Lájv Szümptömsz 28.
Pótcselekvésélet és utójátékélet
(Egy) Itt ez a szokásos hajcihő az új évvel, itt a reményteli 2019, amelynek legelején megpróbálom, Olvasó Barátom, összegyűjteni évnyitó szimptómáimat. (Azaz igyekszem meglátni a pohár alján lötyögő, ránézésre ugyan kevésnek tűnő, de mégis létező vizet.)Dehogy készítek mérleget! Készül az bennem magától.
Mit is csináltam 2018-ban? Rengeteg mindent. Rengeteg, eleinte megoldhatatlannak tűnő problémát oldottam meg, és még életem alkonyán is kitermeltem sok új, megoldandó problémát, ami dicséretes teljesítmény egy időskorútól. De ténylegesen mit is csináltam 2018-ban? Hát nagyjából ugyanazt, mint 2017-ben. És amit 2016-ban és 2015-ben és…
Az én életemben 2010 hozta az eddigi utolsó, gyökeres változást. 2009 végén még nem tudtam – utójegyzési naptáraimban gyorsan utánanézek –, hogy 2010. január 21-én be fogok menni egy budapesti gimnáziumba találkozandó az igazgatóval, aztán öt napra rá megint, aztán 2010. február 3-án, dupla órában, két kritikus előtt lenyomok egy „próbatanítást”, aztán február 16-án, kedden megállapodunk, és nyomban munkába állok. Mint középiskolai tanár. Nem tudtam, hogy ez a döntés belegyökeresedik további éveimbe: e pillanatig majdnem kilencbe az eddigi majdnem hatvanháromból.
(Kettő) Hogy tanár lettem, az már persze következmény. Kellett hozzá – visszafelé haladva – másfél év egy néhai hetilap szerkesztőjeként, negyed század a néhai Magyar Televízió szerkesztőjeként, nyolc év a szintén néhai Lapkiadó Vállalat berkeiben slapajként.
Ha valaki megkérdezi érettségim esztendejében, 1974-ben, hogy mit gondolok majd a lehetséges negyvenötödik érettségi találkozó évében, 2019-ben, mi lett belőlem, sose jutott volna eszembe ez a szó: szerkesztő. Pedig az voltam, vagyok, talán leszek egy ideig még. Szerkesztő. Semmi egyebet nem csináltam egész életemben, mint „szerkezeteket” hoztam létre. Mondatokat, újságcikkeket, akár újságokat; tévé- és rádióműsorokat; tanítási órákat, osztályokat; mindeközben íróasztalnyi-szekrénynyi kéziratot idehaza: csupa-csupa szerkezetet. Apámnak igaza volt: mentem volna legalább építészmérnöknek. Ugyanazt csináltam volna mindenféle anyagból, mint most szavakból. Ugyanúgy papír fölött – újabban monitor előtt – görnyedtem volna egész életemben.
Konstrukció. Néha dekonstrukció, néha rekonstrukció. Mint az élet, szerkesztőkém.
(Három) Dehogy gondoltam az 1970-es évek derekán, hogy nekem a történelem azt hozza, amit hoz! Ha egy konkrét, jelen idő nem kényszeríti rá az embert, nem foglalkozik abban az életkorban olyasmivel.
Abba a korba születtem bele, amikor századom – a huszadik – már túlvolt az emberiség történetének két világháborúján. Nekem, ellentétben a szüleimmel, nincsenek emlékeim a Rákosi-éráról, ahogyan – bár éltem már ama vérzivataros napokban – az 1956-os sajnálatos eseményekről (ellenforradalomról, népfelkelésről, forradalomról stb.) sem. Mi vagyunk az a nemzedék, akik csak hallomásból tudjuk, amit kötelező tudni, hogy magunkat megértsük. A Kádár-rendszerbe születtünk bele, a biztos tudatba, hogy egész életünket egy nagy birodalom árnyékában éljük le, a fejlett szocializmus építésével leszünk elfoglalva, ábrándozva arról, hogy a haladó emberiség egyszer eljut a társadalmi fejlődés csúcsáig, a kommunizmusig.
Dehogy sejtettem én, hogy már az alappremisszák tévedése is tünet! (Ezt fontos volna kibeszélni, de szokás szerint hallgassunk róla.) Nálam tapasztaltabb, bölcsebb emberek se sejtették, nagyképűsködjék utólag bárki bármivel. Ki gondolta volna, hogy rövidebb idő alatt, mint amennyit odáig éltem, gyökeresen megváltozik minden? Hogy jön a nyolcvanas évek közepe, második fele, jön 1989-90, és ezek az évek fenekestől fölforgatják mindannyiunk életét? Az enyém konkrétan a maga egyenesvonalúságában épült odáig: érettségizett emberből diplomás lettem, hajdani hivatalsegédből felelős szerkesztő, a tévéhíradó szerkesztőbizottságának tagja… Visszanézve: üstökösként ívelt fölfelé a karrierem.
Ami ott és akkor derékba tört. Harminchárom-harmincnégy éves voltam. Tágra nyílt szemmel nézve vissza: bár rengeteg minden történt aztán, de valahogy mégis mind – utójáték.
Élet: utójáték. Utójátékélet.
Ez a közérzet mindennapjaim meghatározó tünete. Pályaív: ideig-óráig készülés a cselekvésre, valamicske cselekvés, aztán sokáig-sokáig pótcselekvés.
Eltölt engem tehát egy ilyen közérzet, de, Barátaim, bevallom, megszoktam. Lehet együtt élni ilyen közérzettel. Avval szinte akadálytalanul, ha egy „szerkesztő” konstrukciós képességeit óravázlatok, iskolai elfoglaltságok konstruálásában, majd azok gyakorlati megvalósításában éli ki. (Különösen, ha – önkritikusan – némi ripacshajlam is társul hozzá.)
Hogy persze minden csak álca? És…? (Bár ha magának is hazudik az ember, arcára forr az álarc, aztán recseghet-ropoghat odabenn a tudathasadás.)
(Négy) Csakhogy elefántcsonttornyomat óhatatlanul körülveszik a föntebb említett „körülmények”. A környezet. Mert legyen bár pótcselekvésélet, legyen bár utójátékélet, de élet legyen! Ó, hányaknak jutott ki már efféle a világtörténelemben! Különös tekintettel a kelet-közép-európaira, és amelyet tán valamelyest belülről ismerünk, a magyarra! Mi bajom tulajdonképpen nekem, a békeviselt nemzedék tagjának, akit se első, se második világháború nem bántott, se Don-kanyar, se holokauszt? Mi bajom nekem?!
Tulajdonképpen semmi. Eljutottam odáig, hogy ha a legeslegszűkebb családom – nejem és három gyermekem – sorsának, életkörülményeinek, potenciális jövendőjének alakulásáért megteszem, ami erőmből telik: megtettem, amiért világra jöttem (akár vérben és mocsokban). A haza meg… A világ… A világegyetem… Törődjék mindenki a maga dolgával.
Mi bajom nekem? Az csupán, ha azt a keveset, ami az enyém, átírják. Hogy amiről tudom, hogy hogyan volt, amit a magam keretei között én magam (is) csináltam, arról mások, akik nem tudják, mert nem csinálták, elmondják, hogyan volt. Furcsa ellentmondás keletkezik ekkor bennem: belső feszültség a dolog lehetetlen képtelensége miatt. Hogy rólam, aki voltam s vagyok, azt mondják, az nem én voltam, s főleg nem az vagyok.
Ha érted, Kedves Olvasó, miféle irracionális hazáról beszélek. Márpedig érted, mert bizonyos mértékig te: én vagyok.
(Öt) Eleve nem kéne megszoborni (márványba vésni, bronzba önteni stb.) saját közelmúltunkat, félmúltunkat. Tudomásul kéne venni, hogy az élet már csak ilyen: az élet maga értékrendek folytonos létrejötte és megszűnése és egymás mellett élése. Tisztelet csecsemők, gyerekek, felnőttek, aggastyánok értékrendjének. Pontosan tudom: a 2019-es énem nem ugyanaz, mint akárcsak a 2010-es, 1989-90-es, 1974-es, 1956-os. És akkor mi van?
Döntsem le saját, 1956. február 9. 11.40-kor avatott, folyton változó szobromat? Világra hozó anyám megáll-az-idő szobrát? Másodszülöttjére büszke apám megáll-az-idő szobrát?
Együtt élek az emlékeimmel, amíg csak bírok emlékezni rájuk. Az emlékeim tettek olyanná, amilyen éppen vagyok. Amit ma átélek, holnap emlék lesz, és hiába kezdek megkövesedni, az idők – és az időjárási viszonyok – még mindig alakítani fognak rajtam.
Hogy rossz a kedvem? Rossz. Tizen-, huszonéveimben másmilyennek képzeltem harmincas, negyvenes, ötvenes éveimet, és bevallom, Barátom, van elképzelésem hatvanas, hetvenes, sőt nyolcvanas éveimre is. Pótcselekvésélet, utójátékélet, de mégis: élet. Élni meg, akárhogy is, de jó. Vélhetően jobb, mint halni, amit meglehetősen kellemetlennek képzelek.
(Hat) Talán már említettem, hogy az eseményt 2043 októberére tervezem. Mint szegény Arany János, én is meghűlnék egy őszi napon, ágynak dőlnék, jönne a tüdőgyulladás, ami hat nap alatt elvinne. Ám addig… van még bő huszonnégy évem.
(Budapesten, 2018. december 31. és 2019. január 6. között.)