Lájv Szümptömsz 20.
Könyvek, polcok, porcicák, rongyok

   Utóbbi éveim leggondtalanabb napjain vagyok túl.
   Az őszi szünetben – kilenc nap október végén, november elején – a házi könyvtár rendezésével voltam el. Képzeld, Kedves Olvasó, adott életkorom stresszes hónapjaiban megadatott, hogy napokig térdeltem, guggoltam, ültem, álltam, létráztam könyvespolcok előtt, és nem gondoltam semmi másra, csakis és kizárólag a könyvekre.
   Tudnod kell, hogy nagyon szeretem a könyvtáramat, sőt kifejezetten büszke vagyok rá, miközben tudom, hogy egyszer, örököseimnek csak nyűgöt jelent majd a kincses gyűjtemény.
   De ez, reméljük, még messze! Ma még ma van. Jaj, hogy én mennyi problémával szembesültem! Mindenekelőtt annak rejtett következményeivel, hogy januárban lesz hét éve e lakásba költözésünknek. Akkor – barátaink hathatós segítségével – sebtiben összeállítottuk a polcokat, fölhánytuk rájuk a könyveket, hogy megszüntessük – ha jól emlékszem – azt a száztíz dobozt, amelybe a könyveket, a bútorszállítók nagy megkönnyebbülésére, előre összecsomagoltuk. A ragasztószalagokra firkantott információk alapján tematikailag többé-kevésbé a helyére tettük mindet, bár ábécézésre nem ügyelve, mondván, apró részletekkel majd csöndes téli estéken egyedül elbíbelődöm. Na, barátaim, kell-e mondanom, a könyvek zöme csaknem hét éven át maradt is ott, ahová hét éve befészkelte magát. Ti meg képzelhetitek, mennyi porcica hömpölygött a polcok érintetlen mélyén.
   Reggeltől estig arasznyi könyvkupacokat emeltem le, cipeltem tárt ablakhoz, csapdostam össze. Szerelmes brátim, hogy micsoda porfelhők keringtek, szálltak a farkasréti magosba! Gondoltam is arra, vegyülhet abban még Üllői úti por (elköltözés 1992-ben) Késmárki utcai porral (elköltözés 2012-ben), keveredve friss, Németvölgyi úti porral (beköltözés 2012-ben). Életem eddigi három lakása: életem több évtizedes pora. Talán most, 2018 októberében-novemberében illant el végleg anyám könyvpora, apám könyvpora.
   Az üres polcokat nedves ruhával töröltem át.
   Nézd el, ó, Olvasó, ha dicsekszem. A család kamaszkoromra fölépített egy – akkori emlékezetem szerint – nyolcszáz kötetes könyvtárat. Tinédzseréveimtől azt fejlesztettem tovább hatezresre. Eleinte csak fölcsigázottságilag vettem könyveket, aztán már tudatosan. Nekem az elmúlt szűk ötven évben meghatározó állapot, hogy nap mint nap könyvek között élek. Nem állítom, hogy állandóan csak olvasnék, olvasnék és olvasnék, de azt igen, hogy állandóan… élek. Nekem ez – mely szavakkal is írjam körül – egyfajta kulturális közeg. A gyerekeim is ebben nőttek föl, akikről ugyancsak nem állítom, hogy állandóan olvasnának, de azt igen, hogy megszületésüktől a kultúra poros levegőjét lélegzik be.
   Semmi gőg nincsen bennem, esküszöm, semmi. Inkább piszkál a fölöslegesség érzete, amikor a mindennapok mindent belengő miliőjének fontosságát hangsúlyozom.
   Így vagy úgy, viszonyom a könyvekhez, hogy úgy mondjam, familiáris. Személyes kapcsolat fűz minden egyes kötethez. Annak ellenére, hogy tudom: a betűkultúrának vége, mi több, haldoklik maga a könyvnyomtatás is. In memoriam könyvnyomtatás: élt fél évezredet. Sirassuk? Mennyi s miféle kultúra tűnhetett el az emberiség, a világegyetem történetében?
   Portalanítottam napokon át a könyveket, a polcokat, helyükre soroltam a lakásban összevissza kódorgókat úgy a világirodalmat, mint a magyart illetően. Mert profi könyvtáros ugyan nem volnék, de saját rendszerem alakult ki az évtizedek folyamán, hogy megtaláljam, amit keresek. Külön van világpróza és magyar próza, külön dráma, külön líra, utóbbiban külön honi és idegen költők művei. Az én, nyolc négyzetméteres „dolgozószobámba”, amelybe csak ötvenhárom könyvespolc, beépített irattartó szekrény, íróasztal, és szék fér, mindössze a líra, az irodalomtörténet, a dráma, valamint a filmes-médiás szakirodalom terpeszkedik. A lexikoncsalád a nappaliban, minden egyéb tematika más helyiségekben.
   Még ha fáj is nektek, netán ha egyet is értetek vele, el kell mondanom, hogy az én feleségem – úgysem olvassa a Lájvot – nem szereti ezt a neki sok, nekem így is kevés könyvet. Ő szeretne a lakásban üres, dekorálható falakat, szeretne rájuk festményeket (nincsenek értékes festményeink), fali díszeket föltenni. De miattam – nem tehet. Egybeköltözésünk legelején tisztáztuk, hogy a könyvtáramat tiszteletben tartja. És, becsületére legyen mondva, igyekszik is, átlagban csak évente kétszer-háromszor próbálkozik avval, nem lehetne-e legalább ritkítani a helybitorlókat. De, ugyancsak becsületére mondva, amint érzékeli, mekkora ellenállásba ütközik, egy időre mindig visszavonul.
   Viszont korrekt vagyok én is: évek óta nem vásárolok új könyvet! Legföljebb… antikváriumokból szerzem be, ami adott pillanatban nélkülözhetetlennek tűnik, és bevallom, az elmúlt napokban ki is selejteztem tizenöt-húsz kötetet. Részint duplikátumokat, részint olyan állapotú nyomtatványokat, amelyeket magam se veszek már élvezettel kézbe, ráadásul be kell látnom, hogy az – annyi amennyi – eljövendő időben… már nem is fogom.
   Valamelyest át is rendeztem a könyvtárat. Leánygyermekem, aki, te ne tudnád, Kedves Olvasó, bő hónapja önálló lakásba költözött, nos, leánygyermekem egykori szobájába is telepíthettem végre könyvespolcokat! (Anyja lánya: az elmúlt hét szűk esztendőben kifejezetten tiltotta, hogy a szobájában könyveket tároljak.) Nos, egy teljes falat telepakoltam – még fúrnom-faragnom is kellett – polccal, oda telepítettem be a teljes világprózát az amerikaiaktól a vegyesig. Nyelvekre bontva, ábécézve. Meg a művészettörténetet. És legkisebb gyermekem is beengedett a szobájába, amíg nem tartózkodott idehaza, és kedvemre pakolhattam, porolhattam, rendezkedhettem ott is. Kihoztam onnét a filozófiai gyűjteményt és az útleírásokat avval az eltökélt szándékkal, hogy csak a történelmet, a vallást és a vegyes tudományt hagyom bent, utóbbit abból a szigorú megfontolásból, hogy ha már, ugye, vegyészmérnöknek készül a srác…
   Ej, fene érti, a mi lakásunk valahogy olyan, hogy kicsi fiacskám szobájában hömpölyögnek a legnagyobb porcicák! Oda egy nedves rongy nem is volt elég: oda már férfias porszívó kellett. Aztán hazaért a legény, én meg kisettenkedtem a parkettán emelkedő könyvhalmok, félrehúzott polcok közül, hogy majd valamikor befejezem. Ha már egyetemistája van egy apának, teremtsen az az atya olyan körülményeket a kisdednek, hogy az ifjú a lehető legzavartalanabbul pallérozhassa elméjét kémiai stúdiumokkal, nemde?
   Részint ezért sem, részint a feladat nagysága miatt sem jutottam e röpke néhány nap alatt a rendrakás végére. Volna még mit tennem.
   Ámde – azt azért nem állítanám, hogy váratlanul ért – a múlt vasárnappal véget ért a szünet. Én, könyvész meg? Hétfőn visszacsöppentem az élet normális – ? – kerékvágásába, és hiába szeretem a kölyköket, a sulit, a munkát, magát a világ körforgását, nem jutok vissza a könyveim közé, hiába vágyódom oda olthatatlan vágyódással.
   Most fogadkozom, hogy becsszóra nem várok újabb hét évet! Ha a teendők nagyobbik felén túljutottam, csak nem futamodom meg? Ülni minden szabad időmben íróasztal mellett? Foglalkozni fölösleges teendőkkel, amikor tehetnék valami hasznosat mikroközösségemért?
   Csakhogy… rájöttem, könyvtárat fönntartani problémásabb a borotválkozásnál is. Igaz, én negyvenéves koromig gyakorlatilag nem ismertem a napi borotválkozás átkát, sőt ma sem ismerem, mert mindössze heti kettőre korlátozom (nekem az is elég kínszenvedés), de tudjuk, az arc szőrtelenítése a férfitársadalom legértelmetlenebb foglalatossága. Minek, ha másnapra újra kinő bajusz, szakáll? Erre jöhetett rá Babits is fogarasi magányában, amikor föltette az Esti kérdést: „…miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?”
   Miért portalanítsak én egy teljes könyvtárat, ha újra por lepi majd?

   (Budapesten, 2018. november 5. és 11. között.)