Lájv Szümptömsz 14.
Lihaság és léhaság meg a haza
Harmadik (tan)éve dolgozom együtt eleinte heti négy, immár öt órában egy osztálynyi gyerekkel. A nyolc elemi elvégzése után oly állapotban érkeztek a gimnáziumba, amilyenben, kilencediktől hathatok a magyar nyelv és az irodalom iránti rokon-, netán ellenszenvükre.Anno, a legelső időkben azt vettem észre, hogy közülük minden harmadik kiemelkedő érzékkel fordul úgy a nyelvhasználathoz, mint az irodalomértéshez. Nem egy egyébként maga is titkos tollforgató: tudjátok, ez az az életkor, amikor egy sokat látott, néhai szerkesztő, jelenlegi tanár azt mondja, vagy kukac mocorog bennük, vagy tehetség.
Most szeptemberben közös munkálkodásunk második félidejébe léptünk. Magyar nyelvből liha az anyag, de irodalomból feszített. Nem vitatnám e hasábokon, bölcs-e lineáris irodalomtörténetet tanítani: tudomásul veszem, hogy ez a kitaposott utak egyike. A tizenegyedikes anyag a modernséggel kezdődik: az érettségiig bő másfél évszázadot kéne átívelnünk. A mi, 21. századi lelkünknek talán a legeslegfontosabb másfél évszázadot, már ha érteni akarjuk, miért váltunk olyanokká, amilyenekké. És bár valójában nincs távlatunk, hogy igazán rálássunk, mégis: Flaubert-től számítva a mi történeteinkkel, Baudelaire-től figyelve a mi közérzetünkkel találkozhatunk az irodalom vetületeiben.
Miért mondom el mindezt? Az előző tanév végén az említett osztály harminc diákjának – mint a Lájv tizenkettedik fejezetében már említettem – adtam kötelező olvasmányokat a nyárra, köztük Ibsen Babaházát (más fordításban Nóráját). Egy percig se fordult persze meg a fejemben, hogy bármelyikük elolvassa (mint kiderült, egy diákom mégis), így hát a képkultúra jegyében (lévén a művet – és ebben nem vagyok egyedül – fordulópontnak gondolom az irodalom történetében), egy 1973-as, angol filmváltozatban levetítettem az osztálynak. Száznegyvennégy irodalomóránk adatik ebben a tanévben, abból hármat szántam rá, hogy három részletben, körítve a modern dráma, sőt a maga a modernség tudnivalóival, megtekintsük az egyébként százöt perces filmet. Néztük, közben kitárgyaltuk, mi miért történik a darabban, illetve milyen fordulatok játszódnak le magában a modern irodalomban.
Aztán, mert a közoktatásban osztályzatokat kell termelni, röpdolgozatot írattam velük. Nem kértem többet, mint hogy írják össze a szereplőket. Nem állítom, hogy reprezentatív a minta, azt sem, hogy ez általános nemzedéki kép, de az osztály mindössze harmada tudta fölsorolni legalább a szereplők többségét. A kétharmad nem. Háromból két néző képtelen hát visszaemlékezni arra, egyáltalán kiket látott a vásznon? Mi a nemzeti sorstragédia, ha nem ez? És még csak nem is szövegértésről beszélünk, amelyben – lásd PISA-jelentések – valahol a népek sorának végén kullogunk: ez mindössze odafigyelés. És persze memória.
Bocsánat, hogy fölhozom: a dolgozatírók között immár szavazati joggal rendelkező magyar állampolgárok is vannak. A jelenlegi diákok a következő választáson már mind leteszik valakik, valamik mellett a voksukat. Magukra húzzák a szavazófülke függönyét, ott, csöndes magányukban visszaemlékeznek majd erre-arra, és valahová behúzzák az ikszet.
Haladtunk tovább a tananyaggal, mert a tanmenet – meg az osztályzási kényszer – diktálja a tempót. A következő körben a világirodalmat megrengető, francia szimbolistákkal (Baudelaire, Verlaine, Rimbaud) foglalkoztunk: föladtam hát nekik tizennégy sor memoritert, elméjüket pallérozandó. Péntekről hétfőre kellett megtanulniuk A magánhangzók szonettjét.
Hétfőn felelés. Egyesével. Csodálkozol-e, Kedves Olvasó, hogy az osztályból csak minden tizedik gyerek tudta? Tízből kilencen nem. Mondtam volna mindenféle tanáros-felnőttes butaságot, hogy tényleg nem kötelező se egyetemistává, se diplomássá, se értelmiségivé válni e hazában, sőt gimnáziumba se kötelező járni, ha valakinek már megvan a nyolc általánosa, aki meg betöltötte a tizenhatot – márpedig tizenegyedik osztályban már mindenki –, hát iskolába járni se kell. De miért mondanék ilyesmiket?
Csak azt kértem, magyarázzák el, miért teszik, amit tesznek. És miért nem, amit nem.
Egyikük megszánt.
– Nos… azért, tanár úr, mert… hát… nem élvezetes.
– Nem élvezetes? – kérdeztem vissza, mert tényleg szíven ütött a jelző.
– Nos… mert… nem szórakoztató – magyarázta, hátha ezt a szót fölfogom.
Remélem, nem tekinted, Hűséges Olvasóm, sarkításnak, netán csúsztatásnak a megállapítást: e konkrét osztály harminc diákjából huszonhét – miért általánosítanék nemzedékre, népre –, ami nem élvezetes és/vagy nem szórakoztató, azt nem csinálja. Ugyanez megfordítva: kizárólag azt csinálja, ami élvezetes és/vagy szórakoztató.
Messze nem szeretett iskolámról szól, amit mondok. Kifejezetten nagy körültekintéssel óvakodnék attól is, hogy a „mai ifjúságról” vonjak le bárminemű következtetést, netán arra vetemednék, hogy kijelentsem: már a szüleik is ilyenek volnának (hogy időben távolabbra ne menjek). Mire föl gondolnám, hogy netán tanárokra is vonatkozhatna bármi e véletlen tapasztalatokból? Még netánabb nevelők nevelőire?
Mármint hogy élvezet és szórakozás.
Dehogy gondolom, hogy a huszadik század végére, a huszonegyedik század elejére ez állna az összmagyarság értékrendjének középpontjában. Dehogy gondolok bármit. Azt gondolom mindössze, az mégse járja, hogy kiosztok egy harmincas osztályban irodalomból három ötöst és huszonhét egyest. Pláne, miután már kiosztottam a Nóra szereplőire a nyolc ötös mellett tizenkét egyest (a többi tíznek meg négyest, hármast, kettest). Nem is néztem én a hétfői óra végén se szomorúan, se szigorúan, csupán ennyit mondtam, mielőtt elköszöntem:
– Holnap újra kérdezem.
És eljöve, barátaim, a kedd. És az irodalomóra megdöbbentett. Bárkit szólítottam föl, mondta kívülről a verset! Mindenki annyi erőfeszítéssel, amennyivel bírta: a könnyűagyúak folyékonyan, a nehézfejűek döcögve. Az osztály legrosszabb tanulója – valóságos vadember – fogcsikorgatva nyomta el rozsdás agytekervényeinek hangos csikorgását. Szemem láttára sápadt, izzadt, gyötrődött és kínlódott, szavanként kotorta elő emlékezetéből a tudás morzsáit, aztán egyszer csak a székére rogyott, és remegő hangon megkérdezte, öt perc múlva nekirugaszkodhat-e újra, háromszáz másodperc alatt széttöri a pánik burkát.
Öt percig mások csodatetteit hallgattam. Aztán az övét.
Nem volt abban az osztályteremben ember, aki ne tudta volna kívülről a tizennégy sort.
Élvezet és szórakozás?
Három perc maradt az órából. Addigra mindenkinek beírtam már az ötöst hagyományos tanári zsebkönyvembe (ahonnét majd átmásolom az e-naplóba). És akkor azt mondtam nekik:
– Most süllyesszétek mélyre a telefonjaitokat, mert valamit fölírok a táblára. Olyat teszek, amit lassan kilencéves, tanári pályafutásom alatt még nem tettem sose.
Ítéljetek el, barátaim, pedagógiai módszeremért, de én bizony egy elváló igekötős igét írtam föl többes szám második személyben, fölszólító módban, piros, alkoholos filccel a műanyag táblára. Végig nagybetűkkel.
BA***ÁTOK MEG!
Azt tapasztaltam ugyanis, ők a köntörfalazás nélküli, szókimondó beszédet értik.
A föliratot letöröltem, majd megkérdeztem tőlük, tudatában vannak-e, ha napról napra azt csinálnák, amire képesek voltak egyetlen hétfőről egyetlen keddre, akkor előttük a határ a csillagos ég volna. Hogy elérhetnének bármit. Ezt kérdeztem tőlük ott és akkor.
Soha nagyobb csöndben ki nem csöngettek még tanári pályafutásom alatt, mint 2018. szeptember 25-én 11.20-kor.
(Budapesten, 2018. szeptember 25. és 29. között.)