Lájv Szümptömsz 19.
Vasárnap utcai várakozás, hétfőn iskolai kávézás

   Huszonegyedik század.
   Tanár vasárnap délelőtt osztálynyi gyereket visz színházba. Előre szóltak a szülőknek, mikorra kell értük jönni. Az előadásnak vége, tanár maradék négy gyerekkel áll a főbejárat előtt: egyikük édesapja ígérte, hogy egy kupacban hazafuvarozza a barátokat.
   Tanár csak áll és vár. Kicsit szentségel, hogy a kísérőtanár otthagyta őt a szoaréban, mondván, bocs, vasárnap dél van, még be kell habarnia a családi ebédhez a levest. Tanárnak is megfordul a fejében, hogy tényleg vasárnap dél van, igaz, ő már reggel megfőzött négy személyre, csak melegíteni kell. Az illő türelmi idő lejártával mindenesetre, saját költségére, fölhívja apukát. Apuka rezignáltan közli, hogy hajjaj, ő még félórányira van a színháztól.
   Na már most gondolkodjunk el, magyarok!
   Mi járhat annak a gyereknek a fejében, aki az apjára vár? Továbbá akinek az apjára vár három barátja, s tán nem utolsósorban a tanára? Jár-e egyáltalán bármi a fejében, vagy csak jó balhé színház után még ökörködni az utcán a haverokkal? Vagy? Motoszkál a fejében valami szégyen, hogy neki ilyen megbízhatatlan apja van? Netán érez olyasfélét, hogy ő talán annyira sem fontos az apjának, hogy a dicső férfiú időben érte menjen?
   Mi jár a többi gyerek fejében? Tán az ebéd, mert a reggeli óta megéheztek? Hogy a haver faterja már csak ilyen, sebaj? Hogy az ő faterjuk se különb? Vagy az övék, hálisten, éppen ellenkezőleg? De morfondírozik ilyesmin egy tíz-tizenegy éves gyerek? Fiatal fejjel nem akkora rejtvény az élet, mint élemedettel.
   Mit gondol ellenben a tanár, aki megtapasztalta már bonyodalmak bonyodalmait? Hogy ő a hülye, aki vasárnap délelőtt, jól megérdemelt heti pihenőnapján viszi színházba a diákjait? Hogy egye meg a fene a kollégát, akiben annyi emberség sincs, hogy legalább szolidaritásból elszórakoztatnák egymást, amíg a gyerekek ordítva futkorásznak az egyébként csöndes utcában? Hogy egye meg a fene apukát, aki miatt ő most az eddig eltelt negyed óra után további felet szobrozhat egymagában az utcán gyerektrappolást és -üvöltést hallgatva? Hogy saját családja tagjainak szeme kopog-e már az éhségtől? Hogy netán megpihenne ő is?
   Hazatelefonál, hogy késik, ebédeljenek meg magukban, vagy húsz perc múlva tegyék be a sütőbe a kaját, mire megmelegszik, éppen hazaér. Picurkát lódít mindössze.
   De egy sokat látott tanár igazándiból nem gondol már semmit. Megszokta az effélét. És amíg a gyerekek habkönnyen randalíroznak az utcán, van ideje elmorfondírozni a sorsán. Nem lepődik meg ő semmin. Meg hát tulajdonképpen anyuka vállalta a gyerekszállítást apuka nevében. Anyuka az iskolai szülői munkaközösség tagja, a tagságra azért pályázott, mert ettől előnyt remél a gyerekének, miként azért is jelentkezett a vasárnap déli fuvaroztatásra, mert attól is azt reméli, a szülő közösségi munkáját a gyereknek könyvelik el jó pontként. Beruházás, vélekedik apuka nevében anyuka. Tanár apukát még sose látta.
   Másodszor meg: apuka nyilván azt gondolja, a pedagógust azért fizetik, hogy várjon, a kutyaúristenit neki! Az ő adójából fizetik a nyomorultját, nem? A pedagógus csicska, akit megcsicskáztat most ő is, hogy tudja a helyét a társadalmi ranglétrán. Miért? Mert csicskáztatják apukát is! Itt mindenki azt csicskáztat, akit tud. Csicskaföldön mindenki egyszerre csicska és csicskáztató, gondolja apuka, amikor beszáll a családi háza előtt a városi terepjárójába. Mert csicska ide, csicska oda, arra azért figyelnek anyukák, hogy olyan apukákat válasszanak, akik majd keresnek annyi pénzt, amelyből meg lehet teremteni a hőn óhajtott életszínvonalat. Világunkban, ahol focistáknak mérik a jópassz-százalékát is, a karrier szempontjából a csicska/csicskáztató arányszám az egyetlen releváns mérvadó.
   A háromszög alján elhelyezkedő tanár – szülővel, gyerekkel ellentétben – nem csupán gondolja, hanem tudja, hogy a gyerek végső soron „termék”: anyukák és apukák termelik őket – ha nem is futószalagon, hanem egyedi gyártásban –, tehát voltaképpen anyukákat és apukákat kéne ránevelni arra, hogyan is kéne gyereket nevelni. Mert, végső soron, az iskola nem veheti át a család szerepét! És tényleg nem veheti a nyakába egy család összes nyűgét-nyavalyáját. Ha igaz, hogy egy gyerek sorsa élete első három évében eldől, a közoktatás legföljebb csiszolhat rajta. Már ha igaz persze a háromesztendős elmélet. Mert egy gyakorlott tanár már a kérdést is kérdőre vonja. Látja ő, ha a kérdésnek a szeme se áll jól!
   A gyerekek boldogan rugdossák föl immár a kukákat, a színházzal szemben nyílik is ablak, hajol is ki rajta egy agyontetovált, kopasz, kigyúrt állat, és sztentori hangon lekiabál, hogy kuss legyen odakinn vasárnapi ebéd idején, mert ha ő teremt rendet, azt megemlegetik.
   Vélhetően apuka ő is. Talán éppen anyuka szólt neki, hogy ideje intézkednie.
   Tanár éppen csöndre inti tanítványait, amikor a sarkon abroncscsikorgások közepette befordul egy városi terepjáró, és satufékkel megáll a színház főbejárata előtt. Befelé, kiáltja apuka a négy lurkónak, tanárnak odavet egy viszlátot, és elhajt. Végre, baszki, nyugtázza az történteket az agyontetovált, kopasz, kigyúrt állat a másodikon, és becsukja az ablakot.
   Tanár indul hazafelé. Otthon megeteti a családját, elmosogat, délután kijavít egy adag dolgozatot, betölti a szennyes ruhát a mosógépbe, kitereget, este belealszik egy filmbe, mégse fekszik le korán, nem is bír elaludni. Arra gondol, hogy az előadás se volt jó, mostanában a színházak se a régiek, kötelező olvasmány színpadi adaptációjára vitte a diákjait, akik könyvet már amúgy se vesznek a kezükbe, ezek a modern színházak állandóan csak önmegvalósítanak, egy egyszerű történet szálait se lehet fölgöngyölíteni két hosszú felvonás alatt, na, holnap kiderül, volt-e egyáltalán bármi értelme az egésznek…
   …Reggel fáradtan ébred, ott egye meg a franc az egészet, hol már az a nyugdíj. Messze.
   Iskola, kollégák. Fölteszi az első kávét, amelyet tanártársai gyorsabban hörpintenek föl, mint ahogyan ő megfőzte, még szerencse, hogy az első adagot magának töltötte ki, és mindenkit megelőzve ő zúdította magába forrón, cukor nélkül. Na, rosseb vigye, ez a hétvége is elröpült, sóhajtoznak hétfőnként honi pedagógiai körökben, most dekkolhatunk öt napot a következőig. Mindenki elmereng, ki mivel töltötte az idejét – beszél tanításról bárki egy tanáriban –, elmondja ő is, hogy vasárnap délelőtt színházba vitte az osztályát, az előadás úgy volt pocsék, ahogy. Meg háromnegyed órát vigyázott előadás után négy gyerekre, mert egy apukának nem méltóztatott időben érkezni saját vademberéért meg három hasonszőrűért.
   Paidagágászok – i. m. Weöres Sanyika – egymás között. Mindjárt becsöngetnek, amikor beliheg az előző napi kísérőtanár, elbüszkélkedik, milyen fáintosra sikerült a vasárnap családi ebéd, gyorsan meg is osztja a Konyha TV műsorából sebtiben fölírt csodareceptet. Sehol egy köszönöm a tegnapért, ugyan. Tanár indignálódva jegyzi meg, hogy ő még várt háromnegyed órát, mert egy apuka képtelen volt időben érkezni a gyerekéért meg három másikért, akiket ugyancsak ő szállított haza városi terepjáróján.
   Ekkor szólal meg a csengő. A kísérőtanár fölkapja íróasztaláról saját, magánhasználatú színeskréta-dobozát, és mielőtt kiviharzik az ajtón, odaveti az ofőnek, hogy, jesszus, szegény szerencsétlen, fél kettőtől negyed háromig ácsoroghattál a színház előtt.
   Miféle fél kettőtől, kiáltja tanár tanárkollégája után, hóna alatt az irodalom 5. osztályosoknak című tankönyvvel meg a dolgozatokkal. A kolléga a küszöbről visszafordul.
   – Nem fél kettőre kellett mennie? Üzentem anyukának, adja tovább a férjének.
   – Hát nem vetted észre, hogy fél egyre ígérték az előadás végét…? Az órádra se pillantottál, amikor fél egykor elhúztál…? – visszhangzik tőlük a folyosó.
   – Basszus – csap a homlokára a huszonegyedik században, becsöngetés után egy honi pedagógus egy honi pedagógiai intézmény folyosóján, mire a kréták szanaszét gurulnak.

   (Budapesten, 2018. október 29. és november 4. között.)