ki szellőztet ki nála, dideregve, rántottasütés után? Kit hív föl, hogy fogyivacsijához mit szerezzen be neki? Kivel cserélteti ki a villanykörtét? Tele vagyunk megválaszolatlan kérdésekkel, de mindezek egyelőre nem időszerűek, harmadika múltán ugyanis a doktornő új céldátumot nem hozott nyilvánosságra. A ruháit mindenesetre egyelőre nem vitte el.
   Ellenben jelentős összeget kért az apjától (konkrétan a Lájv szerzőjétől) kölcsön, mert – fene tudja, honnan veszi – kora gyermekkora óta abban a tántoríthatatlan tudatban él, hogy nekem a bőröm alatt is pénz van. Továbbá összes női furfangjával pontosan tudja, hogyan csavarhat engem az ujjai köré, ezért nem kérem tőle immár két éve, hiába keres praktizáló fogorvosként nálunk, kétkezi pedagógusoknál jobban, járuljon hozzá háztartásunk költségeihez, sőt ezért fizetteti velem, hiába állt munkába, még a telefonszámláját is.
   Már beosztott bennünket, ki csavarozza össze a lapra szerelten kiszállított ágyát. Ki felügyeljen a lakásban, amikor ellenőriz a kéményseprő, mert ő bizony dolgozik (szerinte, vélhetően, mi nem). Ki várja a gázszerelőt, mert neki éppen arra a kora esti időpontra van színházjegye. És lélekben már föl vagyok készülve, hányszor leszek tíz körmömről lekapva, miért erőltettem rá azt az ajándék ülőgarnitúrát, ami neki egyébként egyáltalán nem tetszik.
   Tehát úgy néz ki, bárhogyan lesz is, mi örök időkre sajátos szimbiózisban fogunk élni, csak amíg eddig egyetlen közös helyszínen tettük, mostantól két különbözőn fogjuk tenni. Látom magam, ahogy télvíz idején, hazaérvén a robotból, romokban lerogyok, majd csörren a telefonom, öltözöm vissza, vágódom kocsiba, és robogok körülrajongott gyermekemhez, elsőszülött lányomhoz, akinek éppen apahiánya támadt, és naná, hogy boldog leszek, amikor éjnek idején bányászhatom ki az eldugult lefolyójából a belezuhanyzott hajcsomóit.
   Az mindenképpen jó az egészben, hogy alkoholista apa, netán nagyapa sosem leszek, mert sosem iszom egy kortyot sem, abban reménykedve, hátha valamelyik gyerek fölhív, és nekem még aznap este, éjjel esetleg autóznom kell zsebemben egy tartalék izzóval. (Meg, ha már úgyis megyek, vigyek egy guriga vécépapírt, mert éppen elfogyott.)
   Már ha persze egyszer tényleg elköltöznek.

   (Budapesten, 2018. szeptember 3. és 9. között.)