Lájv Szümptömsz 24.
Ősbölények, disznók meg egy kis szpojler
Szűk olvasói körben vihart kavart a múlt heti Lájv-fejezet ama kitétele, miszerint:– „Ha mi kihalunk, ki a francos fene fog itt dolgozni?”
Igaz, a Lájv-olvasók átlagéletkora… hát, khm, hagy bizonyos kívánnivalókat maga után, ne is beszéljünk róla. Elég az, hogy – meg ne bántódj, Kedves Olvasó – többségetekben kőkorszakból itt felejtett, régi vágású, maradi gondolkodású emberek vagytok idejétmúlt értékrenddel, akik az átkos medve rémuralmának idején szocializálódva ahhoz szoktatok, hogy a teljes foglalkoztatás elvének oltalmában az ember bejár a munkahelyére, és, ha már a kényszer odavetette, valamit csak tesz-vesz. A jelenséget „munkának” hívtátok.
Kihalásra vagyunk ítéltetve, feleim, be kell látnunk.
A mi sulinkban november 24. és december 1. – két szombat – munkanap volt. Mindkét napon hiányzott a fél iskola. (Ahogyan diákok, úgy tanárok is.) Igazgatóm megkönnyebbült, amikor bejelentettem, hogy az egyik napon a saját osztályomnak, a másikon egy másiknak szeretnék a teljes – égből pottyant (tudjátok, egyházi gimi erdejében vágom a fát hűvös halomba) ajándék – tanítási napon órákat tartani (még csak nem is dolgozatírással kitölteni az időt). Evvel, kvázi, más tanárok munkaidejét szabadítottam föl, akik e szándékom és cselekedetem révén kényelmesen fölmenthették magukat a bejövetel bánatos kényszere alól. (Azt ne higgyétek, hogy bárki becsül érte, sőt inkább az a titkos közvélekedés, hogy az ütődött mazochista rossz példája nyomán majd másokat is munkára kényszerít a vezetőség.)
A magamfajta afféle ősbölénynek számít. A magamfajtára szánakozva néznek, hogy túllihegi a témát. A magamfajta ellen aztán összefognak, hogy majd még az ilyen miatt kell nekik is bejárni, amikor a kölykök meg se érdemlik őket. Minek gyöngyöt szórni disznók elé?
Nekünk, ősbölényeknek ez a minekezés is furcsa. Hát tényleg: minek lemenni a bányába? Nem azért, hogy szenet fejtsünk? Minek a fejtés? Minek a szén? Minek a fűtött kályha? Miközben plusz huszonegy fok télen is állampolgári jogon jár, nemde?
Mi, ősbölények, tényleg még az átkos medve rémuralmának idejéből származunk. Mi, ősbölények, emlékszünk, hogy valaha akkora volt a teljes foglalkoztatás diktatúrája meg terrorja, hogy szabad szombatot se engedélyeztek nekünk a terrorista diktátorok. Nekünk, ősbölényeknek az elnyomást szimbolizálta az, hogy szombaton is iskolába parancsoltak bennünket! (A tanárainkat is.) Mi, – ilyen-olyan szándékból – bibliaolvasók, egyébként azt is tudjuk, hogy rabszolgatartói valaha szegény Úristent is arra kényszerítették, hogy csupán a hetedik napon pihenhessen meg. Persze ha bedurcizott volna a szombati munkanap miatt, akkor, barátaim, mink – a lábasjószágokkal, a csúszó-mászókkal, továbbá a szárazföldi vadakkal egyetemben – most nem volnánk, minek következtében, az égi utasítás ellenére, nem szaporodhatnánk, sőt kifejezetten nem is sokasodhatnánk (holott szaporodni jó).
Mert bizony sokasodunk, szerelmes brátim! És avval egyenes arányban sokasodik zavart elméjű badarságunk, amivel ugyancsak bőviben ellátott bennünket a fönt említett Úr.
Hozzánk például tanévnyitányra új olasztanár érkezett, mert a régi egy év belső vívódás és önemésztés után önként távozott. Na, szeptemberben kezdett az újabb új, októberben meg már föl is mondott. Úgy egy hónapig minálunk senki nem tartott olaszórát, mire sikerült szerezni egy pillanatnyilag legújabb insegnantét. Addig mit tett, aki valami indokolatlanul romantikus képzelődés következményeként olaszul kíván tanulni, netán érettségizni a tárgyból? Az – pontosabban szüleje – zsebből fizette a regnáló olasztanárok valamelyikét, akik a szkúlbiznisz magánpiacán jobban megélnek, mint a közoktatásból, elvégre „az is bolond, aki tanár lesz Magyarországon” (hogy Csokonai méla Tempefőijét parafrazeáljuk.)
Ősbölény fát vág, fiatal tulokforma (tülkösszarvú, kérődző, párosujjú patás) nézi.
Na, az én kicsi tulkocskáim. Töröm, töröm a fejemet, mi dolga egy tanárnak a világban, s arra jutok, az ma már biztosan nem, hogy tölcsérrel töltse diákkobakba a tudást. Honunkban, amióta világ a világ, mindig egy meglehetősen szűk értelmiségi elit képviselte a kultúrát, avval hitegetem tehát magam, nekem abban kéne segítenem, hogyan érdemes mindenkinek a saját tölcsérét keresni. Amit majd, ha netán megtalál, használ, amire használ.
Egy osztály, ahol hetente ötször fordulok meg. Még az előző tanév végén (fél esztendeje annak) föladtam kötelező olvasmányként néhány, sokunk szerint az általános műveltséghez tartozó művet. Tanárember csak remél, hogy ha mindenki nem is, de a többség azon a kevéskén csak átrágta magát. Két hét alatt egy háromszáz oldalas regény? Napi húsz oldal? Túlterhelném a betűkultúrát temető, a képkultúrát föltámasztó nemzedéket? Mondd meg, ó, Bölcs Olvasó: túl nagy falat volna?
Túl nagy falat volt. Mi, ősbölények is olvastunk tartalmat a Száz híres regényből, de fiatal tulkoknak ama műről sincs már tudomásuk, minek is, ott a Wikipédia (mármint ama tuloknak, aki legalább odáig ellegeli magát). Amely fórum előre figyelmeztet, hogy:
– Vigyázat! Az alábbiakban a cselekmény részletei következnek!
Teszi azért, hogy le ne lője a poént, azaz, ahogyan manapság mondjuk, ne spoilerezzen (szpojlerezzen). [Szpojlerezzék? Ez ikes ige?]
Egy átlaggimiben egy könyvet átlagban egy ember olvas el egy átlagosztályból. Heti négyszer-ötször negyvenöt perc alatt mégse olvashatom föl nekik se Arany János Toldi-trilógiáját, se Madách Imrétől Az ember tragédiáját! (Elbizonytalanodtam, Kedves Olvasó. Szerinted is kéne ezeket a műveket ismernie a huszonegyedik század Magyarországán egy érettségizett embernek? Hozzátartoznak egyáltalán e művek az általános műveltséghez? Mert ha e két kérdésre nemmel válaszolsz, ne is olvasd tovább ezt a fejezetet.)
Nesze neked, huszonegyedik századi Magyarország! Fordíts hátat Batsányinak, vigyázó szemed nehogy véletlenül Párizsra (Rómára, Londonra stb.) találd vetni! (Egyébként sejtelmem sincs, ama városokban mi folyik, de valamiért csak előbbre tartanak nálunk.)
Mozgóképkultúrából és médiaelméletből fakultációra jelentkező huszonöt diákommal országos középiskolai tanulmányi versenyre készülünk. (Gyakorolunk, hiszen a szisztéma megegyezik az érettségiével.) Kéne hozzá rövidfilmet forgatni, munkanaplót és esszét írni. Szeptember közepén általános elégedettségre megállapodtunk egy távoli, november végi határidőben. Az induláskori tizennyolc, potenciális jelentkezőből mostanra maradt hét. (Járni a többiek is járogatnak faktra, csak ők elülnek a többiek közt némán.) Ez nem baj: a baj az, hogy december elején ketten tartanak valahol a feladataikkal. A többiek? Majd az utolsó pillanatban csapják össze a pályázatukat. Én meg? Másra nem tudnám tanítani őket, csak a munkára. Ám ők? Dolgozni? Az istennek sem hajlandóak! Ha megfeszülök, akkor sem.
Zokogtam volna már ezen a jelenségen? Bocs, ha igen. Állandóan ezen zokogok.
Tehát a nem dolgozás. Ott kezdődik, hogy már a szülők leszoktak a munkáról (tisztelet a kivételnek). Ott kezdődik, hogy a tanárok sem strapálják magukat. Vénülő igazgatóm hetente könyörög – mindhiába –, hogy a kollégák ne becsöngetés után induljanak el a tanáriból, mi több, jelzőcsöngetéskor se engedjék szélnek diákjaikat. Ott kezdődik, hogy ha egy diák három perc késéssel érkezik a kapuhoz, miért tizenhét perc késéssel ér föl a második emeletre. Ott kezdődik, hogy ha kilencre várják a Mikulást az óvodába, miért nyílik-csukódik még háromnegyed tízkor is az ajtó, amikor az elkéső szülő belökdösi az elkéső gyerekét rajta, hogy a maskaráját pontos időre fölöltő télapó még a kisded kezébe nyomja járandóságát. Mert ami jár, az jár. Ha elkésnek? Húzza az időt türelemmel az a nóbadzsit-nonprofit Mikulás!
Kezdődik, ahol kezdődik, és majd végződik, ahol végződik. Az ősbölényeknek addigra tuti ki kell halniuk, mert amíg élnek… Vagy most se szpojlerezzek?
(Budapesten, 2018. december 3. és 9. között.)