Lájv Szümptömsz 35.
Kilencezer-száz négyzetcentiméteren ezerhétszázötven

   Van énnékem magán-közérzetem, és van köz-közérzetem. (Tán mint mindenki másnak.) Az utóbbival legalább negyed százada nem foglalkoznék, ha nem kényszerítenének rá a hétköznapok – hogy csak egyetlen példát említsek: engem magányos sétáimon a plakátok plakátmagányossá (i. m. Pilinszky) tesznek –; de ezt a felemet a hétköznapokra tartogatom. Ha adódna lehetőségem, kizárólag magán-közérzetemre, azaz ünnepnapjaimra koncentrálnék.
   Tudjátok, Kedves Olvasók, hol érzem magam igazán jól? Én is csak bő két esztendeje jöttem rá! Akkor, amikor 2017 januárjának végén – haj, de sokszor emlegetem! és haj, hányszor jut kimondatlanul is eszembe! – nyolc napot kórházban töltöttem ama önlegendás orrvérzésem révén. Feküdtem a kórtermi ágyon, fájtam és fuldokoltam és nyeltem a saját véremet, és elterelésként arra igyekeztem gondolni, hol volna most jó nekem.
   Gondoltam én mindenre! Gyerekkorra és fiatalfelnőtt-korra, amikor erőm teljében a nehézségeket észre se vettem, mert sejtelmem sem volt arról, adatik oly életkor, amelyben ereje teljében lesz majd az ember; ebből következően adatik olyan is, amikor még/már nem lehet. Mert eleinte, képzelhetitek, amíg a testem ágyban, párnák közt hevert szinte magatehetetlenül, idősíkokban ugrándozott a képzeletem. Ha létezik „testbe zárt lélek”, hát az lehettem akkor. Amikor rájöttem – és a látszat ellenére kis fölfedezésnek nem is mondanám –, hogy nem az idő dimenziójában, hanem a térében kell keresni a „hol” kérdésre a választ.
   Gondoltam én akkor életem mindenféle helyszínére. Az Üllői úti gyerekszobától a francstatti Ferenc téren át Zamárdi felsőig, hogy csak néhány példát emeljek ki; és gondoltam vegyítve is térre és időre, hol mikor éreztem jól magam, és már nem csupán a múltban kalandoztam, hanem a jelenben, sőt a jövőben! Akkor határoztam el, amit ti jól tudtok, hogy ha én egyszer onnét kiszabadulok, nem áltatom magam tovább csalfa, vak reményekkel, hanem igenis, nekivágok a világnak. Akkor mentem el Velencébe és Görögországba és Kárpátaljára és Izraelbe és Toszkánába és Erdélybe. Azóta készülök, hogy eljussak Barcelonába és eljussak Auschwitzba, ami réges-régi tartozásom, és eljutnék még Egyiptomba, hogy saját szememmel lássam a piramisokat, és eljutnék Törökországba, hogy saját szememmel lássam Trója hűlt helyét, és eljutnék Indiába, hogy néhány szusszanásnyit belélegezzek egy előttem ismeretlen kultúrából, és szívem reményei szerint eljutnék még néhány helyre, amelynek hitem szerint adósa vagyok. És ahová eljutnék, azt mind-mind ajándéknak tekinteném, ahogyan ajándéknak tekintem az eddig fölsoroltakat is.
   De, Barátaim! Ahol az utóbbi időkben a legjobban érzem magam, ahová leginkább vágyódtam ott és akkor, az mindössze nyolc négyzetméter. Hét egész nyolvannyolc század.
   Otthon, a szobám.
   Azon szerencsések közé tartozom, akiknek kora kamaszkora óta mindig adatott saját szoba. Életem első otthonában, az Üllői út 59.-ben gyerekfejjel költöztettek ki a nővéremmel közös, utcai gyerekszobából a konyha mögé, a kétszer négyméteres, udvari cselédszobába. Avval kezdődött: arról a szobáról valahol őrzök is egy néhány oldalas, írógéppel följegyzett tájleírást. Aztán a család összetétele úgy alakult, hogy onnét egy másik helyiségbe költöztem, nagyobba, lehetett tán ötször ötméteres, ahol életem első könyvespolcait kezdtem építeni. Abban a könyvtárszobában tanultam végig első egyetemem éveit. Aztán ugyanannak a lakásnak egy harmadik szobájába vándoroltam át, immár utcaiba, erkélyesbe, lényegében oda nősültem, és első, akkor tízhónapos gyerekünkkel onnét költöztünk más környékre, más lakásba. Második otthonban, a Késmárki utcaiban, ismét lett nekem saját szobám, tíz négyzetméter volt, nekem tágan-bőven elég. És amikor 2012-ben életem harmadik lakásába költöztem, ismét lett saját szobám, kisebb is nyolc négyzetméternél, de több nem is kéne: belefér ötvenhárom polcnyi könyv, egy íróasztal, egy forgószék meg egy irattartó szekrény.
   Ide vágytam haza. Évek óta itt érzem a legjobban magam. Otthon.
   Apró zuga ez a lakásnak. Ajtaja van, amelyet a legritkább esetben csukok be: csak ha külső zajokat szűrnék ki. De amiért az ember ajtókat csuk magára, azért én nem: nincs titkom. Nincs-e? Kifejezetten szeretném, ha néha megkérdeznék tőlem, mivel is foglalatoskodom órák hosszat ama szűk helyen! Van továbbá ablaka és erkélyajtaja, mert kétszer kétméteres erkélyre nyílik a szobám: világos helyiség. Keletre néz, reggelente gyönyörködöm a napfölkeltében, aztán elhúzom a sötétítőfüggönyt, mert a betüremkedő fény túl erős. Amerre a székemből látok, az irattartó szekrényre, nos, az eredetileg fehérként ragyogott: magam borítottam be faerezetet utánzó bútortapétával, hogy ne vakítson annyira. Sőt, ki is használtam a terjedelmes felületet! Kitettem rájuk barátaim üzeneteit, portréit: ama néhány magyar szó másolatát a tihanyi apátság alapítóleveléből („feheruuaru meneh hodu utu rea”), Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda, Ady és Babits, Kosztolányi, Karinthy, Szabó Lőrinc, József Attila, Radnóti néz ilyen-olyan arckifejezéssel vissza rám, továbbá egy eredeti Nyugat-címlap és nagyapám régi írógépének fotója emlékeztet arra, honnan is származom.
   A könyvek közé meg, úgy mellmagasságban, betelepítettem két cserép futókát, abban bízva, hogy mint korábbi szobámban, itt is beindáznak polcokat, falakat, de… valahogy alig nőnek. Sebaj, mégis él velem egy légtérben némi zöld élet.
   Alig maradt szabad fal. Oda kilenc, nekem fontos magyar filmből tettem ki egy-egy kockát: Hyppolit, a lakáj; Halálos tavasz; Valahol Európában; Körhinta; Oldás és kötés; Álmodozások kora; Szerelem; Szép leányok, ne sírjatok; Szindbád. Meg egy festményt, amelyet a családtól örököltem, egy személyes rajzot, amit néhai grafikus barátomtól kaptam, és két képet, amelyek egykori diákjaim reményeit idézik mellém.
   Van még néhány tárgy, amelyeket évek óta nem csomagolok ki, mégis itt tartom. Azt az iratmegsemmisítőt, amelyet évekkel korábban kaptam (de semmit nincs szívem megsemmisíteni), meg azt a bakelitlemez-digitalizálót, amit magam szereztem be (de inkább eladtam a lemezeket, mintsem átmásoljam a sercegésüket.) Továbbá a kirándulós hátizsákot, az immár elavultnak számító, egykori büszkeségemet, a miniDV-kamerát, valamit az ifjúkori piros gitáromat, mint szobadíszt a sarokban. Eredetileg azért vettem elő, hogy ha magamban vagyok, gyakoroljak, de… Mindenesetre nem teszem el. (Pedig kerestem hozzá hangolót is!)
   Marad a szék és az íróasztal. A szék forgó és karos: életem harmadik ilyen bútora. Az első több évtizedig nem fáradt el, a második rövidebb ideig húzta, e mostani hároméves múlt, és egyelőre jó egészségnek örvend. Azért kell forognia, hogy könnyedén tudjak oldalra, hátra nyúlni, hiszen karnyújtásnyira tartok oly tárgyakat, amelyekre bármikor szükségem lehet. Mondjuk, szótárt. A karfára viszont ritkán támaszkodom, inkább könyöklök az asztalra.
   A legeslegfontosabb: az íróasztal. Gyerekkoromban kaptunk két, hajszálra egyformát a nővéremmel, amikor még közös gyerekszobában laktunk. Nem túl nagy: százharmincszor hetven centiméteres a lapja: több mint ötven éve teszek-veszek rajta. Ez a kilencezer-egyszáz négyzetcentiméter az én legszűkebb pátriám. Van rajta egy állólámpa (eredetileg a nővérem íróasztalán állt, aztán valahogy nálam kötött ki), két kis polc között a monitor, előtte a klaviatúra és az egér, egérpadon. Meg hát sok kis ez-az: ha balról jobbra haladva alaposan körülnézek, egy festett faalátét a teásbögrének, könyvek, telefontartó, papírok, tolltartó cserép (magam csináltam egyalkalmas fazekaskodásom idején), néhány nélkülözhetetlen vagy sokat jelentő kütyü és mütyür. Tulajdonképpen egyetlen, mintegy ötvenszer harmincöt centiméteres terület üres rajta: éppen elég, hogy akár egy könyvet, dossziét kényelmesen kinyissak ezen az ezerhétszázötven négyzetcentiméteren. Szabadságom birodalmában. Ahol jól érzem magam.
   Amit most olvastál el, Kedves Olvasó: az derűs, jókedvű, csupa mosoly Lájv-fejezet.

   (Budapesten, 2019. február 18. és 24. között.)