Lájv Szümptömsz 29.
Mindig ugyanúgy

   Kinyissam a szemem? Agyműködésileg már bizonyos: föl-va-gyok-éb-red-ve. Fekszem az ágyban, és azon gondolkozom, ha megint így alakult, muszáj cselekednem. KI KELL NYITNOM A SZEMEMET! Időbe telik, amíg ki is nyitom. Mindig ugyanaz fogad – esetleg néha, nyáron, nehéz nappalok után nem –: sötét. Vaksötét, mert nincs rajtam a szemüvegem, amit az éber nap első pillanatától az utolsóig viselek. Mindig ugyanúgy, második évtizede.
   Fekszem ébren, nyitott szemmel. Visszaalvással nincs értelme kísérletezni. Föl kéne kelni. Valaha? Valaha, amint magától fölpattant a szemem, máris ugrottam ki az ágyból. Most? Évek óta a fokozatosság. Balra kelek, hát balra fordulok: fölkönyökölök, bambulok az éjsötétbe. Néhány perc után rászánom magam, és lerúgom a takarót. Szobahűvös csapja meg pizsamás testemet: fölülök. Ugyanavval a mozdulattal bal kézzel balról a szemüveg. Éjvakon is rátalálok: mindig ugyanoda teszem, egy nagyalakú könyvre, a szárával mindig magam felé. A lábammal kitapogatom a papucsomat: lefekvéskor készítettem oda, mindig ugyanúgy, hogy fölkeléskor csak bele kelljen csúsztatni a talpamat.
   Két lépés: kitárom az ajtót, visszahajtom. Hat lépés: fölkapcsolom a kislámpát; tizenegy lépés: fölteszem a teavizet; tizenkilenc lépés: fürdőszoba. (Szívesen sorolnám, mit csinálok ott, Szemérmes Olvasó, nyilván neked is kialakult a rituáléd, ahogyan öregszünk, úgy sokasodnak kibeszélendő tüneteink, de elhallgattat bennünket köztulajdonunk, a szemérem. Majd orvosainkkal kibeszéljük szimptómáinkat.)
   Dolgozószoba: kisvillany föl, mindig ugyanúgy, kivéve, ha éppen kiég az izzó, mert olyankor irány az előszoba, ahol nagyvillany föl, és az előszobaszekrényből kiveszek egy tartalékot (évek óta sorakoznak ott válsághelyzetek megoldására). Ha szükséges, kicserélem. Így vagy úgy: a dolgozószoba íróasztalát fény borítja el. Leülök, mindig ugyanúgy forgatom be a forgószék gördülő lábait, hogy két támasztékon nyugtathassam a lábam. Kényelmesebb, mint öt centivel lejjebb, a parkettán, ahol vészjóslóan hideg légmozgások száguldoznak, amelyektől papucsos lábam eljegesedik. Öt centivel magasabban melegebb áramlatok járnak, évtizedek vízáramlástani tapasztalatainak cserealkalmazása légáramlásra. Mire is jó a Balaton? Láb a helyén, jobb kézzel lenyúlva bekapcsolom a számítógépet.
   Átfutom kedvenc hírgyűjtő szájtom címeit, áttérek kedvenc onlájn sportújságomra, általában azt tallózom már, amikorra fölforr a teavíz. Mindig ugyanúgy: hátragördítem a széket, fölállok, balra fordulok, két lépés az íróasztal széléig, három lépés az íróasztal mellett a tárt szobaajtóig, balra oldalazva át a jelképes küszöbön, további három lépés után jobbra fordulva, kilenc lépést megtéve srévizavé elmegyek az amerikai konyha pultja mellett, a sarkán jobbra két lépés, az újabb sarkon megint jobbra négy lépés. A félhomályban a kezemmel kitapintom, ont-e gőzt a vízforraló szája. Mindig ugyanúgy ont.
   A tegnapi teafüvet a szemetesbe borítom, frissel tömöm meg a tearózsát, hogy éppen kitöltse a félgömböt, annyival. Évek óta ugyanazt a teafüvet veszem, évek óta ugyanabban a boltban. Évek óta ugyanannyi szem édesítőt teszek évek óta ugyanabba a bögrébe; évek óta ugyanúgy citromot facsarok bele. A citromot a könnyebb facsarás érdekében évek óta ugyanazon a konyhapulton gyúrom meg, hogy megtörjenek benne a rostok, évek óta ugyanavval a késsel vágom félbe, évek óta ugyanabban a két fél citrom méretű üvegtányéron tartom évek óta ugyanannak a hűtőszekrénynek évek óta ugyanazon a polcán. A családból csak én iszom reggelente citromos teát. Aztán egy literes kancsóba készítek még két bögre teát: a napi programomtól függ, délre ürül-e ki, vagy csak estére. Állott tea is jó nekem. A kihűlt teát évek óta a mikrohullámú sütőben melegítem föl: fél liter évek óta pontosan három perc alatt langyosodik át annyira, hogy se túl hideg, se túl forró ne legyen. A bögrémet évek óta én mosogatom el évek óta egy-kéthavonta, amikor túl elszíneződöttnek ítélem.
   Mindig ugyanúgy az íróasztalomnál, a monitor előtt ülve reggelizem, miközben intézem a levelezésemet: olvasom, majd megválaszolom a beérkezetteket, netán magam kezdeményezek eszmecserét. Szelet kenyeret, ha van, zsömlét vagy kiflit eszem vajjal. Ha éppen van vajkrém – lehetőleg márványsajtos –, avval. Ha nagy örömömre találok a hűtőben kenőmájast, avval! Mire mindezt elfalatozgatom, a tea éppen annyira nem hűl ki, hogy ideje elkortyolgatnom. Étkezés után, mint mindig, beveszem a gyógyszereimet: vérhígítót és vérnyomáscsökkentőt. Az előbbi rózsaszín, kerek tabletta, az utóbbi fehér, ovális.
   Nap mint nap ugyanúgy ellenőrzöm, hogy hazaérkezésem után a monitortól balra letett karórám ugyanazt az időt mutatja-e, amelyet a monitor jobb alsó sarkában a számítógép, és teszek-veszek az íróasztalnál addig, amíg készülődnöm nem kell, hogy munkába induljak.
   Évek óta hétfőn és csütörtökön borotválkozom és mosok hajat, évek óta zuhanyozás előtt mosok fogat, évek óta ugyanarra a fogasra akasztom előbb a pizsamaalsómat, aztán a pizsamafelsőmet, és évek óta ugyanabban a sorrendben – fölülről lefelé – szappanozom le a testemet. Évek óta küzdök magammal, hogy végre elzárjam a vizet, mert évek óta próbálom meggyőzni magam, hogy „nem, Sanyi, önáltatás, hogy a nap legjobbja, amikor a forróság elviselhető határán folyatod a nyakszirtedre a vizet, és hogy a kéjes élvezetnek a víz-, gáz- és villanyszámla szigorában te fizeted meg az árát”. Évek óta minden egyes napom legnehezebb pillanata a döntés, hogy „na, zárd el végre”, és maga a tett, amikor ténylegesen el is zárom. Évek óta ugyanavval a mozdulattal tárom föl a zuhanykabin ajtaját balra, jobbra, évek óta bal lábbal lépek ki az előre odakészített fürdőszobaszőnyegre, évek óta jobb kézzel nyúlok a szárítón várakozó törülközőért, amivel évek óta visszalépek a fürdőtálcára, hogy oda csöpögjön rólam a víz, évek óta előbb az arcomat, utána a bal, aztán a jobb karomat törlöm meg, s kilépvén a szőnyegre, a hátamat. Aztán lefelé haladva mindenemet. Évek óta ugyanúgy, anyaszült meztelenül grasszálok át a fürdőszobától a hálószobáig, és közben – mindig ugyanúgy – megnézem, hány fokot mutat az erkélyajtó külső oldalára szerelt hőmérő.
   Aztán, mint évek óta ugyanúgy, először tiszta trikót húzok, hogy ne fázzam fölül, csak utána veszek tiszta alsót, és csak miután fölvettem a nadrágomat, húzok zoknit, amelynek színben passzolnia kell a nadrághoz. Csak aztán választok pulóvert és zakót. Évek óta mindig ugyanúgy, bár néha próbálom megtörni a monotóniát, és inget keresek.
   Évek óta visszafelé, ahogyan előző nap kitettem a zsebeimből, visszapakolom nélkülözhetetlen holmijaimat: amíg bal csuklómra fölcsatolom karórámat, bekapcsolom a telefonomat, bal nadrágzsebembe aprópénzt teszek, a jobba papír zsebkendőt, zakóm bal belső zsebébe beteszem a tolltartómat, a jobba az irataimat, zakóm bal külső zsebét átmenetileg üresen hagyom, de a jobba beteszem a szemcsöppet, az orrkenőcsöt és az ajakírt.
   Ekkor kapom magamra – ősszel, télen, tavasszal – a kabátomat (télen sapkát, sálat is), a lakáskulcsot pedig, miután behúztam magam mögött az ajtót, na, a lakáskulcsomat ekkor csúsztatom a zakóm bal külső zsebébe, lévén egy kulcscsomón az otthoni és a munkahelyi kulcsaim. A kabátomat tehát mindig ugyanúgy, mindig csak a lépcsőházban gombolom be. És az imént lódítottam kicsit, bocsáss meg a kegyes hazugságért, Olvasó: sapkát, ha húzok – márpedig többnyire húzok –, csak a ház kapujában húzok a fejemre. Hogy a lépcsőház settenkedő melegéből valamicskét magammal vihessek a fagyhalálba.
   Ahogyan évek óta – kabátban vagy nélküle – évek óta ugyanott várok az ugyanakkor érkező villamosra, hogy ugyanakkor induljak dolgozni, ahogyan évek óta. Ugyanoda.
   Évek óta ugyanarra a helyre szoktam ülni. És évek óta megsértődöm, ha ezen a korai reggelen valaki – tudatlan tapintatlanságból – addigra elfoglalta megszokott helyemet.
   Lassan másfél évtizede: minden vasárnap este ugyanúgy Lájv, ugyanúgy lapzárta.

   (Budapesten, 2019. január 7. és 13. között.)