Lájv Szümptömsz 12.
Ivan Iljics, ötszázmillió, rendszerhiba és optimizmus
Beszélgetni hívtak a hazai médiaoktatásról. Médiaoktatás? Létezik egy tantárgy, amelynek a hivatalos neve: mozgóképkultúra és médiaismeret. Jól csengő elnevezés. Gyakorlatilag filmet, tévét, netet takar: a print, azaz a nyomtatott sajtó és a rádió lényegében már elavultnak számít napjaink tömegkommunikációjában. Tudjátok, fönt nevezett az én másik – vagy egyik? –, középiskolai tanári szakom a magyar nyelv és irodalom mellett.Négyen beszélgettünk: négy, budapesti, gimnáziumi tanár. És igen gyorsan eljutottunk annak kimondásáig, hogy a huszonegyedik századra a betűkultúra leívelőben, a szerepét pedig átvette a képkultúra. Világjelenség, nem lehet nem észrevenni. Ha meg sokan, márpedig sokan – idehaza legalábbis meglehetősen sokan – úgy tesznek, mintha nem látnák, akkor csak elfordítják a fejüket, hogy ne kelljen tudomásul venniük, ami körülöttünk történik. Mert föl se merül bennem, hogy ne szúrná ki a szemüket, ami előttünk zajlik: legföljebb nem néznek oda.
Egy példa. A nemzeti alaptanterv (NAT) szerint a diákoknak tudniuk kéne az orosz Lev Tolsztojról, és el kéne olvasniuk tőle az Ivan Iljics halála című kisregényt. Félreértés ne essék: egy országban, amelyben 2011-ben tizennyolc éves korhatárról tizenhatra sikerült leszállítani a tankötelezettséget, ez tantervalkotói elvárás! És akkor nem is a Háború és békéről vagy az Anna Karenináról beszéltünk… Nos, júniusban – lelkiismeretes pedagógusként – a tizedik osztályt végző, tizenhat-tizenhét éves diákjaimnak kötelező olvasmányokat adtam a nyárra, pontosabban a következő tanévre. Sorrendben, ahogyan foglalkozunk velük, az Ivan Iljics halálát tehát második helyen. (Az elsőn Flaubert Bovarynéját.) Nem lepődsz meg, ugye, Kedves Olvasó, hogy senki nem olvasta el… Még az a három-négy irodalombarát se, akik amúgy veszegetnek könyvet a kezükbe. Mit tesz hát egy félig irodalom-, félig médiatanár? Megnézi, van-e a betűkulturista műnek bármiféle, képkulturisztikus földolgozása. És lőn! 1965-ben, Mihályfi Imre rendezésében hetvenegy perces tévéjáték készült belőle. Megtalálható a YouTube-on, néhány kattintás az egész. Mit tehettem diákjaimért? Az osztálynak levetítettem hat perc öt másodpercben a Zanza TV Tolsztojról szóló epizódját, utána pedig a negyvenöt perces órán megnéztünk a tévéjátékból huszonkilenc és fél percet. Éppen jelenetvégen csöngettek ki. A maradék negyvenkét percet föladtam házi feladatnak, fejezzék be a sztorit otthon: gépe, nete csak van mindenkinek. (Naná, hogy van.)
Szükséges-e mindezek után kerek-perec kimondanom: a jelenlegi formájában, sőt amúgy a maga globálisan komplex totalitásában fából vaskarikának tartom a magyar nyelv és irodalom párosítású, iskolai tantárgyat. Amióta gyakorló tanár vagyok – nyolc és fél éve! – nem értem, a két önálló tárgynak miért van több köze egymáshoz, mint, mondjuk a magyar nyelvnek a matematikához. Házasíthatnák azokat is, hiszen a grammatika félig matematika, továbbá algebrát vagy trigonometriát idehaza ugyanúgy magyar nyelven tanítanak, mint irodalmat! Irodalomból meg a központilag előírt tananyag fele csak fordításban olvasható, mert a nemzeti irodalommal párhuzamosan európai, elenyésző mértékben világirodalom-történetet tanítunk. Akkor meg miért nincsenek magyar nyelv és angol nyelv, magyar nyelv és német, francia, spanyol, latin, ógörög stb. nyelv nevezetű tantárgyak? Logikus volna, nem?
A harmadik évezredre haldoklik, ha nem halott a betűkultúra. Temetetlen halott. Az ifjúság, szertartásfüggetlenül, tisztelet a kivételes specialistáknak, alig beszéli a betűkultúra nyelvét (azaz alig olvas), ellenben a képkultúrába született bele (vagyis filmet, sorozatot stb. néz). Ne csapjuk be magunkat: e nemzedék(ek) mindennapjainak már nem része a könyv.
Az átmenet idejére miért nem hozunk létre egy betű- és képkultúra nevű tantárgyat? Miért nem forgatjuk le a kötelező olvasmányok korrekt, ha szövegileg kivonatolt, de legalább történethű változatát? Végezz, Kedves Olvasó, reprezentatív kutatást: a környezeted ifjúságában hányan olvasták el Gárdonyi mester Egri csillagokját? És hányan látták a Várkonyi Zoltán-féle filmváltozatot? És persze járj utána, hányan nem tették se ezt, se azt… Mert abban talán egyetértünk, hogy Eger várának megvédése, ha történelmileg nem is fontos esemény, de annak romanticizált mása irodalmilag, identitástudatilag stb. stb. mégis fontos mű. Magyarországon, talán közmegegyezhetnénk, tekintsük az általános műveltség részének.
De akkor hol a tisztességes, diákszemmel végignézhető Bánk bán-film (a műfajidegen operaváltozaton kívül)? Az ember tragédiájának (túl Szinetár Miklós megporosodottján) alázatos földolgozása? Hol képre átültetve a Csongor és Tünde, a Toldi, a János vitéz? Hol a Szigeti veszedelem? Hol az adaptált Jónás könyve, Iskola a határon, Fogság?
Ötven-hatvan – vagy még annyi se – művet kéne leforgatni. Oktatási, népszerűsítési, „bevésési” céllal: semmi művészet, semmi rendezői önmegvalósítás. Csak szolgai módon, iparosként a képkultúra nyelvére lefordítva a néhai betűkultúra nyelvét.
2018-ban átlagban, mondjuk, 500 000 000 forintból le lehetne forgatni egy szerény költségvetésű, ám becsületes filmet. Azért ezt a számot mondom, mert napjainkban egy magyar film átlagos költségvetése 350 000 000 forint. 2017-ben 108 000 000 000 forint volt a hazai filmipar „összköltése”, tájékoztatott a napokban a nemzeti filmiroda. Mi mibe kerül ebben az országban? Dehogy vetemednék arra, hogy szórakoztatóipari beruházásaink forintocskáit összevessem az oktatáséival. Bár… azt is most árulta el a föntebb megnevezett „hivatal”, hogy statisztikái szerint tavaly minden magyar állampolgár – csecsemőtől aggastyánig –, átlagban, másfél mozijegyet vett. Hazai focimeccsre, bocs, mennyien mentek?
A négyemberes beszélgetésben igen gyorsan eljutottunk odáig, hogy igazán nem is a médiaoktatás helyzetén kellene elmerengenünk, hanem magáén az oktatásén, a magyarországi kultúráén, egyáltalán az ország helyén Európában. Azaz a nagyvilágban (ld. Vörösmarty).
Haza, Európa, világ. Kezdhetnénk avval, hogy a huszonegyedik század Magyarországán hogyan lehet még mindig csak a nyolc általános a kötelező. Hogyan tarthat a tankötelezettség tényleg csupán tizenhat éves korig? Hogyan épülhet a közoktatás rendje még mindig Mária Terézia 1777-es Ratio Educationisára? Hogyan lehet, hogy se latinul, se németül nem értünk, nem beszélünk, nem olvasunk, de igazán még – újból tisztelet a kivételnek – angolul se, pedig 2020-tól nyelvvizsga nélkül senki nem kerülhet be a felsőoktatásba?
Szűk két óra alatt négyen, megszállott gimnáziumi tanárok arra jutottunk, hogy a hiba a rendszerben van. És eme alapvető rendszerhibának a következményeit nyögjük. Amikor nyafogunk, hogy kevés „médiaoktatásra” az idő. (És máris újabb problémába futottunk: mi az, hogy „oktatás”, amikor e területen a diákjaink sok mindenről sokkal többet tudnak, mint mi, tanáraik?) Amikor kevés hozzá a pénz, mert a budapesti elitiskolában, ahol az eszközigényes médiatagozatra tizenötszörös a túljelentkezés, nincs költségkeret a szükséges fejlesztésekre? Amikor a csúcselitgimi tanára elmondja, hogy náluk ezt a területet részint a saját vezetőségük „melléktárgynak” tekinti, részint a más szakos kollégák lobbijai erősebbek?
Evvel együtt nincs mit tagadni, nincs mit félrenézni: a diákok – tisztelet a kivételnek – manapság szabadidejükben nem az olvasás élvezetiben merülnek el, nem matekpéldák megoldásával szórakoztatják magukat, nem kémiai kísérleteket végeznek otthon, nem csendéleteket rajzolgatnak, többnyire nem igazolt sportolók egyesületekben. A mai diák – megint tisztelet a kivételnek – napjai nagy részében a telefonját nyomogatja hüvelykujjaival, miközben a számítógépe előtt ül, és ömlik fülébe a ritmus (esetleg melódiával spékelve).
Nekünk, tanároknak, tán nem kéne illúziókban ringatnunk magunkat. És nekik, politikai döntéshozóknak, tán szembesülniük kéne avval, mikor és hol élünk. Tán, tán, talán. Avval álltunk föl a kerekasztaltól, hogy esetleg majd mostani diákjaink diákjai jó világot építenek maguk köré. És négyünk közül, barátaim, még én voltam a legoptimistább.
(Budapesten, 2018. szeptember 10. és 16. között.)