Lájv Szümptömsz 2.
Az ütvefúró és a s*gg
Nem vagyok egyedül. Nyilván neked is sok idődbe telt, Kedves Olvasó, amíg fölismerted a fölismerés fontosságát, aztán meg, ugye, a tudat tudatosulása se gyors folyamat… Jómagam harmincas-negyvenes éveimben értettem meg, mennyire jó nem egyedül lenni, igaz, akkor még menekültem úgy a fölismeréseim, mint a tudatom elől.Tehát te is rosszul alszol? Miért is nyugtatna meg, hogy másnak is rossz? Ha valami, hát az egészben az a sajnálatosan megnyugtató, hogy álmatlan éjszakáimon mostantól gondolhatok arra, valahol a közelben-távolban te is ébren vagy. Akar egyébként a frász a vénülés szimptómáiról beszélni, fiatalon én is utáltam, amikor az öregedő Déry nyafogott, meg amikor az agg Zelk tömte tele az ÉS-t önmaga előgyászolásával.
Nem magántünetekről: köztünetekről beszélnék.
Hogy megyek például péntek délután a Felszabra (tyiper: Ferenciek tere, de most nem hozakodnék elő avval, honnét e honi vissza- és átkeresztelési düh), megyek a jól ismert, pesti buszmegállóba, ahonnét Budára indul a nyolcas (most 8E virít a homlokán, de a BKV – ami most BKK – jelzésfilozófiáján se elmélkednék), várok, fölszállok, hazamegyek.
Minden gördülékeny, a busz ugyan tömött, de összességében minden rendben.
Igen ám, de azt hozza az élet, hogy másnap, szombat délben is ugyanonnét tömegközlekednék haza, amikor a Kossuth Lajos utcán jövet az Astoria felől a Puskin mozi oldalán, a Petőfi Sándor utcán átjövet, a – régi – Jégbüfé épülete mellett eljövet (amelyet most éppen átépítenek-tataroznak), szembejövő fiatalember kacsint rám:
– Nem egyszerű most az átkelés…!
Nem értem a megjegyzést, de megtéve néhány lépést észreveszem, hogy tényleg nem várnak a megszokott tömegek a megállóban, ellenben óriásdaru áll az úttesten, mellette mikrobusz, abból éppen kikecmereg egy harminc körüli, tagbaszakadt, bocsánat a szubjektív megítélésért, de meglehetősen bamba arcú ember.
Lépegetek előre, hogy ballagjak tovább, Szabad sajtó út, északi Klotild-palota, Erzsébet híd, elvégre erre vezet az utam, szerencsémre az utóbbi években telepítettek egy buszmegállót a Március 15. tér (ez a név rejtélyes módon megmaradt) magasságába, a hídfőre, ha másutt nem, hát ott csak föl tudok szállni a buszra. Csakhogy az ember odaszól nekem.
– Húzzál innen, ba***eg!
Széttárom a karom: most mit tegyek? Ha erre visz az utam, merre menjek másfelé?
– Húzzál vissza, nem hallod, ba***eg! Ez építési terület!
Nagyjából melléérek, megkérdezem hát.
– Már megbocsásson, de honnan kellene nekem ezt tudnom? Erre megyek mindig, tegnap is itt szálltam föl a buszra…
– Kussoljál már, és húzz el!
Én nem tudom, barátaim, mi szállt meg engem ott, a Felszabon, miféle kontrollálatlan indulat keveredett bennem az utóbbi évek stiláris megtapasztalásaival, az újkori civilizáció hogyan oltotta ki belőlem a kevés fölgyülemlett intelligenciát, miféle mélyrétegekből teremtődött az emberi lény helyére az állati.
Megfeledkeztem hajdani százhetvenkét centimről a másik százkilencvenje mellett, előbújt belőlem a huszonegyedik századi, magyar pedagógus, aki már tiszta forrásból tanulta meg, hogyan kell beszélni egyes diákjaival. És e szavakkal illettem az illetőt.
– Még hogy én húzzak el, ba***eg? Te küldesz el engem az én városomból, ahol hatvankét éve élek, ba***eg, és amelynek minden macskakövét ismerem?
Barátaim, ha hiszitek, ha nem, lepergett előttem az életem azokban a másodpercekben. Hogy életem miféle csomópontja volt a – nekem, nekünk – Felszab (régieknek és újaknak Ferenciek tere). Hogy tízéves koromtól tizennyolcig jártam általános felső tagozatra és gimnáziumba a közeli Cukor utcába, az Apáczaiba, aztán húsztól huszonhatig egyetemre a Pesti Barnabás utcába, az ELTE bölcsészkarára (akkor – átmeneti évtizedekre – ott működött, mára visszaköltözött eredeti helyére, a Múzeum körútra). Hirtelen ráeszméltem, amire addig nem gondoltam soha: mi mindent jelent nekem a Felszab! Onnan kezdve, amikor osztálytárs barátaimmal tanítás után ide jártunk ki pálcikás, szovjet fagyiért, odáig, hogy két esztendővel szakításunk után ifjúságom feledhetetlen szerelme itt közölte velem: férjhez ment és gyereket vár. És most nekem mondja ez az ember, hogy húzzak el? Innét? Hogyan magyarázzam el neki, hogy nekem innen nincs hová elhúzni?
Nem lehetett buta ember: értette, miről beszélek. Játszunk el az eshetőséggel: állástalan szociológus, aki pénzkereseti szándékkal vállalta a biztonsági őr szent hivatását, és rögtön a gyorstalpaló tanfolyam első óráján elsajátította a megfelelő szaknyelvet.
– Te tényleg azt hiszed, hogy ez a te városod…? – tette föl szemöldökét kérdőre vonva az utóbbi idők legelgondolkodtatóbb, ugyanakkor legmegválaszolhatatlanabb kérdését. Ám e pillanatnyi kitérő után visszakényszerítette magát vállalt szerepébe.
– Most már aztán tényleg húzzál el, te kö**ög, különben földugom az ütvefúrót a s*ggedbe.
Ott, akkor, nem is gondoljátok, mennyi minden megfordult a fejemben. Mindenekelőtt kívülről láttam magam hátsó felemben egy ütvefúróval, és bizony annyira megborzongtam a képzelt érzéstől, hogy a vélt kíntól deréktól lefelé össze is rándult a testem. (Férfitársaim, ti ott az urológián, érzitek a nem vágyott nyilallást? És akkor hol még, hogy: éppen ütvefúró?!)
De legfőképp valami teljesen kiszámíthatatlan villanás rázott meg. A megvilágosodásé. Villámcsapásszerű megvilágosodásé, hogy: tényleg így volna? Hiszek valamiben, ami nincs?
A hitemben rendített meg ez a szekuritis bölcs, Kedves Olvasó. És öröm töltött el, higgyétek el, örültem, ahogyan csak keserű ember örülni tud édességnek, mert évek, évtizedek óta Kosztolányival együtt gondolja, hogy neki már nincsen mibe hinnie. És akkor, ott, az alfelemtől a fölfelemig éreztem (mert, Weöressel szólva, „énnekem a segemben is felyem van”), hogy ugyan már és dehogy! Ugyan dehogy vagyok én gyaur kutya – miként Gárdonyi neveztetne ellenhőseivel –, dehogy vagyok hitetlen!
És ott és akkor, barátaim, nem gyökerezett földbe a lábam, nem ám, hanem vitt tovább előre járt s mégis járatlan úton, rendületlenül, ahogyan egykor Vörösmarty javallotta, híveként e hazának, s benne szűkebb pátriámnak, Budapestnek. Mert határtalan bátorság töltött el, minek segedelmével tántoríthatatlan, hogy azt mondjam, rendületlen lépésekkel haladtam tovább egyenest előre, előre Budának. És ahogy távolodtam, és éreztem hátamban jótevőm gyilkos tekintetét, néhány lépés megtétele után, életerőm utolsó morzsáit összeszedve, hátra se nézve, fölemeltem bal kezemet, mutató-, gyűrűs- és kisujjamat hüvelykujjammal lefogva, a szabad középsőt kinyújtottam. És avval a középső ujjal fölfelé mutatva nemzetközi jelzést tettem, bár valójában azt jeleztem, merre keressétek az én hitemet, feleim, hogy meglássátok.
Ne higgyétek, hogy megalázva éreztem magam szombat délben a belváros szívében. Történjék bármi, ez a város akkor is az én városom, ha néha idegenül érzem magam benne, mert e város született belém, bennem is élte az életét, és akkor is meggyászol majd, ha nem fog. Észrevétlenül is hiányozni fogok belőle, ahogyan egyszer te is Gödöllőtől Mátészalkáig a te városodból, mert mindenkinek megvan a magáé, még ha néha el is zavarnák onnét.
(Zamárdi felsőn, 2018. július 2. és 8. között.)
(Utolsó olvasatra várt e fejezet, amikor jött a hír: meghalt Aczél Bandi. Pörköltfőzés közben épp édes bort iszogattam. Holtában kéne hát vele elszámolnom? Most nem bírok.)