Lájv Szümptömsz 23.
A villanyórától a vízóráig

   Nem dicsekednék anyagi helyzetünkkel, hogy van lakásunk, van nyaralónk is. Már csak azért sem dicsekszem, mert lényegében mindent örököltünk, talán csak az „állagmegóváshoz” sikerült – ha ez sikernek számít – hozzákeresni valamit. De az élet szerintem nem a pénzről szól, bár tudom, (viszonylag) könnyen beszélek.
   Nos, az ősszel levél érkezett, hogy a nyaralóban villanyórát kell cserélni. A cég közölte a művelet napját is, bár azon belül a munkálatok pontos idejét nem jelölte meg, csupán azt, hogy azon a bizonyos napon valamikor reggel nyolc és délután négy között. A tól/ig persze klasszikus munkaidőt jelentett, a nap meg hétköznapra esett. Az évszak pedig: késő ősz.
   Elgondolkodtam azon, hogy egy nyaralóban – figyeljünk a szóra: NYARaló – miért kizárólag ŐSZi hétköznap délelőttjén vagy délutánján lehet/kell villanyórát cserélni. Ha ügyfélbarát világban élnénk, nyilván NYÁRon cserélnének a szakemberek villanyórákat, amikor nagyobb eséllyel NYARal éppen az ember a NYARalójában, mint ŐSSZel. Ha meg már mégis ŐSSZel, hát nem munkanap munkaidejében, amikor nagy eséllyel más is dolgozik, vélhetően nem is azon a településen. Lehetne villanyórát cserélni netán munkaidő előtt vagy után? Netán nem is munkanapon? És úgy egyáltalán. Miért nem ajánl alternatív időpontokat a cég, ha már eszébe se jut, hogy megkérdezze, mely időpont lenne megfelelő?
   Ha például én villanyóra-cserélő volnék, aki, ugye, avval keresi a kenyerét, hogy különböző településeken korszerűekre cserél korszerűtlen villanyórákat, bizonyára morgolódnék, ha például a vízóra-leolvasó, netán a kéményseprő csupáncsak az általa megjelölt munkanapon, munkaidőben dolgozna. Akkor, ugye, a helyszínen kéne tartózkodnom, ahol leolvassák, ellenőrzik ezemet-azomat, és arra a napra szabadságot kéne kivennem. Ismerjük, ugye, a légzésleállító szorítást a torkunkban, amikor nyitjuk a postaládát, és értesítés hull ki belőle hivatalos irat érkezéséről, miszerint másnap – mert aznap nem vehető át – caplathatunk a távoli postafiókba, amely hivatalos iratok kiadására kizárólagosan jogosult? Szívfacsaró olyankor a fájdalom, ugye? (A caplatásról nem is beszélve.)
   Túlfilózom én ezt a dolgot, sejtem. A probléma, ha nem is könnyen, de megoldódott. Megkérdeztem a nővéremet, aki kevésbé kötött munkarendben dolgozik, mint én, el tudna-e utazni aznap százhúsz kilométerre. El tudott, villanyóra kicserélve, háromszoros hurrá.
   Örültem is, amíg… immáron lakásunk vízóráját illetően nem érkezett értesítés. Büszke értesítés arról, hogy immár azt is cserélni kell! (Hiába, nem csupán mi öregszünk, hanem villanyórák, vízórák is. Előbb-utóbb bennünket is korszerűbbekre cserélnek?) A helyzet a már jól ismert: kizárólag hétköznap munkaidőben, de legalább annyi könyörülettel, hogy a napja előre egyeztethető. Az ember már minden kis ajándéknak örvend. Ebben az esetben viszont új szempont merült föl, ami a nyaraló villanyórájának cseréje esetében föl se tűnt: amíg az a cég ingyen cserélt, ez pénzt kér érte! Kétszeres pénzt: egyrészt munkadíjat a munkáért, másrészt szerény összeget magáért a műszerért.
   Na, e ponton döntöttem el, hogy e világrengető témát beforgatom a Lájv Szümptömsz témái közé. Mert ez is annak tünete, milyen világban élünk, Drága Olvasó, ha egyetértesz.
   A céges gondolkodásmód: az itt a szimptóma. A mentalitás maga.
   Hogy ugyanis én, emberiség, megkönnyítendő saját életemet, létrehozok magamnak egy intézményt: bizonyos, nekem kényelmetlen-kellemetlen feladatokat végezzen el helyettem ama intézmény. Hangsúlyoznom kell, ha nem magától értetődő: ezeket az intézményeket nem azért alkottam meg, hogy uralkodjanak rajtam, hanem kifejezetten azért, hogy – mint éppen az imént említettem – megkönnyítsék az életemet.
   Ám az intézmény – na erre aztán végképp nem számítottam – uralkodni kezd rajtam. Gyakorlatilag én magam kezdek uralkodni önmagamon, ami végtére is becsülendő is lehetne, ha kellő belső önuralomról volna szó, ellenben semmiképp se becsülendő, ha diktatúrává, netán kifejezetten külső terrorrá fajulnak az események.
   Mert bizony – az én szememben – diktatúra és terror, ha cégek fenyegetőznek, hogy ez meg az történik, ha én nem engedelmeskedem nekik ebben meg abban! Például hiába szoktam a huszadik századra hozzá, a továbbiakban nem lesz villanyom, nem lesz vizem, mert bizony, ha nem engedem be őket a lakásomba, akkor ők, akár karhatalom segítségével, betörnek, leplombálják az órámat, ami egyet jelent villanyfőcsap, vízfőcsap elzárásával! Nesze nekem!
   Teszik, mert tehetik. Nekik törvényadta joguk, hogy megmondják, nekik mikor jó. Nekem ellenben nem törvényadta jogom, hogy megmondhassam, mikor jó nekem.
   De kértem én vízórát? Nem kértem. Valaha? Kiballagtam forráshoz, folyóhoz, mertem vizet magamnak, ha kellett; hazacipeltem fejemen agyagkorsóval barlangomba, kunyhómba. Később ellustultam, építettem hát magamnak vezetéket. Nemsokára rájöttem, ha adok másnak mindannyiunk közös kincséből, pénzt kérhetek érte: na, ekkor szereltem föl a villanyórát. Ha meg már kineveztem magam cégnek, amely vizet szolgáltat, csak megmérem, kinek mennyit adok a közösből! A különbözetet meg arányosan megfizettetem avval, aki többet fogyaszt az általam meghatározott fejadagnál. Ő baja! Illetve… ha már fárasztom magam a céggel – időközben fölvettem adminisztrátort, kettőnkre meg bérszámfejtőt –, hát leszedek magamnak a szolgáltatásért egy icike-picike sápot. Vagy többet. Ha nem szól senki, még többet. Elvégre nem csinálok egyebet, csak vízórákat teszek föl, cserélek, számolok, elmaradást behajtok, ha nem sikerül perelek, járok bíróságra… Ja, hogy a bíróságot is magam hoztam létre magamnak, hogy vitás ügyeimben döntsön? Na, a valamiből a bírót is fizetnem kell! Legyen: a vízdíjból félreteszek neki némi alamizsnát, hogy két bíráskodás között megtömhesse a hasát.
   Ám, kérdezem én: kié a vízóra? Mert hogy a Lakosságé nem, az teljességgel bizonyos, mert Lakosság úr vagy asszony, biza, hozzá sem érhet, sőt ne is merészeljen érni! Le van az plombálva, hogy ne is tehesse: ahhoz csak én, Cég nyúlhatok! Kié hát a vízóra, amelyet – más lehetősége nem lévén – Lakosság úr, Lakosság asszony beereszt a lakásába? Bizony enyém, Cégé! Nem nekem kéne bérleti díjat fizetnem, hogy az én vízórám másnál lakik? Lakosság úr, Lakosság asszony fűt rá, takarít alatta, ha enni kérne, jó emberek tán etetnék is! Én Istenem, jó Istenem, miért kell fizetni más vízóráját? Meg még külön azért, hogy fölszerelik? Hát a sok vízdíjból, amit beszed, nem telik a vízóra-cserélő fizetésére, szerszámának amortizációjára?
   Furcsa világban élek én, emberiség. Azért termelek, hogy megtermeljem a termelőt. Vagy valami ilyesmi. Nem gondolnám, hogy a világon először egy Lájv-szerző veszi észre ezeket az anomáliákat, és hogy egyedül őt zavarja a saját hülyesége, amikor olyasmiket alkot, amikkel a saját idegeire megy. Úgy rettenetes az egész, ahogy van.
   Ez alkalommal a feleségemet kértem meg, maradjon itthon. Az ő általános iskolásai talán jobban viselik a tanárhiányt, mint az én gimnazistáim, bár ezt is tudja fene. Mi már az iskolában kezdjük kinevelni a jövő részint pénzéhes, részint munkakerülő dolgozóit.
   Előre sajnálom őket. Csak munkaidőben lesznek hajlandóak, már ha egyáltalán hajlandóak lesznek, dolgozni. Csak munkanapokon. Nyáron, amikor minden normális ember nyaral, ők is nyaralni fognak, esténként munkában fáradt tagjaikat kinyújtóztatni, kipihentetni.
   Ha mi kihalunk, ki a francos fene fog itt dolgozni? Továbbmegyek: már most ki akar itt dolgozni, azaz tankötelesként tanulni, amikor nem bonyolult észrevenni, hogy villany- és vízórák cseréjéből pompásan meg lehet élni? Sőt – dehogy szándékoznék ötleteket adni –, ha a parlamenti honatyák- és -anyák rájönnek: amennyiben törvénybe iktatnák, hogy mostantól kétszer gyakrabban kell a vízórákat cserélni, akkor kétszer annyi pénzt lehetne a néptől – persze szigorúan munkanapon, munkaidőben – beszedni? Folytassam…?

   (Budapesten, 2018. november 26. és december 2. között.)