Lájv Szümptömsz 16.
Hommage á villamosvezető

   Befordul az ötvenkilences a Kalefra (Moszkva tér, Széll Kálmán tér), jövet a Déli (pályaudvar) felől. A fölüljáró alatt kezd kanyarodni a János kórház irányába. Ez a balra fordulat kész életveszély. Keresztezheti az útját szemből, a Széna tér felől a tizenhetes, amelynek a – villamosokra is érvényes – KRESZ szerint elsőbbsége van, állhat továbbá a megállóban előtte másik jármű (ötvenhatos, hatvanegyes), és be is gördülhet éppen valami a János kórház felől, amelyről azonmód hűvösvölgyi és zugligeti tömegközlekedők özönlenek le, majd rohannak át a síneken a metróhoz (ha az éppen jár).
   Nagyon-nagyon résen kell olyankor lenni! Bármi megtörténhet. Elég egy apró félrepillantás. Villamost vezetni mérhetetlenül nagy felelősség.
   Az a különös az egészben, hogy – érzékelem már egy ideje – a fővárosi közlekedési vállalat (központ) szabályosan vadászik leendő villamosvezetőkre! Hiányszakma. (Buszsofőrökre is vadászik, ami még komplikáltabb mesterség.) Abból következtetek vadászatra, hogy régóta látom járművek oldalán a hirdetést, de főleg a belsejében, a vezetőülés üvegére matricázva, immár második változatban. Régebben azt írták ki, hogy nyolc általánossal lehet jelentkezni, mostanra finomítottak a degradáló megfogalmazáson, így a szöveg mostanság az, hogy alapfokú végzettség (értsd: nyolc általános) kell ahhoz, hogy kapj egy villamost, amellyel – ugyan zárt pályán –, ha nem is kedvedre, de száguldozhatsz.
   Éppen ezt szoktam mondogatni rászolgáló tanítványaimnak gimnáziumomban:
   – Minek strapálod magad, édes fiám/lányom evvel a téged kínzó nemtanulással, amikor megvan a nyolc elemid, a városban meg nincs elegendő villamosvezető!
   El szoktam szégyellni magam, miután haragomban kicsúszik a számon egy-egy ilyetén fölháborodott mondat: egyrészt bocsánat a sok-sok tisztességes villamosvezetőtől, másrészt dehogy akarom én megalázni bármely diákomat csak azért, mert a szülei beíratták oda, amihez neki amúgy semmi kedve.
   Ráadásul avval se kecsegtethetek senkit, hogy a villamosvezetés a szabadság birodalma, elvégre nincs kötöttebb pálya a villamosénál. (Nyolc eleminél többet végzetteknek: a ’pálya’ itt metaforikus értelemben – is – értendő.) Nincs, barátaim, nagyobb rabság a sínnél.
   Dehogy az bosszant engem, hogy négyszázezer forintos fizut ajánlanak e foglalkozásért. Dehogy demagógkodnék, hogy a rossebért tanul csaknem húsz évig egy pedagógus, ha aztán ennél kevesebb zsozsót kap. Nem mellékesen (ha már metafora), egy tanár ugyanúgy utasokat szállít az általa irányított járművön, mint a villamosvezető. (Bár az iskolában látszólag csak közvetett az életveszély.) De szorítkozzunk a villamosvezetők kanyarbeli felelősségére.
   Ahol én szoktam minden munkanap reggelén fölszállni az ötvenkilencesre, oda is balkanyarból érkezik házi villamosom. Egyszerű az a balkanyar, nem nehezíti az ívet útkereszteződés, viszonylag jól belátható, csak a szokottnál valamicskével élesebb (amitől hangosabban csikorog). Az előtte megfutott, hosszú egyenest elhagyva lassítania kell, bár azt kéne különben is, hiszen megállóhoz közeledik. Oda, ahol én éppen állok.
   Közeledik hát hozzám egy viszonylag lassú villamos, van időm szemügyre venni vezetője ábrázatát. Kivétel nélkül rokonszenves arcokkal hoz össze a sors, sőt van közöttük egy, akivel üdvözöljük is egymást (ő belülről biccent rám mosolyogva, én kívülről rá). Ismerjük egymást, mert amikor évekkel korábban a Kalef (Moszkva tér, Széll Kálmán tér) felújításai folytak, és az ötvenkilences végállomását ideiglenesen (két évre) áthelyezték a tér szélére, a fölüljáró elé, általában ő vette át a reggeli villamost attól a kollégájától, aki odáig hozta, és fordult vissza vele. Idővel ráköszöntünk egymásra, aztán nagy meglepetésemre utasként is találkozgattam vele, amikor – vélhetően – feleségével föl-fölszállt az általa más szemszögből ismert ötvenkilencesre. Különös látvány egy villamosvezető utasként: látszólag teljesen olyan, mint bármely más utas, de mintha mégis otthonosan mozogna a járművön, ami persze nem meglepő, elvégre miért ne mozogna otthonosan az ember a saját munkahelyén.
   Szóval meg szoktam nézni, ki vezeti a villamost, amelyre fölszállok. Félre ne értsétek, nem mintha nem bíznék meg nyolc általánost végzett honfitársaimban (a feleségem évtizedek óta általános iskolai tanár), de lelki szemeim előtt átfut fölszállás előtt: az elkövetkezendő tíz megállóra egy ismeretlenre bízom az életemet.
   Nem tudom, jobban bíznék-e benne, ha tudnám, hogy érettségizett, netán diplomás ember. Távol álljon tőlem, hogy bármire is tartsam magam az érettségimmel meg a két diplomámmal meg a tudattal, hogy csak a saját hülyeségem miatt nem doktoráltam. Ha mástól nem, hát Örkénytől tudjuk, hogy dr. K. H. G.-t bizonyos történelmi helyzetben ugyanúgy lőtte le az őr, ahogyan lelőtte volna doktori címe nélkül. Továbbmegyek: az őrnek minden valószínűség szerint sejtelme se volt áldozatának se nevéről, se tudományos fokozatáról, egyszerűen csak lelőtte. Illetve nem egyszerűen, de ebbe most ne menjünk bele.
   Megnézem én reggelente azt az arcot. Két másodpercig, ha látom; addig méricskélem, vált-e ki belőlem bizalmat. De akár igen, akár nem, a villamosára mindig fölszállok. Nem a bizalom/nem bizalom jegyében, hanem a menetrend miatt: kizárólag a 6.46-os villamos jó nekem (ha elérem, avval nem túl korán, nem túl későn érek hazulról második otthonomba).
   Ahogyan ücsörgök a szinte üres ötvenkilences hátsó kocsijában, már nem töprengek azon, bízzam-e az adott vezetőben. Mármint hogy épségben elvisz-e tíz megálló távolságra.
   Olyankor már csak haladunk, és maradék eszem teljesen másfelé jár.
   De azt elkerülhetetlenül érzékelem, hogy ahány villamosvezető, annyiféle stílus. A stílus, ugye, maga az ember. Nyilván mindenki jelleme, sőt, elfogadom, pillanatnyi hangulata szerint vezet. Sejthető, hogy az első villamost a reggeli műszakos hozza ki a remízből (s teszi azt hajnalok hajnalán), nyilván a remízig is el kell valahogy jutnia (kevés rá az esély, hogy a szomszédságában lakjék), vagyis a reggeli járat vezetője valamikor éjnek évadján kel, akár fáradt is lehet, kialvatlan, netán csak mogorva és rigorózus. Ivott-e legalább kávét?
   Arra a tizenpercre, amíg a Süveg utcától eljutunk a Kalefra (Moszkva tér, Széll Kálmán tér), tényleg rábízom az életem! Amikor fordul be a Kalefra (Moszkva tér, Széll Kálmán tér), én általában még ücsörgök: minek állnék fölöslegesen már a kanyar előtt? Minek dülöngélnék fölállás közben éppen kanyarban? Na, a kedvenc törzshelyemről viszonylag jól föl lehet mérni a helyzetet. A villamosvezető látja legelölről, várakozik-e, indul-e a Széna tér felől érkezett tizenhetes, amíg nekem maga a villamos takarja ki, azt viszont pompásan (bár a rézsű miatt kissé későn) fölmérhetem, áll-e leendő megállónkban más jármű, sőt azt is, üres-e a szembülső megálló, ami a legritkábban történik meg, mert azon a csöndes helyen szokták kivárni a villamosvezetők, hogy hajszálpontosan igazodjanak távvezérelt menetrendjükhöz.
   A gyalogosok viszont mindennemű körültekintés nélkül futkorásznak át a síneken, azt kifejezetten figyelni szoktam. Ilyenkor újból átvillan a fejemen, mekkora a felelőssége egy nyolc általánost végzett villamosvezetőnek! Óvnia kell embertársai életét! Minden villamosvezető a maga karakterének megfelelően: amíg egyesek oly kifinomultsággal indulnak, illetve állnak meg, hogy az utas apró zökkenést sem érez, addig mások összevissza rángatják a szerelvényt, idegbetegen gyorsítanak-lassítanak. Ugyanezt teszik a gyalogosokkal: vagy udvariasan átengedik őket, vagy kíméletlenül közibük hajtanak, hadd ugrándozzanak rémülten a nagy, sárga szörny elől a szélrózsa minden irányába. A közlekedési vállalat (központ) háeresei villamosvezetőkre vadásznak, egyes villamosvezetők meg gyalogosokra.
   Tanulmányútjaimról kérdőjelekkel érek munkahelyemre, ahol villamosvezetővé válok magam is, és azon tépelődöm, nyolc általánossal elkormányoznám-e diákjaim életvillamosát.

   (Budapesten, 2018. október 8. és 14. között.)