Lájv Szümptömsz 21.
Meccs, pénz, út, törések és veszteségek
Levettem szívemről – s pénztárcámról – kezemet, és Marci fiam tizennyolcadik születésnapjára (2017. május 6.) tett ígéretem jegyében augusztus végén befizettem magunkat, apját és fiát egy Barcelona-meccsre. Egyenest a katalán fővárosba, a Camp Nouba november 11-én 16.15-re, a Real Betis ellen. Négy nappal, három éjszaka kettőnknek: utazás oda-vissza repülővel, pénteken-szombaton, sőt vasárnap délelőtt is városnézés, délután meccs, plusz még egy vasárnap este meg egy hétfő délelőtt csavargásra, kóricálásra.Négy nap kettesben a srácommal.
2006-ban lettünk FC Barcelona-fanok: az ifjú Marci annak az évnek az elején jött haza az általános iskola első osztályának adott tanítási napján avval, hogy:
– Barca, Barca! Több mint egy klub!
2006. május 17-én, amikor a televíziók közvetítették a párizsi Bajnokok Ligája-döntőt, mi ketten már a monitor előtt ülve szurkoltunk a csapatunknak, és hiába vezettek az angolok Campbell harminchetedik percben szerzett fejesgóljával, mi mindvégig hittünk-bíztunk a fiúkban, s nem is hiába, mert előbb – a hetvenhatodik percben – balról Eto’o, öt percre rá meg jobbról Belletti lőtt gólt, és evvel a Barca története második BL-győzelmét aratta!
Mi, ne szerénykedjünk, tizenkét éve vagyunk professzorai az FC Barcelonának. Nagyon ritkán fordul elő, hogy ne lássuk a csapat meccsét, és nagyon ritkán látjuk – nem együtt. Minket a véren túl a Barca is összeköt! És ugyan Marci időközben elvégezte az általános iskolát, el a gimnáziumot, és éppen másodéves a műegyetem vegyészmérnöki karán, és ugyan én is elhagytam a néhai Magyar Televíziót, majd a Tallózót, majd szabadúszó-korszakomnak is véget vetett, hogy immár lassan tizedik éve főállású gimnáziumi tanárnak szegődtem, de az FC Barcelona nekünk tényleg több mint egy klub.
Na, ezért e különleges szülinapi ajándék. November 9-i, péntek reggeli indulással.
Október 20-án délelőtt, amikor az izgalmak tetőfokán égtem az esti szalagavató bál főpróbáján az Erkel Színházban, avval hívott gyermekeim anyja, hogy ők most éppen a János kórház traumatológiáján várakoznak, mert Marcink a reggeli focimeccsen kulcscsontját törte.
Az aznap esti meccsen Lionel Messi, szerintünk – és sok más, hozzánk hasonlóan elfogulatlan szakértő szerint – minden idők legjobb labdarugója, a Barca játékosa karját törte.
Vasárnap vasárnap volt, hétfőn munkaszüneti nap, kedden nemzeti ünnep: szerdán bementem az utazási irodába, és vis maiorra hivatkozva lemondtam az utat.
Mind Marci, mind Messi fölépülését a hónap végére jósolták.
Az utazási irodában szánakozva néztek rám, de megnyugtattak, hogy szerencsére százszázalékos útlemondási biztosítás is járt az úthoz, azonmód kitöltöttük a papírokat, és adtak egy telefonszámot a biztosítóhoz, hogy mielőbb értesítsem őket. Még aznap telefonáltam, perceken belül küldték ímélben a listát, mi mindent kell kitöltenem, elküldenem, hogy bár útról, meccsről lemaradunk, de legalább a befizetett pénzt visszakapjam.
Néhány nap múlva hívtak az utazási irodától, hogy ugyan minden rendben, de ahhoz, hogy visszakapjam a befizetett előleget – kettőnk közös útjának ötven százalékát –, előbb be kell fizetnem a száz százalékot. Méghozzá ahogyan tettem az első részlettel, a másodikat is euróban. És akkor persze a száz százalékot kapom vissza, nyugi.
Megvallom őszintén, nem értettem. Kérdeztem is a nagyon kedves hölgyet, hogy ez most valami vicc-e. Merthogy, mondtam, én tulajdonképpen leginkább azt szeretném, hogy a fiam kulcscsontja mielőbb forrjon össze, aztán meg semmiféle pénzhez nem szeretnék érni, se euróhoz, se forinthoz, hanem annak örülnék, ha ezt a novemberi utat simán áttennék egy márciusira, ugyanoda, ugyanannyiért, csak akkor nem a Betis, hanem az Espanyol ellen játszik a csapat. Elvégre nekünk a Barca fontos Barcelonában, a Camp Nouban.
Mondta az emberi hangú hölgy, hogy egyrészt azt nem lehet, másrészt meg előbb tényleg be kell fizetnem a száz százalékot, ha szeretném visszakapni, mert bár nincs fontosabb a gyerek egészségénél, és hiába teljességgel logikus, amit mondok, az ötven-ötven nem megy.
Miért nem, értetlenkedtem tovább, bár az értetlenkedéseim, bevallom, újabban már terhemre szoktak lenni. Hát mert ez az egész világon így megy, világosított föl barátságosan a hölgy. Az ő szakmájukban ez a szabály.
Értem, mondtam én azon a gyomorszorító hétfő estén, és szerény élettapasztalatommal meg se kérdeztem, náluk kivételesen nem lehet-e buta szabályokat átírni okosra, csupán azt, megfelel-e, ha szerda délelőtt személyesen befáradok az irodába. Hogyne, mondta a rokonszenves hölgy, akivel még egyszer kölcsönösen hangsúlyoztuk, hogy egymással emberileg őszintén szimpatizálunk, és ahogyan hajdanán mondtuk, bontottuk a vonalat.
Szerdán bementem. Azt azért nem állítanám, hogy végig jó hangulatban folyt a beszélgetésünk, bár nem is ellenséges hangnemben. Idővel mindenesetre azt kértem, adja nekem írásba, amit mond, írta is negyed óráig azt az egy oldalt, amelyet lepecsételt, aláírt, aláírattatta a másolatot, hogy az eredetit átvettem, és immáron személyesen is elköszöntünk.
A november 7-én kelt papíron az állt, hogy vagy befizetem november 9-ig – tervezett indulásunk napjáig – az elmaradt ötven százalékot, vagy én viselem a szóban és írásban tudomásomra hozott tájékoztatás következményeit. Magyarán: elbukom a befizetett ötven százalékot. Is. Ahogyan a meccset, Barcelonát, a négy napot fiammal kettesben, mindent.
Még aznap este fölhívtam családunk ügyvédjét. Adott is egy nevet, telefonszámot, hogy beszéljek szakértővel. Az a nap már erősen az estébe hajlott, így csak másnap délelőtt csörögtem a biztosítási jogok tudorára, aki készséggel elmagyarázta, mi szokott történni ilyen esetekben. Mondta azt is, beszél a biztosítós kontaktjával, és hamarosan visszahív. Nem telt el tíz perc, amikor csörgött a telefonom. Azt a tanácsot kaptam, fizessem be az elmaradt ötven százalékot, néhány héten belül vissza fogom kapni, de ez tényleg így megy, nincs más út.
Neki is mondtam, hogy nem értem, amire ő is azt mondta, hogy tulajdonképpen igazam van, személy szerint egyetért velem, miért kell előbb odaadnom, amit utóbb visszakapok, de fene egye, a világ mégis így működik. Ezen elheherésztünk. Mi mást tehettünk kínunkban?
Ideig-óráig gondoltam, bebizonyítom országnak-világnak, hogy lehetne mindent ügyfélbarátabban., de én biz’ föladtam már harcomat a bürokráciával. Ám ne hidd, ó, Olvasó, ne hidd, hogy legyőzetve éreztem magam! Egyszerűen csak szerettem volna visszakapni azt a félpénzt, a kiskakasnak azt a gyémánt félkrajcárját, amelyből – azt persze megduplázva – majd a tavasszal fiammal Barcelonába utazom egy Barca-meccsre, reményeim szerint örök élmény marad majd, hogy kettesben jártunk a Camp Nouban, sőt reményeink szerint az is, hogy ha a kakasülőről is, ha messziről is, de láttuk Messit és a többieket a pályán.
Apja és fia együtt.
Tucat év foci, focicsapat, egymás iránti rajongás, maga a rajongás rajongása után.
Aznap délben fölhívtam az utazási irodát, hogy még ma befizetem a pénzt. Kora délután forintokat vettem ki a bankból, azokat átváltottam euróra, késő délután, zárás előtt értem az irodába, leszámoltam az asztalukra a kellő mennyiségű EU-s devizát. Kaptam róla számlát, és kaptam ígéretet, hogy másnap továbbítják papírjaikat a biztosítónak, várakozzam türelmesen, minden rendben lesz, és remélik, a tavaszi utunkkal kapcsolatosan is őket keresem majd.
A Barcelona egyébként hazai pályán 4–3-ra kikapott a Real Betistől, és evvel a vereséggel, a harmincnyolc fordulós bajnokság tizenkettedik fordulójában az eddig szerzett huszonnégy pontjával egyre csökkent az előnye a tabella élén. Messi már játszott. Fiam kulcscsontja összeforróban. Én várok türelemmel, nyugiban.
(Budapesten, 2018. november 12. és 18. között.)