Lájv Szümptömsz 1.
A romokban levés, a krumpliszsák és a szufla

    Hát, Kedves Olvasó, neked bevallom, elfáradtam. Vége a tanévnek, és romokban vagyok. Ezen erősen csodálkozom, mert nem szoktam romokban lenni, ez újdonság az életemben. Valaha sose voltam, vagy ha mégis, egy-két napon belül visszaépítettem magam. Talán e bő hatvankét esztendő miatt, amit immár magam mögött hagytam? Talán ettől?
   Foglalkoztat a hatvankettő, erősen foglalkoztat. Elüthetném holmi viccelődéssel, hogy sose voltam még ennyi, ellenben megtapasztaltam már az ötvenkettőt, a negyvenkettőt, sőt még a huszonkettőre, a tizenkettőre is emlékszem – ó, mennyire becsülendő, hogy egyáltalán emlékszem! –, de félre a tréfával. Anyám hatvannyolc évesen, apám hetvennégy évesen halt meg. Fene egye: szőjek még egyáltalán hosszú távú terveket? Aztán meg léteznek realitások: például átlagéletkor. A férfiak átlagéletkora nálunk pillanatnyilag hetvenkét és fél év. (A nőké bezzeg csaknem héttel több!) Ehhez képest az Európai Unió országaiban, magunkat is beleszámítva? Nyolcvan fölött! Hol hát a baj a magyarországi átlagéletkorral?
    Talán az, hogy mi, honi férfiúk, fáradékonyak vagyunk. De konkrétan én miért ne fáradtam volna el, amikor fiatalabb kollégáim is elfáradtak! Közvetlen környezetemben minden nemzedék minden képviselője, legyen nő, férfi, elfáradt, mert nem tudom, más ágazatokban hogy van, de a közoktatásban pokoli a hajtás, márpedig nekem az iskola tölti ki napjaim nagy részét. Magas az óraszám, minden órámra külön készülök, ráadásul a tárgyaim – magyar nyelv és irodalom, mozgóképkultúra és médiaismeret – időigényesek, lévén dolgozatírósak és -javítósak, egyébként is olvasósak, nézősek. Továbbá az osztályfőnökség. Ami persze, ha komolyan veszed, a legjobb az egészben; ténylegesen elbűvölő, ám ugyancsak időigényes, ha szeretsz – márpedig szeretsz – beszélgetni, levelezni a gondjaidra bízott diákjaiddal, akikkel persze kell is, mert nagy beszélgetések nélkül nincs osztályfőnökség. És akkor ott még a pedagógusra háruló, rengeteg teendő, beleértve az emberpróbáló mennyiségű adminisztrációt. (Amihez egyébiránt én, személy szerint, fölbecsülhetetlen segítséget kapok.)
   Miközben néha-néha egy kis mellékesre is szükséges szert tenni. Mert a tanár évszázadok óta „a nemzet napszámosa”, ismerjük Vas Gereben allegóriájából. Hébe-hóba cikkeket írok hát ide-oda. Aztán ott a család. Tizenkilenc éves fiam megállapította, hogy a csajozás rendkívül energia- és időigényes tevékenység, hát vele együtt elmondhatom, hogy a család ugyanaz pepitában. Bolond persze, aki panaszkodik arra, hogy családhoz tartozik (és fordítva), viszont tény, hogy minden összetartozás fönntartásáért meg kell dolgozni.
   Itt hát a tünet, a fáradtság. Már a fölkelés nehéz tőle: ha rejtélyes önvarázslatokkal mégis rábírom magam, elvonszolom a testem konyháig, fürdőszobáig, amíg végre lerogyok a székembe, a gép elé. Bizony kár volt magamra ennem azokat a kilókat, amelyek az önfegyelem teljes föladásával rám rakódtak! Próbáltál már, Kedves Olvasó, fölcipelni a második emeletre egy nyolc-tíz kilós krumpliszsákot? Szoktam gondolni rá, hogy állandóan cipelek magammal egyet. Naná, hogy belefáradok.
   Aztán ha rögtön nem kapnék ülőhelyet a villamoson, ahogyan dolgozni indulok, hát biztosan ott ájulnék el álltó helyemben! Aztán, amit évek óta esőben-hóban is szeretek, az a tizenkét perces séta a Moszkvától a suliig. Csak valahogy egyre hosszabb, egyre kaptatósabb az út… Néha, ahogy végigbandukolok a hallgatag Szabó Ilonka utcán, a saját lihegésemet hallom. Eleinte önvédelemből rácsodálkoztam: nahát, furcsa, hogy én mostanság milyen hangosan veszek levegőt. De immár? Magam előtt immár nem szépítem: lihegés az, amit hallatok, lihegés a javából! Újabban nem is szeretek menet közben telefonálni: kell az nekem, hogy a vonal túlfelén hallják, ahogyan fogy a szufla?
   Aztán a hétfőt még úgy-ahogy bírom, de keddre már elnyuvadok. Kedden délután, este már simán el tudnék aludni hazafelé szeretett villamosomon, és néha nem értem, hogyan vagyok képes tíz megálló után egyáltalán föltápászkodni az ülésről, amelyet nem kis erőfeszítések árán harcoltam ki magamnak más megfáradtak ellenében. Szerdától péntekig különös delíriumban élek. Egy hétvége meg se kottyan. Igaz, dologtalan víkend nincs is.
   Esténként gond nélkül alszom bele jó filmbe, jó meccsbe, és félálomban megfordul a fejemben: mit veszítenék, ha kerülőutak nélkül tenném át szék-, pontosabban ágyhelyemet ténylegesen paplan alá, akár fogmosás nélkül? Mit veszítek én már avval, ha egyszer-egyszer nem mosok fogat? Pénzt, na, azt veszíthetek, ha újabb implantátumokat kell majd beültetni! Mert bizony vannak már nekem olyanjaim, és gyanítom, előbb-utóbb a térdem is sorra kerül.
   Fáradtság-szimptóma. Egyfelől jogos, hogy belefáradtam ebbe a tanévbe, eseménydús időket hagytunk a hátunk mögött, másfelől viszont… Még hogy én, az örök fáradhatatlan? Hol az a valaha sűrű, mégis sovány (alkudjunk meg, normál testalkatú), kisportolt férfiú a korlátlan munkabírásával? Fölismered e nyaffancs idegenben, Kedves Olvasó, arcvonásait?
   Nyugtalanít. Ne szépítsük: nyugtalanít. A testi terhek mellé fölsorakoztak a lelkiek. Bár az engem alig ismerőket még megtévesztem: az elmúlt két hétben agyonérettségiztettem utolsó erőimet, a messziről jött érettségi elnök, akinek a balján töltöttem négy, egybefüggő napot, a nyugalmamért dicsért, amit szerinte árasztottam. Hát utólag mondjam el neki, a rezzenéstelen külső miféle belső viharzásokat leplez? Ugyan, Kedves Olvasó, minek magyarázkodjam, amikor egy teljes esztendőn át olvastad a Lájv Kéjzsztádisz fejezeteiben, hogy minden probléma megnyilvánulásai mögött kiváltó okok rejlenek. A terapeuta csak abban különbözik, ha egyáltalán különbözik a pácienseitől, hogy ő veszi a fáradságot, és a jelenségek mögé néz. Bár ha megteszi, akkor tán az okok megszűnnek?
   A fáradtság, Kedves Olvasó, a folytonos fáradtság. Én folytonos fáradtságom, én folytonos fáradtságom, mea maxima folytonos fáradtság.
   Csütörtökön éjjel negyed tizenkettőkor, amikor elhagytam az érettségi bankett helyszínét, és egymagamban ballagtam az óbudai főtéren át az éjszakai hévhez, hogy elérjem az éjszakai négyeshatost, amivel esetleg elérem az utolsó ötvenkilencest, a másnap eljövetelére gondoltam. Arra, hogy reggel széles családom nőtagjai elindulnak a Balatonra, családom férfitagjai ugyanabban az időpontban szétszóródva széles e hazában, és én, amikor senki se látja, csak fekszem, fekszem, fekszem. Napközbenre valahogy összetákolom magam, elintézek egy-két halaszthatatlan teendőt, ha már utcán vagyok, talán egy barátommal is találkozom, akivel hosszú idő elteltével – mert soha semmi fontosra semmi időm – váltok néhány emberi szót, valahogy hazatántorgok, és megint csak fekszem és fekszem és fekszem.
   Nem tudom, barátaim, ti hogy vagytok vele, de nekem újabban a fekvés a kedvencem. A járás fáraszt, az állás az ízületeimet terheli, az üléshez erő kell meg koncentráció: de a csodálatos fekvés! Ha fekszel, teljesen elhagyhatod magad. Hason, háton, mindegy, bár meg kell említenem, ha állásból, netán ülésből heveredsz el – márpedig miféle más pozícióból tennéd –, hanyatt feküdni a legegyszerűbb, mert a hasra forduláshoz már izommunka kell
   Még szerencse, hogy hónapok óta körvonalazódott a Lájv Szümptömsz, hetek óta az első fejezet. Hogy megosztom veled ezt a nap huszonnégy órájában állandóan létező tünetet, a fáradtságot. És szerencsére már skiccelgettem, hogyan mondom el neked, és hogyan kérdezlek meg téged: te hogy vagy evvel? Hogy vagy evvel az egésszel? Hogy vagy fölkeléstől lefekvésig? És hogy telik lefekvéstől fölkelésig az idő? Te tudsz aludni?
   És ha ébren vagy, te is mindig fáradtnak érzed magad, barátom?
   Ez az évfolyam dialóg szeretne lenni. Párbeszéd élő tüneteinkről. Lájv Szümptömsz, hogy tizennégy év után se váljak meg a szarkasztikus szójátékoktól. Amit egyelőre kezdeményezhetek, az mindössze félpárbeszéd.
   (Budapesten és Zamárdi felsőn, 2018. június 25. és július 1. között.)