Lájv Szümptömsz 34.
Forró kása, tok/vonó, izémizé és bibibi

   Erősen foglalkoztat engem mostanság egy téma. Témám: Varga Sándor. E minapában hatvanharmadik életévét betöltött fickó, aki azt vette észre, hogy őt, aki évtizedeken át rendíthetetlen nyugalmáról volt híres, mi több, arról, hogy kiélezett helyzetekben is földöntúli higgadtságról tesz tanúbizonyságot – persze most ne beszéljünk a zsigerekben gyülemlő, levezetetlen feszültségekről –, mostanság sok minden kihozza a béketűrésből.
   Vállaljuk immár az egyes szám első személyt. Azon gondolkozom, az öregedés tehet-e róla, azaz én változom-e (amire persze bizonyos mértékig nyilvánvaló ’igen’ a válasz), vagy a világ változik körülöttem egyre bosszantóbb mértékben (amiben szintén lehet igazság). Hagyjuk is átmenetileg saját, benső változásaimat.
   Hagyjuk a világéit is, Európáéiba se menjünk bele, bár, ha körbepillantanánk, találnánk nem egy ingerültségre okot adó jelenséget, viszont… itt a haza. Na, megérkeztünk állandó rosszkedvem eredőjéhez.
   Mert, Barátaim, a helyzet az, hogy nem ezt képzeltem valaha. Nem így, amióta eszemet tudom, mondjuk, a késő hatvanas, a hetvenes, a kora nyolcvanas években. Emlékeztek: abban az életkorban, amikor az ember még valóban világmegváltó gondolatokkal foglalatoskodik. Abban az életkorában (visszaidézhetitek ti is ún. ifjúkorotokat, nevezett tizen-, huszon-, netán harminconéveiteket) az ember még akar valamit tenni embertársaiért, esetleg magáért az emberiségért, hogy a világegyetem komplexen totálglobális problémáit most ne is említsem.
   Zavar, ahogyan érzékelem önnön beszűkülésemet. Tizenéveimben a földkerekség. Huszonéveimben a hon. Harminconéveimben a munkahely (nekem akkortájt az azóta meg is semmisült Magyar Televízió), negyvenenéveimben a család, ötvenenéveimben legalább még egynémely tanítvány, hatvananéveimben meg immár, ahogyan nap mint nap tapasztalom – fajfenntartási feladataimon immár túl – önmagam puszta léte.
   Csak egészség legyen, ahogyan mondani szokás.
   Foglalkoztat, naná. Nem kerülgethetem tovább a forró kását, hogy sorolni ne kezdjem, hogyan fárad bennem az anyag. Merthogy önkéntelenül szembesülök a tényekkel: hol ezt, hol azt kell szervizbe vinni. Gondolkozom, jól jönne akár egy generáljavítás is, miközben tudom, az öreg autó alkatrészenként lecserélhetetlen, tokkal-vonóval (hogy képzavarral éljek) kéne az egészet; már az se elég, ha átdukkóztatom a karosszériát. Zavar, mocskosul zavar az öregedés egyesével előbukkanó, végső soron folyton gyarapodva összegződő tünetcsoportja. Zavarnak (mit „zavarnak”? Földre sújtanak!) a kívülről érkező üzenetek: ez a barát most avval az izémizével fekszik be kórházba, az az ismerős meg éppen az imént halt bele ebbe.
   Talán gyerekkori barátaimmal (értsd: nemzedéktársaimmal) beszélhetném ki ezt az állandóan magammal-magamon-magamban cipelt közérzetet, de egyelőre – mert azt reméljük, tárolódik még bennünk valamelyes időtartalék – magunk előtt is leplezzük válogatott nyavalyáinkat. És inkább hallgatunk, mintsem egymás vállára borulva zokogjunk (vagy kínunkban egymás térdét csapkodva röhögjünk).
   Jaj, basztikuláré, az örök fáradtság! A föltűnő aluszékonyság – és a velejáró álmatlanság –, a látás- és hallásromlás, szagló- és ízlelőszerveink tompulása, a megmagyarázhatatlan viszketések, nyak-, váll-, derék-, térd- és talpfájások, a „mozogjak-nemozogjak”, „mitegyem-mitneegyem” dilemmák, hogy egyéb vegetatív jelekről ne is beszéljünk.
   Nem szeretek óraközi szünetben menni ki klotyóra, mert nem szeretem megtapasztalni, hogy ama piszoár mellett, ahol elidőzöm, már hányadik kissrác váltja egymást; mind vastag sugarakban dobnak egy-egy gyors sárgát, amíg én komótosan kicsurgatom a magam lassúját. Az urológus meg időről időre megnyugtat, hogy ebben az életkorban már így természetes.
   Hova hát a legendás nyugalom? Hol az a híres higgadtság?
   Pesszimista a fene, ne ócsároljatok, Barátaim, már ti is engem. Rosszkedvű se volnék, mindössze hősiesen szembenézek a realitásokkal.
   Mert bizony, ne tagadjuk, a sanszok – ezek. És ha mindehhez megfelelően ostoba vagy, és megpróbálod megértetni a nálad értetlenül és indokolatlanul fiatalabbakkal, hogy dehogy vagy te borúlátó! Dehogy! Csak próbálod fölmérni a még megmaradt lehetőségeidet. Vagyis: te vagy, te bizony, a földkerekség legeslegnagyobb derűlátója (optimistája)! Hogyan lehet azt megérteni, hogy minden, látszólagos keserűséged tulajdonképpen édes (már ha a keserű ellentétje az édes, merthogy az én koromban a látszólagos egyszerűségek is bonyolultaknak tűnnek, amit persze megint fogjunk föl pozitív jelnek, mert állítólag majd a valódi vénségre egyszerűsödnek vissza gyökerükig az igazán nagy kérdések).
   Na, így vagyok az érzékenységeimmel én. Én, aki tanácstalanul állok kis boltok parányi pultjai előtt, hogy most melyiket is vegyem meg a két áruból, amelyek közül választhatok. Én, aki kijövet az utcasarkon addig ácsorgok látszólag semmit téve a zebránál, amíg hótziher zöldre vált a lámpa, akkor is csak akkor lépek le az úttestre, ha előbb minden irányba alaposan körülnéztem, nem bukkan-e föl közel s távol egy váratlan autó, mire szaporázhatom lépteimet. Én, aki, a villamoson ülőhelyre vadászom, hogy kipihenjem rövid távú fáradozásaimat.
   Tehát az érzékenység. Hogy mindenen megbántódom. Jó, egy kis sértődésért fiatal fejjel se kellett a szomszédba mennem, de mostanában azt figyelem, hogy, ahogyan a vicc mondja, tényleg minden marha szembejön velem az autópályán, miközben én vagyok az egyetlen normális, aki a helyes irányba tart.
   Az egész világ összeesküdött ellenem, és kivétel nélkül mindenki engem bánt. Nincsen ám nekem üldözési mániám! (Sok minden egyebem van, de az nincs. Egyelőre. Bár… jó ötlet! Már kezd is lenni.) Mi abban a különleges, ha megbántódik az, akit megbántanak? Vegyük rögtön legszűkebb pátriámat, a családi fészket, ahol, már az, hogy hozzám szólnak, már az szándékos piszkatúra! Aztán meg ahol a legtöbb időt töltöm, a munkahelyemen (ami nekem, bibibi, még van, Barátaim), na, ottan tanítványok, kollégák, sőt újabban szülők is minden egyes megnyilvánulásukkal kést döfnek belém, sőt még meg is forgatják bennem. A városban, ahol élek. Hogy engem mennyi atrocitás ér utcán, áruházban, fedett és fedetlen helyeken! Ha én azt egyszer mind fölsorolnám nektek! Nem lenne hozzá elég a lajv.hu. A vincseszteretek. Az egész internet!
   De… ebben a túlérzékenységben, Kedves Olvasó, van ám azért jó is. Egyrészt olyan vagyok, mint egy radar. Mint egy nyomkereső kutya. Másrészt, mint egy tükör. Emlékoszlop. Alexandriai könyvtár (ugyan leégve). Végső soron egészen kellemes túlérzékenynek lenni. Szinte hasznos. A túlérzékenység: idioszinkrázia, persze részint fogorvosilag (Zita lányom), részint vegyészmérnök-hallgatóilag (Marci fiam). De lehet pszichológiailag/pszichiátriailag is értelmezni, ha nem felejt el a páciens a megbeszélt időpontra elmenni az analitikusához.
   Eme érzékenységből kifolyólag azt érzékelem, tisztábban látok másoknál. Különböző érzelmeket váltanak ugyan ki belőlem különböző jelenségek, amelyek földolgozása (többnyire csillapítása) ugyan rengeteg időmet veszi el, de évtizedek alatt megtanultam, hogy kivárjam, amíg az értelmem úrrá kerekedik az érzelmeim fölött. Ha sikerül kibekkelnem, tényleg mintha fölülről néznék egy-egy történést (cselekvést, állapotot, létezést, csak hogy kiszóljon belőlem az elvetélt nyelvész), és madártávlatból sok minden olyasmi szemügyre vehető, ami a kevésbé érzékenyeknek (netán kifejezetten érzéketleneknek) föl se tűnik. Nem vagyok én okosabb senkinél. Esetleg csak – látóbb.
   Nem vagyok erre az adottságomra büszke, és ahogyan néha (gyakran) kellemetlen helyzetekbe sodor az „idioszinkráziám”, úgy az is zavarba ejtő tud lenni, ha, Barátaim, tisztán látsz valamit, amit mások zavarosnak. De persze csak idő kérdése, amíg ez a képesség is fölszámolódik, ihajla.

   (Budapesten, 2019. február 11. és 17. között.)