Lájv Szümptömsz 17.
A tomboló siker és ami mögötte van
Ismerős meséli, hogy munkahelye minden évi, legreprezentatívabb rendezvényének fináléjaként tomboló sikert arattak avval, amikor ők, középvezetők – beosztottjaikkal közösen – elénekelték Presser Gábor szerzeményét, a Neked írom a dalt című dalt.Idáig azonban, mondja, el kellett jutniuk.
Tizenöt nappal korábban, egy péntek délben ugyanis levelet írt vezetőtársainak.
– Kedves Barátaink! Rendezvényünk zárásaként szeretnénk együtt elénekelni Leonard Cohen Hallelujáját (magyar szöveggel). Profi muzsikus kezdené a színpadon egy szál tangóharmonikával, néhány taktus után besétálnánk mi, középvezetők, akik már a dal elején fölintegetnénk a színpadra az összes alsóvezetőt, akik pedig a beosztottakat hívnák föl a nézőtérről. És, ki-ki, amennyire tud, együtt énekelnénk a színpadról a közönségnek.
Néhány óra múlva telefonhívást kapott egy felsővezetőtől. Dicséretet a kitűnő ötletért.
– Csak – idézi ismerősöm a hívót – a dallal van kis gond. Az, hogy… nemmagyar.
És kifejtette a hívó, hogy a cég felsővezetősége elgondolkodott, mi hangozhatna el helyette magyardalként a színpadról. Egy cégvezető rögvest az Ave Mariát javasolta.
Ám akkor eszükbe villant, hogy… az se magyar. (Nem nemmagyar, de igenmagyarnak se állítható be.) Törték hát tovább a fejüket, s arra jutottak: énekeljék az Esti dalt! Ismeritek, Kedves Olvasók, abban estvélkedik a dalos lelkületű, bánatos bujdosó erdő mellett. A cég felsővezetősége szerint e dal bármely irányból nézve hangulatos befejezése lehet egy vidám, munkahelyi rendezvénynek. Arról nem is beszélve, indokolták javaslatukat, hogy a honi népdalt maga Kodály Zoltán gyűjtötte és dolgozta át kórusműre, akinek már puszta neve is mindenféle szempontot figyelembe véve garancia az üzenet helytállóságára.
Ott és akkor, telefonbeszélgetés közben, a rátörő szomorúságtól annyira elszorult ismerősöm szíve, diagnosztizálta magát utólag, hogy meggyőző ellenérvek se tolultak benne föl. Később nézett csak utána, hogy Kodály a Pásztó környékén gyűjtött népdalszöveget 1938-39-ben dolgozta át, amikor teljesen mást jelentett, mint jelentene napjainkban. 2018-ban nehéz időszerűnek tekinteni a második strófát, miszerint „Én Istenem, adjál szállást, már meguntam a járkálást, a járkálást, a bujdosást, az idegen földön lakást.”
Középvezető kollégáit a hétvégén nem tájékoztatta a felsővezetői döntésről, sőt hétfőn se. A három nappal korábbi levélre egyébként is csak egyetlen alsóvezető jelezte, miszerint rá számíthatnak. Néhányan viszont az eredeti, angol nyelvű Halleluja-szöveg magyar fordítása több változatának ismeretében szóban arról kérdezősködtek, melyik verziót énekelnék. Ismerősöm mindegyiküknek azt tanácsolta, forduljanak kérdéseikkel a csúcsvezetőséghez.
Őket, szervezőket már sürgette az idő, ezért közvetlen középvezető társai őt, levélírót faggatták, tehetnek-e bármit a produkció megvalósulásáért. Sejtelmes válaszai után – „forduljanak a csúcsvezetőséghez” –, egyikük kerek-perec mellének szögezte a kérdést:
– Mert? Mi van?
E szűk kört tájékoztatta hát arról, hogy a felsővezetőség más dalt hallana szívesen.
Nyomban az volt rá a reakció, hogy na, azt a mást, na, azt aztán már tényleg nem, na.
Kezdték, meséli ismerősöm, törni a fejüket, mely dal, válhatna egy ilyetén tartalmú est fináléjává. Ami véletlenül se nemmagyarként, ellenben igenmagyarként prezentálható.
Innen kezdve téboly tört ki, állítja határozottan ismerősöm. Profi muzsikus (ld. föntebb tangóharmonikai vonatkozásban) segítségét kérték, aki, bár a problémát súlyosabbnak vélte annál, amennyire első hallásra tűnik, váratlanul mégis homlokára csapott:
– Megvan!
És mert egy zenei szakértő annyira zenei szakértő, hogy énekelni is tud, azonmód dúdolni kezdte, hogy ő bizony néha furcsa hangulatban az utcát járja egymagában, és hogy nincsen neki semmihez se kedve, ellenben érzi, hogy nincs az rendben úgy.
Állítólag, ha hiszel, Kedves Olvasó, nekem, szerzőnek, aki ismerőse elbeszélése nyomán veti monitorra e szavakat, ők, középvezetők ugyancsak homlokukra csaptak:
– Ez az!
Mert akkor ők, többet-kevesebbet átélt-megélt középvezetők (ki hatvanvalahány, ki annak fele esztendőnyi élettapasztalattal) azt vélték, egy Szörényi–Bródy-dal interpretálásából csak nem származhat baj. Egy kolléga annyira föllelkesült, hogy a szöveget is átírta, miszerint „néha furcsa hangulatban főkönyvi kivonatokat nézek egymagamban”.
Addig-addig kísérleteztek a dallal, amíg rá nem jöttek, hogy bizony abból is baj lehet.
Mert, barátaim, ha alaposabban vizsgáljuk az időjárást, ménkű bármikor beüthet.
Egyikük ekkor, folytatja a történetet ismerősöm, azt javasolta, hogy ha minden szöveg, netán dallam származásába, felekezetébe, ki tudja, akár bőrszínébe, nemi identitásába bele lehet kötni, alakítsanak zümmögő kórust, és finálé gyanánt csupán zümmögjenek a színpadon. Fölismerték persze a kollégák, hogy a poént csak tréfának szánta. Ekkor nevettek utoljára.
Innen kezdve szisztematikusan gondolkoztak, igaz, annak tudatában, hogy őket immár a fortélyos félelem igazgatja. Nincs vacakabb érzés a fortélyos félelemnél, ezt mi, akiket a huszadik századból felejtettek itt, jól tudjuk.
Készült olyan forgatókönyv-változat is, amelyben finálé nuku.
De a hangok, hogy mindennek dacára finálé márpedig kéne, tartották magukat. Meg hát bele is szeretődött az ötletbe, hogy közép- és alsóvezetők együtt danolnak beosztottjaikkal! (Az elbeszélés e pontján ismerősöm megemlíti, hogy a felsővezetők a továbbiakban kivonták magukat a döntéshozatal folyamatából, ha azt nem számítjuk annak, hogy két középvezető külön-külön, informális úton beszélt a felsővezetőség egy tagjával, aki négyszemközt – külön-külön – megindokolta a korábbi döntést.) De egyéb istókzicsi nem történt. Mindenki úgy tett, mintha azon a hajdani péntek délutánon nem történt volna semmi.
Hanem hirtelen eszébe jutott valakinek: a Magyarország című dalt – nevezett René Dupéré dallamára, Geszti Péter szövegével – mily szépen énekli Oláh Ibolya! El is rohant az illető az ötlettel a felsővezetőséghez (amely, megfigyelések szerint, ily esetekben saját emeletén szok várakozni, keresi-e bárki oly igénnyel, hogy bármilyen ügyben bárminemű hirtelen döntést hozzon). A felsővezetőség képviselője pediglen határozottan kijelentette:
– Na, ez aztán a tényleg tökéletes választás!
Csakhogy a középvezetők grémiuma némi tájékozódás után (például a daltörténet alaposabb megismerése) ismét rájött, minek utólag házhoz menni a… pofonért.
A szerző nem pocsékolja tovább az áramot (a huszadik században még nyomdafestéket mondott volna). A középvezetők valamelyikének bevillant a Neked írom a dalt, Presser Gábor szerzeménye. Azé a Presseré, aki életművével talán – hasonlóan az egykori Kodályhoz? – mind dalszerzőként, mind szövegíróként minden gyanú fölött álló polgár (bár ki tudja, amikor minden és mindenki gyanús) e hazában. Nem mondták hát el senkinek, miben sántikálnak, elektronice kiírták az üzenőfalra, hogy közép- és alsóvezetők közös produkciója kuka, maguk között meg kijelentették (hiszen öt nappal álltak a cég legeslegreprezentatívabb rendezvénye előtt), hogy uff, ők beszéltek, a középvezetők a beosztottjaikkal éneklik, amit énekelnek. És ebédszünetekben hangpróbákba kezdtek.
Amikor ismerősöm a történteket fölidézi, már tizenkilenc órája vannak túl a remek hangulatú rendezvényen. Tudomása szerint eddig senki semmi ellen nem tiltakozott.
De a fortélyos félelem éppen attól fortélyos, amitől. Ez neki a leglényege, Ez igazán a félelmes benne, Kedves Olvasó, üzeni ismerősöm, akinek történetét most továbbadtam neked.
(Budapesten, 2018. október 15. és 21. között.)