Lájv Szümptömsz 37.
A háromdimenziós ember

   Önkéntes lélekbúvárkodásom nyomán arra jutottam, hogy háromféle ember létezik: múltban, jelenben és jövőben élő. Illetve léteznek e háromféleség különböző arányú elegyítései. Sejtelmem sincs, Kedves Olvasó, egyetértesz-e hipotézisemmel, de magam – tapasztalati jelek alapján – mind nagyobb meggyőződéssel figyelem: ezeken a jellemzőkön múlik az emberiség életminősége. Márpedig az életminőség komoly dolog.
   A múltban élő ember (továbbiakban: MÉE) agya mindig összehasonlítja jelenlegi életét annak egy korábbi szakaszával. Amihez könnyes öleléssel (szorítással) társul a megszépítő messzeség: naná, hogy régebben jobb volt (még ha föltétlenül nem is), már csak azért, mert akkor a MÉE alapjáraton vallhatta magát fiatalnak, fiatalnak meg – empirikus vizsgálatokat végeztem az ügyben – bizonyíthatóan sokkal, de sokkal jobb lenni, mint öreg(edő)nek. A MÉE tehát rengeteget (szinte mindig) kesereg, hiszen ha hajdanán jobb bőrben érezte magát, logikusan most rosszabban, minden kétséget kizáróan irány hát a bánatos bú.
   Vele ellentétben a jelenben élő ember (továbbiakban: JEÉE) sose néz hátra, igaz, előre se, tehát mindig azt látja, amit éppen akkor lát, amikor adott pillanatban körülnéz, és amit ríltájmban pillant meg. Ez neki nyilvánvalóan jó, elvégre maga a tény, hogy – életkortól függetlenül – képes a fejét, sőt azon belül a szemgolyóját balra-jobbra mozgatni, továbbá már közvetlen környezetében adatik min elidőznie a tekintetének, nos, mindez pusztán önmagában is jó, hogy a jelenben élés egyéb élvezeteit ne említsük (könnyű légzés, jóllakottság stb.).
   A jövőben élő ember (továbbiakban JÖÉE) adott jelenében folyamatosan tervez, merre haladjon tovább, aki meg tervez, az, ugye, remél. Ez a derűlátó alapállás magyarázza, valójában mit zavarja őt, ha speciel a maga konkrétságában ott és akkor úgy él, ahogyan, ha majd egyszer – akár a belátható, akár a beláthatatlan jövőben – tutira megtalálja, amit keres!
   A MÉE született pesszimista, vele ellentétben a JEÉE született optimista. A JÖÉE meg (kívülről szemlélve) részleteiben borúlátó, de (belülről fölmérve) összességében mégis derű-.
   Jómagam szerénységem zagyvaságában JÖÉE volnék, erős MÉE-beütésekkel, valamint elkerülhetetlenül kötelező JEÉE-tünetekkel.
   És mivel alapvonásaimban mégiscsak JÖÉE volnék, a magam megátalkodottságával azon dolgozom, hogy a lehető legminimálisabbra csökkentsem JEÉE-tüneteimet.
   Nem is vagyok hajlandó különösebben körülnézni, tudniillik amit magam körül látok (látnék), az a magamfajta JÖÉE-nek – túlnyomó többségében – nemes egyszerűséggel riasztó. Mi egyebet tehetnék, mint azt, hogy csukott szemmel éljek? Jó, önvédelmi okokból olykor-olykor rényire nyitva hagyottal. Csupán hogy az orrom hegyéig ellássak, különben ti. folyvást falakba ütköznék. És ki szereti mindig beverni orrát, homlokát, kiverni fogát? Mit szépítsem, Barátaim: ha tágabbra nyitnám a szememet, azt venném észre, hogy – csak halkan jegyzem meg: akárcsak benneteket – falak vesznek körül. Minden oldalról. Néha nem is falak, hanem rácsok, amelyek közein, pechemre, továbbra is átláthatok. Esetleg csalóka szögesdrótokkal választottak el a külvilágtól: kergethetem magam illúzióba, hogy párducügyességemmel, ugyanakkor súlyfölöslegemmel átmászhatnék rajtuk! Remélem, rengetegen nem értetek velem egyet abban, sőt – végtére is jóakaróim vagytok – igyekeznétek meggyőzni arról, milyen marhaság kijelentenem, hogy rosszul érzem magam saját bőrömben. De hiába csapnátok be: én aztán tudom, hogy mindenkinek a saját bőre a legszorítóbb, legszűkebb börtöne. És nem akarnék elkeseríteni senkit – szerintem nem is tőlem tudjátok meg –, hogy nektek is a tiétek.
   Most megint avval jöttök, hogy állandóan kesergek (és nyafogok és nyifegek). Bizonygatnátok, hogy tulajdonképpen kiköpött JEÉE vagyok.
   – Csak álmaid netovábbja, hogy Tigris légy, miközben Füles vagy! – világosítotok föl ti, emberbőrbe (!) bújt Kanga nénik és Zsebibabák, Nyuszik, Malackák, Micimackók. Még te is ezt mondod, Bagoly, de egy holdvilágtalan éjszakán bámulj csak a tükrödbe!
   Holott nem és nem és nem! Nem vagyok JEÉE. Kifejezetten elviselhetetlenül kellemetlen mellékhatásai miatt igyekszem a lehető legkevesebbre csökkenteni magamban a JEÉE-séget, hiszen én JÖÉE vagyok! EMBEREK, ITT EGY JÖÉE!!! A látszat ellenére is a legoptimistább optimista, akit csak hordott hátán a Föld, amióta legalábbis Voltaire megírta a Candide-ot. (Vagy azt írta Saint-Exupéry? Kószál itt valamerre egy ráérő irodalomtanár?)
   Már csak azért is JÖÉE-nek kell lennem, hogy kipucolhassam közös magunk alól a dúlt jelent. A jelen ugyanis – ti is látjátok, ugye? – mesterségesen le van butítva (és folyamatosan butítódik a végtelenségig). A jelen lebutítása a múlt elmásításával kezdődött, tudatom veletek, Kedves JEÉE-k! Ott mindjárt a hősi régmúlt, amelynek ismeretlenségére legendákat lehet építeni. Ott az a múlt, amelyről eddig azt gondoltam, parányi szeletkéjét legalább ismergetem: öcsémről, K. Dezsőről például tudtam, hogy az özvegy, férje halála után, morfiumfecskendőt talált a könyvek mögött, ám egy frissiben (és a betűhibákból arra következtetek, hogy sebtiben) megjelent K. Ádám-könyvből immár megtudtam, hogy Dide kokainnal is élt. Vagy itt nekem az egész második világháborús Magyarország, amelyről mostanra véres verítékkel sikerült kialakítanom magamban egy elszenvedhető képet, amelyet újra és újra igyekeznek bennem fölülírni. Meg, hogy messzebbre ne menjek a születési évemnél (1956), amely esztendő eseményeinek magam tudatos szemtanúja ugyan nem voltam, de sok szemtanúval sokat beszéltem róla, mostanság meg azt magyarázzák nekem, hogy a szemtanúk nem hogy szemtanúk nem voltak, de aztán szemeik se voltak nekik, se tanaik, nem hogy becsületeik.
   Átírt jövőre építeni jelent? Min csodálkozom? A homo sapiens alapvető tulajdonsága – sőt: jellemvonása! –, hogy folyton átírja saját múltját. Hogy magamagának magától értetődően magyarázhassa a jelent. Én, JÖÉE, már teljesen elbizonytalanodtam, egyáltalán létezem-e, ha bármikor kiretusálhatom akár önmagamat saját fényképeimről. (Van, aki teszi.)
   Akkor a jelen? Múlt nélkül nincs. A „hosszú” élet átka: visszamenőleg sok mindenre és mindenkire emlékezni az elmúlt fél évszázadból. Mostanság posztmodernt tanítok, és a diákjaim imádják hallgatni személyes történeteimet. Ó, tágra nyílt szemek, amikor elmondom nekik, hogyan váltottam föl egy húszforintost két tizesre Nagy Lászlónak! (Előbb persze tisztázzuk: nem a kézilabdázóról, hanem a néhai költőről beszélünk.) Eltátott szájak, amikor elmondom, hogyan szállt be Juhász Ferenc a liftbe! (Nem a politikus: a költő.)
   – És tanár úr tényleg saját két szemével látta… kit is… Pipilincki Jááánost?
   Jelen egyszerűen nem létezik, mi már tudjuk, Barátaim. Már az is a múlt része, hogy leírtam az előző mondatot. Meg ezt. Meg ezt. Meg már ezt is. Sose érjük tetten a pillanatot.
   Nincs más utam, mint JÖÉE-nek lenni. Az ábrándozás (amiről hányszor hallottuk, hogy az élet megrontója, tudjátok, a kancsalúl festett egekbe néző) – ki is mondta? Vörösmarty? Nem inkább Petőfi? Olyan petőfis. Vagy Kölcsey a Himnuszban? Olvasta valaki az első versszaknál tovább a Hymnust?) – az egyedülállóan egyedül lehetséges, komoly, szellemi tevékenység. Az ábrándozás az elérhetetlen szabadság vágyott, netán meg-megélt birodalma.
   JÖÉE vagyok. És igenis, ábrándozom. Hogy amikor a szüleim azt ígérték, nekik ugyan nehéz idők adattak, de nekem majd könnyebb lesz. Az ugyan nem lett, de felelőtlen ígéreteket én is tettem az enyémeknek. Ennek vége. Már nem teszek.
   Én már valahogy kihúzom, de nekik nagyon-nagyon nehéz lesz. Maradnak magukban.
   Ezért szoktam mondogatni, ha megkérdezik tőlem, elbírok-e a mostani diákokkal, hogy: el, biza. (Ami igaz is: általában, néhány konkrétumtól eltekintve, nincs bajunk egymással.) Tudom (remélem), teljesen más világot fognak építeni annak a romjaira, amelyet hagyunk rájuk. Ez a jövőképem. E drukkolás állapotában vagyok JÖÉE.

   (Budapesten, 2019. március 4. és 10. között.)