Lájv Szümptömsz 13.
Bézbólsapka, gerontofília, tetkó, hüvelykujjak

   Buszra szállok. Ülőhely persze sehol, bár nem préselődünk egymás hegyén-hátán; kényelmesen megkapaszkodom rögtön az ajtóval szemben, tudod, Olvasó, elkerített rész babakocsinak, kerekesszéknek, na, annak a sarkánál, persze kívülről, amikor belülről előlép egy fiatalember, és int, álljak a helyére, a sarokba. Oda, ahol támaszkodhatom is.
   Úristen, döbbenek meg. Hát olyan vénnek tűnök, akinek már az állóhelyek közül is átadják a védettebbet a fiatalok?
   Mellékesen a fiatalember se öcsitojás: lehet úgy harminc. Az utolsó kánikulai napok eme késő délutánján könnyű trikót, sortot visel, a fején bézbólsapkát, a lábán papucsot. Vietnamit, ismered, azt a lábujjközit. Meg, látod magad előtt, géppel rövidre nyírt hajú fickó harmadnapos borostával. Kedves ember, barátságos, udvarias.
   Ha így – hát így. Miközben lépek a megürült helyre, bátorítóan rám kacsint. Elkapott biccentéssel köszönöm meg, ha már személyében eséllyel kínált meg a sors. Elhelyezkedem, hátammal nekidőlök a buszoldalnak, fogódzkodnom se kell, mindkét kezem szabad. Szeretek kényszerek nélkül élni. Egy ideig, amíg emésztem a történteket, bambulok ki az utcára, de aztán óvatosan körülpillantgatok: az üléseken középkorúak és szemlátomást öregek mellett fiatalok terpeszkednek, magukba gubózva zenét hallgatnak, vagy egymással cseverésznek.
   Az azért megnyugtató, hogy egyiknek se jut az eszébe fölpattanni és átadni a helyét. Pedig mi esett meg velem a múltkor is? Egy hajléktalan odalépett hozzám, hogy pénzt kunyeráljon tőlem, és avval szólított meg, hogy: „Bácsika!”
   Okosabban teszem, ha inkább bámulok a semmibe, amíg magyarázatokat keresek a történtekre. Az nem lehet, hogy ennyire aggastyánnak tűnnék! Talán… Hogy is volt? Intett? Kacsintott? Meg a lenge ruha rajta… Csak neeem? Hiszen… Hiszen nem az öregség, ugyan! Ó, magasságos egek, az a bensőséges intés! A dévaj kacsintás! Egyértelmű: kikezdett velem! Ohó, egy férfiakhoz vonzódó férfiba botlottam az alkonyati buszon! A-ján-la-tot tett nekem! Mert amint meglátott, azonmód megkívánta a testem. Meglátta bennem a férfit! A macsót! A lepedőakrobatát! Miért ne akadhatna, aki az érett férfihúst szereti, nono, már megbocsássunk, attól távol járunk, hogy gerontofilnak nevezzük. Kicsit ki is húzom magam. Ollálá, vannak itt még izmok! Tudok én még tetszeni! Egyébként… tényleg egészen jól nézek ki. Koromhoz képest kifejezetten fiatalosan, múltkor is egy diákom olyan negyvenötnek-ötvennek tippelt… Hja, nyugodtan letagadhatnék akár egy-két évtizedet is. Ott az a vénember, szemben, ahogy megroggyanva, szinte félholtan szunyókál az ülésen. Mennyi lehet? Hetven? Szegénykém.
   De a fiatalember a továbbiakban egy pillantásra se méltat, sőt hátat fordít nekem. Visszatérek hát a realitások talajára, elvégre buszon állok, még ha a támaszkodva is. Eljátszom a gondolattal, hogy a legbölcsebben azt tenném, ha szorult helyzetemben, már csak az önbecsülés kedvéért, megkocogtatnám az udvarias harmincas vállát – mellékesen új helyet talált magának köztem és az ajtó között, nem is kapaszkodik, minek azt, két lábon állva képes mozgó járművön egyensúlyozni –, és arcába vágom, ami a fejemben motoszkál.
   – Uram, felebaráti cselekedet volt, amit tett, de tudnia kell, bírtam volna a kiszemelt helyen állni és kapaszkodni! A műveletet tudniillik naponta gyakorlom, én ugyanis még abszolút aktív vagyok, állásban, főfoglalkozású dolgozóként. Ha nem tűnne föl magának, úrfi, gimnáziumi tanár vagyok, és ha nem rína le rólam, most is az iskolából jövök! Jó, esetleg fáradtnak tűnhetek, nyolc órám volt, kérem, és minden szünetben megállított egy gyerek a problémájával, én meg, tudja, fiacskám, nem csupán a tárgyaimat tanítani szegődtem, hanem nevelni is… Meg aztán elvégeztem még a napi adminisztrációt, meg munkaidő után bejött egy szülő, hogy megbeszélje velem a gondjait a kicsikéjével. Sűrű volt a nap, de igenis, jól viselem az ilyesmit, ha tudni akarja, naponta többször lépcsőzöm az emeletek között, tehát…
   Most álljak neki magyarázkodni? Ezt kérdezem magamtól az immár tömött buszon állva, konzekvensen bámulva kifelé az ablakon a félhomályba. Odakünn erősen alkonyodik.
   Érdekel az bárkit, hogy egy harmincas átadta az állóhelyét egy hatvanasnak?
   Nem érdekel senkit, legföljebb engem. Több megállót is megtettünk már, én meg még mindig emésztem magam.
   Hát elröpültek az évek, valljuk be. Mit látott egy átlagos utas, ha egyáltalán figyelt? A megállóban kinyílt az ajtó, azon bevánszorgott egy két lábon totyorgó aggastyán. Aki a járdáról a peronra alig bírta átemelni a lábát. Nem élünk ugyan olyan időket, amikor a fiatalok buszon, villamoson, metrón átadnák a helyüket az időseknek, de erről a roggyant-rokkant őskori leletről lerítt, hogy álltó helyében összeesik, ha legalább a hátát nem vetheti valaminek. Egy embernek meg megesett a szíve rajta. Egy ember megszívlelte Krisztus urunk tanítását.
   Megint megkocogtatnám azt a vállat. Mint a mesében, csak hátamon nem köteg rőzsével, hanem beszíjazott zsákkal.
   – Jótettért cserébe jót várj, fiam. Áldjon meg téged a Jóisten – rebegném neki szívem szerint, de a 21. században nagyon öreguras duma volna, csak rontanék vele a helyzetemen.
   Időközben két, húszas éveiben járó hölgy pozícionálja magát velem szemben. Legfrissebb tapasztalataikat tárgyalják ki a, föltételezem, korban hozzájuk illő gavallérok munkásságáról. Óhatatlanul hallom a beszélgetésüket, és megfordul a fejemben, hogy bezzeg a mi időnkben ritkán fordultak elő ilyen könnyen kapható, mi több, nekünk, fiúknak a válláról a kezdeményezés terhét levevő leányok… Titkon végigmérem őket: tőlem centiméterekre ívelő nyakakat, tarkókat, vállakon a tetkót, keblekre, hátsó felekre feszülő ruhadarabokat. Tudatalattimból hajdani képzelgések bukkannak elő domborulatokról és homorulatokról, és már-már megint fiatalnak érzem magam, amikor…
   …Amikor akkorát fékez a busz, hogy belerándul a derekam! Minden fantáziálás elillan: szegény én, mit kezdenék egy virgonc női testtel, amikor az is gond, hogy éjjel, álmomban, egyik oldalamról a másikra fordítsam porc nélküli csigolyáimat körülölelő zsírpárnáimat.
   Ja, hogy én volnék az az öreg bácsi, akinek az imént adta át állóhelyét egy fiatalember.
   Közben a lányok leszállnak, a helyük megürül, csak kipárolgásuk marad utánuk.
   És akkor! Akkor száll föl egy ugyancsak harmincas fiatalember, ugyancsak trikóban és sortban, bézbólsapkában és papucsban, géppel rövidre nyírt hajjal, harmadnapos szakállal.
   Régi ismerősöm, az én fiatalemberem továbbra is a ketrecen kívül áll, továbbra is két lábán egyensúlyoz. Most látom, igazán egyensúlyoznia se kell, kisportolt alkat, akinek egy kanyar, egy hétköznapi fékezés meg se kottyan, talpizmai ösztönös összmunkájával megtartja a föléjük tornyosuló száznyolcvanöt centit, ránézésre is nyolcvanöt kilót. Amennyit egyébként magam is nyomnék a százhetvenkét centimmel, ha nem többet, de méredzkedik a fene, élek az emlékeimből, hogy legalább a nyár kellemesen telt; ettem-ittam, ami jólesett, slussz-passz.
   Az én fiatalemberem kissé oldalt lép, és int nemzedéktársának, álljon be mögé, oda, a sarokba, ahol az imént a lányok vihogtak, ahol támaszkodni is lehet buszoldalnak, rácsnak. És még rá is kacsint a másikra! Továbbá kissé félrehúzódva maga mögé engedi, és az a másik hányavetin belibben, megtámaszkodik, hogy mindkét keze szabad maradjon. Hogy két hüvelykujjával – mindkettőn cakkosra rágott köröm – kedvére nyomogathassa a telefonját.
   Szentséges ég! Az én fiatalemberem se meleg, se más. Csak kedves, csak barátságos és csak udvarias. Bizonyos mértékig talán másokért önérdekeit feláldozó, akár az önsorsrontásig elmenő. Jaj, csak én porladtam már el lélekben annyira, hogy mindenben a rosszat keresem.
   Elfelejtettem volna említeni, hogy egyébként, észre se vettem, rossz buszra szálltam?
   Le kell szállnom, barátaim, amint lehet, erről a csalóka irányba vivő járatról.

   (Budapesten, 2018. szeptember 17. és 23. között.)