Lájv Szümptömsz 18.
Vérhígító, vérnyomás- és koleszterincsökkentő, altató

   Munkaszüneti napra fogyott el éppen egy gyógyszerem, és amint tudatosult bennem, azonmód pánikolni kezdtem, belehalok-e, ha két-három napot kihagyok. Vérhígítót szedek minden reggel, csaknem két éve. Ama orrvérzés óta, amely volt kedves tavaly, konkrétan 2017. január 23-nak hajnalán rám ijeszteni. És amiből nyolcnapnyi kórházi bentlét származott. Kezdve avval az altatás nélküli műtéttel, amelynek emlékétől az óta sem szabadulok. (Vagy a tudatalattim nem akar, hogy figyelmeztetésként állítsa elém, ha túlhajtom magam? [Ettől persze még ugyanúgy túlhajtom magam.])
   Tehát a vérhígító. Amit azért kell szednem, hogy ne sűrűsödjék be a vérem, ne keletkezzék a testemben rög, ne kapjak trombózist és a többi és a többi. És mivel se ezt, se azt nem is akarom, hát rendszeresen szedem a vérhígítót (amiről eleinte azt gondoltam, véralvadásgátló, de később elmagyarázták, mi a különbség a kettő között). Nem szeretem szedni. Illetve nem magával a szedéssel van bajom, hanem a hatásával. Ha például mindössze megszúrom magam egy gombostűvel, öt percig szivárog az ujjamból a vér. Ha megkarcolom a kézfejem, tízig.
   Ez is aggasztó, az is.
   De ez csupán egyike a rám oktrojált gyógyszereknek, amelyeket előre megfontoltan és tettlegesen a szervezetembe juttatok. A vérhígító mellé reggelente vérnyomáscsökkentőt is szedek. (Mi a célom? Hogy bírjak a véremmel!) Tizenkettedik éve élek nyommercsokkeren! Megesett velem a kezdet kezdetén egy munkahelyi történet – érdekelne ez még bárkit ennyi év távlatából? –, mentem belőle hazafelé, és a villamoson azt gondoltam, mielőtt szétrobban a dühtől a fejem, inkább egy megállóval tovább utazom, bekukkantandó a háziorvoshoz. Aki csak rám pillantván nyomban vérnyomást mért, rögtön lenyeletett velem valami bogyót, aztán három hétig a munkahelyem közelébe se engedett, viszont arra kötelezett, hogy addig is naponta szedjem a bogyóit. Valljuk be, elő-előfordultak az elmúlt tucatnyi esztendőben megingásaim – felelőtlen rendszertelenséggel ugyan, de mérem a vérnyomásomat –, ám összességében életkoromnak megfelelő szinten tartja az orvosság azt, amit neki dolga.
   Nos, ha reggel két gyógyszert szedek, hát szedjek este is kettőt, nem?
   Az egyiket azért, hogy lassan-lassan fölfelé kapaszkodó koleszterinszintemet csökkentse. (Biztos, ami biztos, mindenesetre minap is vettem harminc deka töpörtyűt.) Évek óta minden szeptemberben megyek vérvételre (már ha nejem megszervezi), és büszkén jelentem minden Kedves Olvasónak, hogy az utóbbi időkben az én drága, jó, zsírosodó szívemhez nőtt koleszterinszintem alig haladja meg a tűréshatár maximumát! (Így aztán két pofára bezabáltam a friss töpörtyűből.)
   Vérnyomás, koleszterinszint: tudjuk, alattomos gyilkosok. Ilyesmiket effektíve nem érez az ember, csupán a vizsgálatok mutatják ki, akár normális, akár ab-. Amit ellenben nap mint nap érzek, az viszonyom az alvás nevű létállapothoz.
   Anyám emlegette, hogy már kora ifjúságomban rossz alvó voltam. Ez negyven fölött odáig fokozódott, hogy éjszakákat töltöttem ébren hánykolódva az ágyban. A föntebb említett háziorvosunk meg apámat is háziorvosolta már, szinte családtagként kezel, hát kérdezte egyszer, sok-e a munka, hogy annyira gyűrötten nézek ki. Mondtam, sok, de valahogy kicsúszott a számon, hogy talán az álmatlanul töltött éjszakák miatt is e szembetűnő küllem. Szó szót követett, mire közölte, úgy nem lehet élni, ahogyan én teszem, és fölírt egy enyhe altatót. Neked is, ó, Nyájas Olvasó, akadnak nehézségeid az éléssel, mint olyannal?
   Na, evvel az altatózással új, központi probléma állt életem meghatározó középpontjába.
   Mit nekem rágás, emésztés, anyagcsere, egyebek: az alvás, barátaim, az alvás! A pihentető, frissítő, kikapcsoló alvás! Amitől az ember tettre készen ébred! Én meg, amint fölkelek, rögtön avval foglalkozom, hol és mikor hajthatnám legalább néhány pillanatra álomra a fejemet. Rosszabb vagyok, mint Tót Lajos, amikor az őrnagy állandóan dobozoltatja. Én zsarnokom: Alvás! Az, hogy bármikor tudnék, mégse tudok. Micsoda paradoxon!
   Az első altatóm arra vetemedett, hogy amint bevettem, tíz percen belül már durmoltam tőle, viszont húsz percre rá föl is ébredtem, és attól kezdve az éjszakák ugyanolyan rettenetek közepette teltek, mint addig. Visszamentem hát a többször említett háziorvoshoz, aki végighallgatván bólintott, s közölte, hogy amit fölírt, az elaltató, nekem meg átaltatóra van szükségem. És nyomban új gyógyszert írt föl nekem.
   Attól meg harminc percen belül aludtam el, viszont tényleg eredményesen dolgozott, amíg én, biza, aludtam. („Amíg ön alszik, a … dolgozik!”) Ha nagyon fáradt voltam, egyfolytában aludtam akár hat órát, ha meg csak kicsit, ötöt akkor is mindenképp.
   Kiegyeztem ennyivel, ám jött 2017. január 23. és az orrvérzés. Amikor másnap estére túllettem a műtéten, elhaló hangon azt rebegtem a nővérkének, hogy a kötelező gyógyszerek mellé bevenném az altatómat is (ami nélkül, ugye, évtized óta nem kísérletezem rekreációval). Jaj, kiáltott az éjszakás, hogy belezengett a kétágyas kórterem, azt nem lehet, mert mi van, ha éjjel fuldokolni kezdek, és nem ébredek föl rá! Jaj, kiáltottam én is (duettünk megzengette a folyosót), mert egyrészt akkor már nagyon életben akartam maradni (egy nappal korábbi állapotomban, orrvérzés-hullámok idején, nem föltétlenül állítottam volna ezt magamról), másrészt meg rám tört a rémület, hogyan pihenem ki altató nélkül fáradalmaimat! Nem tudtam akkor még, hogy egy tamponált orrú ember se vele, se nélküle nem aludik.)
   Azt mondta, altatót nem adhat, de hoz helyette nyugtatót, ha az megnyugtat.
   Túléltem, barátaim azt a nyolc napot, bizonyság rá e fejezet léte, viszont hazatértem után önkényesen fölhagytam régi átaltatómmal, és megállapodtam a nyugtatószedésnél. Attól is elalszom lefekvés után harminc percen belül (mint említettem, elaludni bárhol, bármikor képes vagyok), és bár éjjelente többször megnézem az órát, de a napi öt-hat óra alvásom általában összejön. Újabban nem is nyugtalankodom miatta, elvégre a nyugtatótól olyan nyugodt vagyok, hogy rólam lehetne mintázni a nyugalom – kialvatlan – szobrát.
   Csak az volt az egésszel a bajom, hogy havonta föl kellett keresnem a háziorvost, fölírattatandó az újabb gyógyszeradagot. Tudjátok, Kedves Olvasók: vérhígító, vérnyomáscsökkentő, koleszterincsökkentő és altató (ami immár nyugtató).
   De! Időközben ledoktorált az én kicsi lányom, kapott orvosi pecsétet – és rengeteg kitöltetlen receptet. Pro familia! Így aztán, ha valamelyik gyogyó fogyóban, csak szólok neki, ripsz-ropsz fölírja, aztán meg, aki nem tudná, a házunkban, rögtön a kapunk mellett ott a patika. (Okos ember előrelátóan cserél lakást.)
   Csakhogy.
   A lányunk néhány hete elköltözött. Nem messze, kicsikével a háziorvosi rendelő után, igazán nem nagy fáradság elmenni hozzá (hat megálló busszal, kettő villamossal és öt perc séta), hogy írja föl a gyógyszereimet. Igaz, időpontot nehéz vele egyeztetni, a doktornő rendkívül elfoglalt, tulajdonképpen ugyanúgy be kell jelentkeznem hozzá, mint a háziorvoshoz, aki, nem sokkal ugyan, de valamivel mégis közelebb rendel hozzánk, és ha hozzá járnék receptért, alkalmanként megtakaríthatnék négy perc gyalogutat.
   Nyugodt vagyok hát én attól, hogy esténként, lefekvés előtt beveszek egy szemet abból a fincsi nyugcsiból, de valahogy… mégis sokat nyugtalankodom. Ahogyan akaratlanul is tettem néhány napja, amikor, mondom, épp munkaszüneti napra fogyott el a vérhígítóm, amitől rögvest bepánikoltam. Tudna nekem valaki ajánlani valami ellenszert feszültségre?
   Egészségünkre, barátaim!

   (Budapesten, 2018. október 22. és 28. között.)