Lájv Szümptömsz 27.
Három oszlop, tíz sor, tizenöt infóhiány

   Dolgozatot íratok egy teljes évfolyamon. Minden osztályban, szám szerint négyben, ugyanazok a feladatok. Fene gondolja, hogy szociálpszichológiai kísérlet kerekedik belőle.
   Három oszlopban tíz sor, mindegyikben három kérdés: ki, mikor, mit csinált. Soronként egy-két adat megadva, az üresen hagyott területekre kell beírni a hiányzó – kikövetkeztethető – infókat, szám szerint tizenötöt. A forma kedvéért fenyegetőzöm, hogy aki bármilyen hangot hallat, netán oldalra pillant, annak először sárga lapot adok, aztán pirosat. Kiállítás egyenlő egyes, ami akár drámába is torkollhat, hiszen két jegyből kerekedik ki a félévi értesítő osztályzata, egyet, ugye, kaptak már, ha az elégtelenre vagy elégségesre sikeredett – kinek mi jelenti, ugye, a sikert –, és valami véletlen folytán ez is egyes lesz, az biztos bukást jelent.
   Már egy hete megadtam a megtanulandókat, lehet úgy huszonöt-harminc, szerintem alapműveltséghez tartozó alapinfó: hogy például a Lumiére-fivérekhez kötjük az 1895-ös születésű filmet, mozit. Nem nagy cucc: ma nap mint nap, perc mint perc használunk telefont, számítógépet stb. Tárgyunk neve egyébként: mozgóképkultúra és médiaismeret. Közösségi oldalakon osztották meg egymással az összvissz egyoldalnyi vázlatot. Modern idők, de osztályzatot kell termelni, lévén a közoktatás kerete itten van felejtve Mária Terézia lassan negyed évezredes Ratio Educationisából (1777), ugye. De ne tévedjünk most mellékvágányra.
   Az osztály pocsék eredményt produkál. Még az órán szembesülnek vele: tizenöt perc alatt kitöltik a kellő példányszámban fénymásolt papírt, aztán mindenki javítja a magáét. Becsületes nemzedék az övék, amikor diktálom a jó megoldást, nem írják be a helyes választ, hanem csak pipálnak, summantás nélkül. Mai tizennégy-tizenöt évesek, kilencedikesek (amit a mi nemzedékünk még a középiskola első osztályának hívott). Nem jelentettem be nekik a ponthatárokat, gondoltam, ha megírta mind a százhúsz gyerek, meglátom az eredményeket, aztán valahol húzok egy vonalat, akarja a franc őket bántani, dehogy buktatok meg bárkit ebből a tárgyból! Boldog vagyok, ha sikerül egy-két bogarat elültetni a fejükben, hogy mire érdemes figyelni a Vasemberben meg a Pókemberben meg a Macskanőben meg a kedvenc sorozataikban meg az egymásnak küldözgetett, saját készítésű jópofaságokban. A gimnázium egyetlen tanévében – alapjáraton – heti egyszer negyvenöt perc jut filmre, médiára a huszonegyedik század Magyarországán, az is már ahol. (Azt meg nem tudom, a világ más pontján mi a helyzet.) De ne kanyarodjunk itt arrafelé, mennyi időt is tölt a ma embere a képkultúra és mennyit a betűkultúra univerzumában.
   Tehát az eredmény megsemmisítő, tisztelet a kivételnek. Nem tudnak semmit, no tanulás, no készülés. Nekik mindez haszontalan információ, okokra és okozatokra, fölösleges összefüggésekre nem kíváncsiak: őket a végtermék érdekli. Kevés input, sok output. A beszedett papírokon látom a sok üres helyet, a kevés pipát. Nekikeseredem. Előbb konkrétan, aztán általában. Magánügy – közügy? –, országos műveletlenségekre se térjünk itt ki.
   Eltelik négy óra. A következő osztály eredménye már érzékelhetően jobb! Mégis van remény? Bátortalanul bár, de kezdek bizakodni. Bevallatlanul is különbségekre következetek: az első osztály buták és lusták gyülekezete, a másodikban meg azért már legalább minden második diák értelmes és igyekvő.
   Újabb huszonnégy óra telik el, amíg eljutok a harmadik osztályig. És végre ott és akkor szembesülök avval, hogy tényleg a huszonegyedik században élek! Nem csupán azért, mert ez a társulat reményteli szinten produkál – nem is kevés jó, sok na-ugye-csak-lehet, kevés rossz –, hanem mert… jelentős fölfedezést teszek. Egy srác tudniillik ügyetlenül rejti el a puskát. Nem kell személyiségjog-tipró dögként viselkednem, látom: a papíron három oszlop, tíz sor.
   Elnevetem magam, és azt mondom:
   – Na, hálisten. Elmondod, hogy volt?
   A srác visszamosolyog, és minden cicó nélkül elmeséli, hogy az órája után átjött egy haverja hozzá az előző osztályból, a telóján megmutatta a lefotózott – és a helyes válaszokkal kijavított-kiegészített – röpdolgozatot. Amit ő a macskakaparásával sitty-sutty lemásolt.
   – Hát akkor? – kérdezem. – Akkor miért nem az összes dolgozat ötös?
   – Mert – válaszol a srác –, csak annak mutattam meg, aki kérte.
   – De… honnan tudhatták a többiek, hogy tőled kell elkérni?
   – Aki akarta, láthatta, amikor a barátom mutatta! Meg amikor lemásoltam – von vállat.
   – És aki nem látta? Aki nem tudta? Aki nem kérte?
   – Az…? Az így járt.
   – Azt a… – csodálkozom el. – Kezetekben a lottóötös öt nyerőszáma, és ti eltitkoljátok egymás előtt? Egy győztes nagy nyereménnyel gazdagabb, mint sok győztes sok kicsivel?
   – Már miért, tanár úr? – vonja össze szemöldökét a srác. – És a múltkor? Amikor én kértem segítséget az osztálycsoportban, és válaszra se méltatott senki? Az rendben?
   – De, kölykök! Én… ismertek már, tudjátok, én… én nem vizsgáltam volna, hogyan születtek a hibátlan dolgozatok! Én mindenkinek boldogan beírtam volna az ötöst! Az év végén is mindenkinek szívesen adnék ötöst! Így meg… A kedd reggeli osztály fele áll bukásra, a kedd déli negyede, és már tőletek is ketten-hárman!
   Elhallgatnak e kifakadásra a diákjaim, hallgatnak abban a kibeszéletlenségben. Nem tudom, elgondolkoznak-e, vagy csak a helyzet faramuci, de elhallgatnak. Aztán azt mondom:
   – Na, az igaz próbatétel ideje holnap jön el. A negyedik, az utolsó osztályba viszem ugyanezt a röpdolgozatot. A példányok már kinyomtatva, nálam.
   Újabb huszonnégy óra telik el, mire benyitok az utolsókhoz. Kiosztom a papírokat, név a kipontozott helyre, három oszlop, tíz sor, tizenöt perc, sárga lap, piros lap stb. Tizenöt percig izgulok, mi lesz. Látom az izgő-mozgó tollakat, a némaságban hallom a golyóstoll-golyók gördülésének neszeit a papírokon. Látom azt is, egy fiú két percet matat a papírjával, aztán, ahogyan kértem azoktól, akik elkészültek, fordítsák le a papírjukat, hogy lássam, ki dolgozik még, lefordítja, és elégedetten dől hátra.
   Túlleszünk a javításokon – tollmozgás, golyógördülés-hangok –, beszedem a papírokat.
   Néhány hibátlan megoldás, sok megoldás egy-két hibával. Egy papírlap szinte üresen: a fiúé, aki csak a nevét írta föl, de minden rovatot üresen hagyott.
   És akkor, ott, abban az osztályteremben mesélem el, hogy szándékom ellenére nem dolgozatot írattam jegyért, hanem kísérletet végeztem el a média működési mechanizmusáról. Ott és akkor elmondom, mit gondolok. Elmondom Hankiss Elemér példázatát a hiányzó hős csapdájáról. És el, hogy véleményem szerint egy közösségben csak a kooperáció hatékony. Mert együttműködés nélkül, még ha ideig-óráig lehetnek is egyéni nyertesek, de a közösség veszít. Hiszen az első osztály átlaga kettes se volt, az utolsóé meg bőven négyes fölötti. És most hagyjuk, hogy valójában senki sem tanult, ám annyit legalább mindenki dolgozott, hogy – ha csak rövid távú memóriával is, de – a tizenöt tudnivaló többségét megjegyezte.
   Egyetlen probléma merül föl, az is egyetlen – jóérzésű? kárörvendő? – diákban. Hogy nekik jó, mert mire ők írják a következő röpdolgozatot – majd a második félévben –, két napja tudni fogják a megfejtést. Viszont szegény kedd reggeliek! Ők megint ráfáznak majd!
   – Igazad van – csücsörítek. – De hol van az előírva, hogy a dolgozatkört kedden kell kezdeni, amikor lehet, tegyük föl, csütörtökön is?
   Na, ekkor kicsit megijednek. (Az, értelemszerűen, senkiben nem merül föl, hogy esetleg tanulhatnának is.)
   Boldog 2019-et, Magyarország!

   (Budapesten, 2018. december 24. és 30. között.)