Lájv Szümptömsz 30.
Brühühü és kocc-kocc

   Megyek az utcán. Erősen sötétedik ugyan, de a lámpák, a kirakatok fényében élesen kirajzolódik előttem minden. Lehetnek tán húsz méterre: apa két kölyökkel. Közelednek. Gyöngül a látásom – plusz másfeles a „néző” szemüvegem, hármas a „látó” – még nem veszem ki, kislányok-e, kisfiúk-e, de egy vékony gyerekhang már elér hozzám. Egyértelmű, fülsüketítő bömbölés. Azon a rezgésszámon, amitől kinyílik az ember zsebében a bicska.
   Valami nagy baj történhetett. Apa vagyok magam is: szívem szorul, ha gyereksírást hallok. Nekem a földkerekség leggyönyörűbb hangja a gyerekkacagás: gondolhatod, Kedves Olvasó, milyen érzelmeket vált ki belőlem, ha azt hallom, amit most. Nincs szomorúbb a gyerekbánatnál. Nem is bírok olyan filmet nézni, amelyben gyereket bármi fájdalom ér.
   Különösen ilyen kicsiket. Már csak úgy tizennyolc méterre lehetnek, egyéb érdekesség híján őket figyelem: csak az egyik bömböl, a nagyobbik. Lehet úgy… ötéves. (Furcsa, ahogy túljut az ember saját életkor-szakaszain, úgy képes egyre pontosabban megállapítani, ki milyen idős. Bezzeg fiatalon! Haj, akkor megtippelni se tudtuk, kivénhedt tanárunk nyugdíjba készül-e, vagy már egyenest a halálra! Aztán utólag derült ki, negyven se felé közelgett…)
   Az egyik gyerek ötévesforma, a másik három. A kisebbik már csak azért se nyafog, mert cumi van a szájában. Édes kis kölök. Az apa meg? Markolja mindkét praclit, a nagyobbét a saját jobbjával, a kisebbét a baljával, és igyekszik szaporázni a lépést. Neki szemlátomást sietős, de… két ekkorával? Ráadásul mindhármukon hátizsák, az apán látszik – tizenöt méterről immár kivehető –, hogy emberesen megpakolva, tehát nem csupán a gyerekei kezéhez görnyed, hanem a súly is húzza. A két kicsi hátizsákjai szemmel láthatóan libegősek: legföljebb az alvóállataik húzhatják meg magukat a sötétjükben. Nyilván azért hordanak hátizsákot, mert a papa is avval jár, és két ekkora fiúcskának az apai minta, ugye…
   Azt mondtam volna: gyerekei? Azt: apa? Nem tudom, miből gondolom. Csak… olyan valószínű. Januári alkonyatkor pesti helyszín, szituáció: mintha apuka munkából jövet beugrott volna bevásárolni, aztán el a két gyerkőcért az oviba, akikkel most hazafelé tart. Otthon anyuka majd vacsorát főz, még kis játék, aztán fürdés, lefekvés. Téli, családi idill.
   Akkor mi oka rá a nagynak, hogy torkaszakadtából üvöltsön?
   Nem akarnék, de ingerültté válok. Gyereksírást ugyan szörnyű hallanom, de ez – ilyesmik megkülönböztetésében van rutinom! – nem a kétségbeejtően szomorú, mondhatnám, boldogtalan gyereksírás: ez… a tenyérbe mászóan undorító. A leendő akaratos, erőszakos, agresszív felnőtt korai akaratos, erőszakos, agresszív sírásgyakorlata. Akinek pillanatnyilag nem teljesült valami vágya, és most a beteljesületlenség ellenére tovább követeli magának.
   Dac. Pfúj. És az ilyen kis megátalkodottak mennek majd a feleségem általános iskolájába, aztán jönnek az én középiskolámba. Az ilyenekből lesznek azok a rettenetes felnőttek, akiktől Isten óvjon (ha meg ő nem óv meg, hát mi, nem rettenetesek, magunkra maradva messze kerüljük őket). Az ilyenek szereznek majd jogosítványt, és száguldoznak az autópályákon. Az ilyenek halásszák el az orrunk elől az utolsó lazacos szendvicset.
   Apuka igazán rászólhatna! Zeng az egész utca! Mit utca: környék! A csukott ablakokon át is behallatszik a fejhangú visítás: a süketeknek kiszakad a dobhártyájuk, a betegeknek fölszökik a lázuk, a holtak kikelnek sírjukból! Kuss legyen már, anyádapádhétszázát!
   Ráadásul becsatlakoznak mögém ketten, tisztán hallom, há nem beszó a köcsög főnök, b***eg, hogy mér kő má a reggelt felessel indítnyi, meg napközbe se lekűdnyi a menetrend szerinti sört. Szemétember az ilyen, az órabé is ócsó, bár zuhanna le a záványró, a segídnek meg ráfagyik a keze a vödörre, csak akkó bírja az embő, ha fűti valami bélőrű…
   Mögöttem hang, előttem hang: istenuccse megsüketülök ebben a satuban! De időre megyek, szaporázom hát a lépteimet, már csak kilenc méterre vannak, néhány lépés mindössze, hogy elmenjünk egymás mellett, aztán, ha szerencsém lesz, a két alkesz is betér a közeli kocsmába egy munkanapzáró páleszre. És akkor, végre, csönd lesz. Csönd. Istenem, mit nem adnék egy kis csöndért. Nekem is hosszú volt a nap, és még nincs vége.
   Hat méter. Apukánál ekkor szakad el a cérna. Annyira, de annyira megáll – látod magad előtt, Olvasó? –, hogy valósággal földbe gyökerezik a lába! Belehajol a nagyobbik srác arcába, most látom, két fiúgyerek, de az öcs ismerheti, milyen a bátyja, ha rákezdi, ezért a flegma. Apuka meg? Gondolom, eltorzult arccal – csak a tarkóját látom – ordítja:
   – Hagyd abba! Hagyd abba, mert ha folytatod, én…! – harapja el a mondatvéget.
   Több se kell a gyereknek! Most kezdi csak rá igazán.
   Én meg már négylépésnyire tőlük. Mögöttem a két piás kőműves segéd: nyakszirtemen érzem pálinkás-sörös leheletüket. Meg nem állhatok, a szűk járdáról le nem léphetek az időnként el-elsuhanó autók közé… Mennem kell előre, egyenesen, sodortatva. Beszorultam.
   Akkor apuka kiegyenesedik, három lépés, fejébe száll a vér, két és fél lépés, vasmarokkal szorítja mindkét gyereke kezét – a nagyobbik fia balkezét, a kisebbik fia jobbkezét –, enyhén fölfelé, teljes erőből befelé megrántja azt a két gyerekkezet (amelynek egyik kimenetén az ordító, a másikén a cumival betömött száj), a két gyerek méternyi messzeségből rakétasebesen közeledik egymás felé az apa széles, hájjal-kabáttal kipárnázott mellkasa magasságában, másfél lépés, és a két gyerekfej, egyik ötéves, másik hároméves, homlokkal, orral szemem láttára koccan össze. Hallom gyerekkemény homlokcsontok roppanását, gyerekpuha orrporcok reccsenését.
   Emberhús-karambol a levegőben. Emberhús-robbanás a légtérben.
   Szívem megáll. Az utca szívdobogása megáll, nem dobban többet a Föld szíve. Se most, se máskor. Elnémul a Teremtő. Nincs oly bűn a világegyetemben, amelyért ilyen büntetés jár.
   És ott, az utcasötétben, és akkor, a városjárdán eláramlanak mellettem, és én eláramlok mellettük, és mögöttem áramlanak a pityókás kőműves segédek, akiket innen, az utcaszintről mélyebbre nem szippanthat örvény, de akkora rutint szereztek már felszínen maradásban, amellyel épp megtartják magukat a következő rátöltés hullámáig.
   És megszólal az egyik.
   – Láttad, b***omanyád, hogy összecsapta a nagycsávó a kiscsávókat?
   – Szétloccsant nekijük az agyuk, az k***élet!
   Egy életem, egy halálom: hátrafordulok. A szemem sarkából látom, ahogy a férfi a néma gyerektesteket vonszolva maga után távolodik, de csak bámulok a két suttyó arcába. Tényleg suttyók. Soha szóba nem mernék állni velük. A tetkós képük is csupa malterpor.
   – Maguk… maguk is látták? – hebegek feléjük, és ösztönösen visszafojtódik a lélegzetem, nehogy annak a kettőnek csak a kipárolgásától álltó helyemben berúgjak.
   – Ja – lehelik felém, aztán: – Aha. Oszt… utánnamennyünk?
   Ott és akkor megfordul a fejemben, hogy ez a két Krisztus most végítéletet hirdet. Tényleg utánamegy annak a gyerekgyilkos mocsoknak, és emberi méltóságuktól vezéreltetve a fejét házfalhoz, villanypóznához, járdakőhöz csapdosva agyonverik. Itt emberhalál lesz.
   – Hát… én… én… csak egy tanár vagyok… van három gyerekem…
   Tettes és áldozatai: lehetnek már tíz-tizenkét lépésre is tőlünk. És akkor… akkor újraindul az időszámítás, ismét motorberregés és fékcsikorgás, emberszó-foszlányok a túloldalról, egy boltos a közelben éppen leengedi a redőnyt, a távolból mintha kutyaugatás hallatszana. Meg még egy hang: végre, végre, végre! Ezer sivításból is fölismerném azt a gyerekbömbölést: ötévesformáé lehet, nem az a keserves sírás, hanem az az erőszakos.
   Megszokhatta, ki itt a barbár.

   (Budapesten, 2019. január 14. és 20. között.)