Lájv Szümptömsz 33.
A média felelőtlensége és felelőssége
Egy diákom exkluzív interjút készített az egykor Viszkis néven elhíresült, hajdani bankrablóval, Ambrus Attilával. Aki 1993 és 1999 között harminc alkalommal fosztott ki bankokat, takarékszövetkezeteket, utazási irodákat, postákat. Akit elfogtak, de aki az előzetes letartóztatásból megszökött, majd további három rablást követett el, amelyek közben már fegyvert is használt, túszt is szedett. Akit ismét elfogtak, 2002-ben tizenhét év fegyházbüntetésre ítéltek, de aki jó magaviseletére tekintettel 2012-ben szabadult. Aki a börtönben kerámiakészítéssel foglalkozott, érettségizett, angolul tanult, majd a Dunaújvárosi Egyetemen kommunikációból diplomázott. Akinek életéről, tetteiről könyv készült, filmek készültek: előbb Julian Rubinstein rendezésében, amelyet az Investigation Discovery tévécsatorna a Szökésben című sorozatában 2010-ben adott le, utóbb – 2017-ben – Antal Nimród kiemelkedő nézőszámot produkáló kasszasikere, A Viszkis.Nos, egy versenyfeladat kapcsán – a sikerfilmet kellett adott szempontból elemezni – diákom kitalálta, hogy interjút készít a film főhősével. Írt a néhai bankrablónak, jelenlegi kerámiakészítőnek, és nem is kellett sokáig udvarolnia neki: háromnegyed órát forgatott vele képben, hangban. (Az operatőr diákom osztálytársa, azaz másik diákom volt.)
A médiatagozatos, végzős gimnazista szerkesztő-riporter huszonhárom perces változatot vágott a muszterből.
Kezünkben tehát egy exkluzív interjú. Olyan, amilyen a médiában másnak nincs. Ambrus Attila olyanokat mond benne, amilyeneket eddig soha sehol. És szóban ahhoz is hozzájárult, hogy, ha gondoljuk, nyilvánosságra hozhatjuk az iskolai honlapon.
Azért ez már valami, gondolom én. Nyolcadik éve építjük a médiatagozatunkat, kezdünk eredményeket produkálni, hozunk már fesztiváldíjakat, versenyhelyezéseket, de először publikálhatnánk olyan anyagot, amelyre akár az országos média is fölfigyelhet. Mutatkoznak jelei, hogy a befektetett munka kamatozni kezd.
A teljesítmény megmutatkozásához vezető út persze göröngyös: egy ilyen interjú puszta léte problémákat vet föl. Kapásból itt magának az egész estés játékfilmnek alapabbnál alapabb kérdése: helyes-e sztárolni egy volt bűnözőt? A viszkis rablót már a kilencvenes években belengte egyfajta Rózsa Sándor-i, Robin Hood-i mítosz, de: helyes-e utóbb pozitív színben föltüntetni egy embert, aki előbb negatívumokkal hívta föl magára a figyelmet? Jó, letöltötte megérdemelt büntetését, jó, megjavult, jó, visszatalált a közmegegyezésesen progresszív irányba, de attól még, hogy most becsületes ember, valamikor tagadhatatlanul becstelen volt.
Van-e megtérés? Létezik-e megbocsátás? Nagy kérdéseket vet ám föl egy ilyen aprócska interjúcska. Meg még nyakunkon a többi-többi kérdés.
Rögvest maga a közzététel. Mint menedzser-producer természetesen érzékelem a dolog súlyát, ezért a felelős kiadóhoz fordulok, vállalja a nyilvánosságra hozatal következményeit. A felelős kiadó türelmemet kéri, és konzultál a tanácsadóival. Akikkel végül arra jutnak, hogy egyetlen, áthallásos passzust leszámítva a publikáció több hasznot hajt, mint amennyi kárt okoz. A felelős kiadó így hát magához kéret, tájékoztat álláspontjáról, mire én, a stáb érdekeinek képviselője, azonmód reagálok:
– Vegyük ki az inkriminált két percet!
Nincs jelentősége ugyanis. Tulajdonképpen az a néhány másodperc csupán kiszólás, nem tartozik szorosan a fősodorhoz, miszerint egyébként olyanokat mond, mint még soha.
– Ha kivágjuk, úgy vállalható? – kérdezem.
– Teljességgel – bólint a felelős kiadó.
Készültem: máris mutatok neki néhány sor fölvezetőt, amelyet magam is szükségesnek gondolok elmondani a bejátszás megtekintése előtt.
– RENDKÍVÜLI KIADÁS! Exkluzív interjúnk a Viszkissel. Ambrus Attilával készített háromnegyed órás portréinterjút két médiatagozatos diák, X. Y. szerkesztő-riporter és Z. Zs. operatőr. A beszélgetés huszonegy perces, vágott változatát adjuk most e fórumon közre. Szerkesztőségünk az elmondottak számos állításáról másként gondolkozik, ugyanakkor szerintünk alkalmat kell adnunk arra, hogy oldalunk látogatói más véleményekkel is megismerkedhessenek.
Javaslatommal a felelős kiadó teljes mértékben egyetért.
Azonnal szólok a kéttagú stábnak, hogy az ominózus két perc kivétele után az interjú megjelenhet, még a fölvezető szöveget is megmutatom nekik. Semmi gond, reagálnak rögvest: kiveszik, a fölvezető szöveggel meg ők is szóról szóra egyetértenek.
Megbeszéljük, hogy az újravágás után, a közzététel előtt még egy kontrollra igényt tartok „főszerkesztőként”, sőt még egyszer leokéztatnám az anyagot a felelős kiadóval. Végtére is mi nem valódi szerkesztőség, valódi médium vagyunk, hanem iskola: tanítgatom őket a világ gépezeteinek működésére. Rendben, mondják. Be kell szerezniük továbbá az interjúalany írásos beleegyezését, intem őket, nehogy később jogi problémáink támadjanak.
Akció indul: a keddi döntéshez képest szerda, csütörtök, péntek… – a Lájvnak vasárnap lapzárta –, és Ambrus Attila a megkeresésre nem válaszol. Türelmesek vagyunk, várunk.
Mert az osztály amúgy lázban ég. Pályázaton százötvenezer forintot nyertünk, hogy kiadhassuk az Antológia 2-t! Tavaly ugyanis megjelent életük első antológiája, százvalahány oldalon át verseik, novelláik, rajzaik, fotóik! Akkor mindössze ötvenezret lapátoltunk össze rá, míg most a háromszorosát! Akkor száz példány készült, most majd… Hiszen első évében a nagy elődből, a híres-nevezetes Nyugatból is mindössze ötszáz példányt nyomtattak ki!
Egyébként gőzerővel dolgoznak azon, hogy az érettségi mellé saját céget alapítsanak. Jó, nem az egész osztály persze, csak a fele. Akiket megszállt a média kisördöge. Tizennyolc-tizenkilenc évesek a lányaink-fiaink: miért ne tudnának egy több lábon álló, több területen serénykedő, médiaszolgáltató vállalkozást indítani? Aztán meg, ha elindult, üzemeltetni? Tudnak fotózni és mozgóképet készíteni. Tudnak videót vágni. Tudnak szöveget írni, zenélni, szavalni. Látványt tervezni. Riporterkedni és szerkeszteni. Tudnak akár reklámkampányt szervezni, marketingstratégiát kialakítani… Miért is ne vágnának bele? Hány ilyen korú emberről tudunk, aki már zsenge életkorukban kitaláltak valamit, zsenge életkorukban megcsinálták, és befutottak? Hát nem az életre neveljük őket? Csak összekapartak valamicske műveltséget is adottságaik, jártasságaik, egyszóval tehetségük mellé: nem az lenne a modern iskola, hogy a végzettség mellett jövőt is építsenek maguknak? Mit maguknak: a világnak?
Közben persze van még valami iskola nevű izé is, középiskolai tanulmányok vagy mi, abból három hónap. Valami év végi bizonyítványról is rebesgetnek (tíz napja osztottuk ki a félévit), az év végi osztályzataik meg beleszámítanak a fölvételijeikbe. Májusban-júniusban lesz valami érettségi nevű másik izé is, annak a százalékai alapján (is) dől el, fölveszik-e a gimnáziumot végzetteket egyetemre. Szóval… az elkövetkezendő hónapokra, mondjuk, február elejétől június végéig pillanatnyilag sok minden összejött. Majd meglátjuk, mire jutunk külön-külön meg együtt; lássuk, uramisten.
E lázas, sírós-nevetős időszakban most, egyebek mellett, a Viszkis válaszát várjuk.
Utóirat 1. Az utolsó simításokat végzem a Lájv friss fejezetén, amikor szkrinsotot (screenshot: képben vagy, Olvasó?) küld a fejezet legelején említett diákom. „Nyugodtan kiteheted, örültem a találkozásnak”, írja neki Ambrus Attila.
Utóirat 2. Az interjú csütörtök reggel megjelenik az egyetemi.hu oldalon, illetve a YouTube-on. Vasárnap délutánig háromszázhuszonegyen kattintanak rá.
(Budapesten, 2019. január 28. és február 10. között.)