Lájv Szümptömsz 15.
Még valami

   Elmentem háromnapos osztálykirándulásra, ott voltam, visszajöttem.
   Nem ugyanúgy mentem, ahogyan jöttem.
   Hazaérkezésem után telefonon kérdezte a lányom, milyen volt: mondtam, nagyon jó a diákjaimmal lenni, akik mellékesen rengeteget tudnak vedelni, valamint rutinosak az éjszakázásban. Gyermekem, akinek viszonylag frissek a gimnáziumi emlékei, tömör élménybeszámolómat csak annyival kommentálta:
   – Ilyenek, papa, a mai fiatalok.
   Nem mondott evvel újdonságot. Az általa „mai fiataloknak” nevezettek közvetlen közelében élek, ami persze korántsem jelenti azt, hogy a kelleténél többet tudnék róluk.
   Ők az én reményeim. Illetve hát nem a „mai fiatalok”, ilyen egybeforrt kategóriám nem létezik, hanem az a konkrét huszonnégy, akiknek negyedik éve vagyok osztályfőnöke. Osztályfőnök…? Az meg micsoda? Ismerek más „osztályfőnököket”, nem állítom, hogy ahányan vagyunk, annyifélék, de hogy sokfélék, az bizonyos. Meg az is biztos, sejtelmem sincs, milyen vagyok én. Csak azt tudom, hogy az egész suliban a legizgalmasabb meló az osztályfőnökösködés. Nem is jó szó rá, hogy „meló”. Tulajdonképpen – állapot.
   Fölkér az igazgató, hogy legyél ofő, te igent mondasz, és evvel csomó kínkeserv zúdul a nyakadba. Szervezel, adminisztrálsz, beszedsz és kiosztasz, kitöltesz és bejelentesz, leveleket írsz és olvasol. Ellenben kapsz néhány tucat, ilyen-olyan gyereket, akiknek négy évre valamiféle kölcsönszülője leszel. Amikor kezded, pontosan tudod, észrevétlenül elhullámzik majd ettől addig az idő, és neked egyszer be kell fejezned velük.
   Nem lelkizném túl a dolgot, különösen nem közhelyekkel.
   Nálunk az osztálykirándulás (közoktatási elnevezésén: tanulmányi kirándulás) azt jelentette, hogy kilencedikben elmentünk három tavaszi napra a Vajdaságba, tizedikben négyre Kárpátaljára, tizenegyedikben ötre Erdélybe, most, tizenkettedikben, az érettségi tanévében három őszi, féllaza-félkötött napra a Somogyi-dombság legnyugatibb szélére.
   Ugorjunk a végére. Amikor félofőtársammal kikísértük őket a helyi buszjárathoz, hogy az a vasútállomásra vigye őket, és kezdtek libasorban fölszállni meg jegyet váltani, amikor még a járdán várt a többség, végigfutott a fejemen, hogy megtörténhet, életem utolsó osztálykirándulásának búcsúintegetéseit élem éppen.
   Hogy hiába még szalagavató, tanárbúcsúztató, ballagás, legeslegutolsó osztályfőnöki óra, érettségi, végbizonyítvány-osztás, bankett: elkezdődött a vég.
   Nehogy letolj, Kedves Olvasó, hogy negatív vagyok meg depis meg minden: nem ismerem – és persze remélem, sokáig nem is fogom – az érzést, csak hallottam-láttam már ilyet, ezért ilyennek képzelem a majdani magamét is: mintha lassan haldokolni kezdenék.
   Hazaértem, és szokatlan szomorúság tört rám. A kora este dacára másnap reggelig tompa révetegségben múltak az órák. Egészen addig, amíg le nem ültem az íróasztalhoz.
   Voltak kezdemények a Lájv tizenötödik évfolyamának tizenötödik fejezetéhez, aztán maradt minden töredékben. Megírom inkább ezt a szomorúságot, gondoltam, mire zúdulni kezdtek a klaviatúrából a monitorra a szavak. Meglepő módon semmi búbánat, mert mi, felnőttek, már tudjuk, hogy minden közeledő vég egyben valami közeledő kezdet is.
   Nem néztem vissza rájuk, elindult-e a buszuk. 12.49-kor persze gondoltam rájuk, amikor indult a vonatuk, és másfél óra elteltével is gondoltam rájuk, hogy befutott-e a Déli pályaudvarra. Meg hát este is gondoltam rájuk, hogy időben lefeküdtek-e, aztán reggel is, hogy időben keltek-e. Elvégre tanítási nap van, nekik meg legfontosabb teendőjük a tanulás.
   Ja, egyébként ők, vagyis az osztály. Úgy képzeljétek, hogy egyetlen diák betegedett le a kirándulásra, egy később jött, egy korábban ment. Nem tudok az évfolyam öt osztályából még egyet mondani, amelyből mindenki ott volt a saját, valaminő egy-két-három napján.
   Nem én szeretem őket: valójában ők szeretik egymást. Pedig ahányan vannak, na, ők, diákok aztán tényleg annyifélék: egyesek jobban bírják az alkoholt, mások kevésbé, néhányan kevés alvással beérik, néhányan reggel félálomban kóvályognak oda a terített asztalhoz. És persze a társaság egyik fele – tanári szempontból – úgynevezett „rendes diák”: segítőkészek, fegyelmezettek és együttműködőek, a másik fele meg… nos, nevezzük őket az egyszerűség kedvéért „kalandkeresőnek”. Mégis összhang van köztük.
   Bocs, házirend ide, pedagógusi felelősség oda, pótapai aggodalom amoda: mit kellett volna tennem huszonnégy, túlnyomó többségében nagykorúval? Alkoholtilalmat elrendelni és este kilenckor takarodót fújni?
   Se ezt, se azt nem tettem. Amikor elálmosodtam, elmentem aludni.
   Nappal, kétszer három órában, főztem rájuk, előbb paprikás krumplit, utóbb pörköltöt, közben titkon abban reménykedtem, hogy amíg egymagamban állok a bogrács mellett a füstben, oda-odajönnek hozzám cseverészni. És bár akkor nem jött senki, mégis lett néhány jó beszélgetés. Azon túl, hogy jók voltak a mindennapos táncpróbák (október 20-án szalagavató bál!), amelyekre hívtak, hogy nézzem meg, vagy puszta jelenlétemmel teremtsek fegyelmezett munkalégkört, netán itt-ott szóljak bele a koreográfiába, mert elakadtak egy-egy mozdulatsorral – jó volt az irodalomóra is. Mert még indulás előtt megállapodtunk, hogy a hétfői dupla órát, kirándulás ide, kirándulás oda, megtartjuk. És éppen kényes fejezet következett. A holokauszt az irodalomban. Ültünk mind egy somogyi verandán hétfő délután, a melegvérűek trikóban, a fázósabbak mackófelsőben, odasütött a nap, akadt, aki könyvet, füzetet, tollat is hozott, és 2018. október 1-jén megkérdeztem tőlük, ha meghallják a szót, hogy „holokauszt”, és meghallják a szót, hogy „zsidó”, mire gondolnak.
   Nekem, barátaim, komolyan veendő kölcsöngyerekeim vannak. Az én gyerekeim nem félnek elmondani se azt, ha szerintük „túl van lihegve”, se azt, ha valamelyikük valamelyik szülője mintha táborban füstté vált vagy gettót túlélt fölmenőket említett volna. Dumáltunk másfél órát. Igen, hetvenhárom éve vége a második világháborúnak, és igen, 2018-at írunk. És igen, lehet velük erről beszélni, és igen, emberi és méltóságteli dolgok motoszkálnak a fejükben. És igen, létezik még olyan hely, olyan közeg Magyarországon, ahol kimondhatod, barátom, amit gondolsz, mert nem „úgy” mondod, és nem „azért” mondod, és nem kell se „ettől” félned, se „attól”, és nem kell „fortélyos félelemnek igazgatnia” téged, mondj akármit.
   És aznap – mert az irodalomóra fél hatig tartott – elmentünk a naplementében fagyizni, utána meg fölsétáltunk a szőlősdomb oldalába egy pincéhez, ahol az alkonyatban mindenki mindenkivel koccintott (egyetlen megrögzött antialkoholistánk is), és megittunk egy pohárka száraz vörös bort (kivéve egyetlen megrögzött antialkoholistánkat), és ami a gyakorlott többségnek meg se kottyant, attól az egy decitől egy diáklány egész este csak vihogott.
   És visszamentünk, megtömtük a bendőnket a maradék krumplival és pörkölttel, és megkérdeztem tőlük, van-e nekik valami kibeszélendőjük, mert nekem volna. Azt mondták:
   – Vágjunk bele, tanár úr!
   És elmondtam nekik, hogy ajánlatot kaptam. És hogy, talán emlékeznek, avval kezdtem velük bő három éve, hogy tanári pályafutásom alatt volt nekem egy első osztályom, és lesz egy utolsó. Ők. De nemrég az igazgatóm azt mondta, vigyek még négy évig egy harmadikat. És most tanácsukat kérem, mit tegyek.
   Ültem szavahihető jóakaróim közt, és hosszan tanakodtunk, mi lenne a jelenlegi körülmények és a jelenlegi föltételek és a jelenlegi lehetőségek között a legbölcsebb.
   Ki negatív itt? Aki másnap délben nézte, ahogyan indulnak a diákjai világot látni?

   (Budapesten, 2018. október 3. és 7. között.)