Lájv Szümptömsz 38.
Vers és diák, tanár, színész meg az önáltatás

   Onlájn szépirodalmi folyóiratot indítanék az iskolai honlapon! (Már minden illetékes rábólintott.) A Saját Hang diákírókat, diákköltőket mutat majd be. Keresnek ugyanis avval, elolvasnám-e a novelláikat, verseiket, mondanék-e véleményt a művekről. Nyilván fordulnak irodalomtanáraikhoz is (kollégaként alig beszélünk e szemérmes ténykedésünkről), de mert az idén is hirdettünk irodalmi pályázatot, annak díjait meg az iskola teljes nyilvánossága előtt én adtam át, sokan gondolják, kézirataikkal hozzám érdemes fordulniuk. Mert, Nyájas Olvasó, azt ne hidd, hogy az irodalom halott! Dehogy. Meglehetősen sok diák ír. Azért, amiért teszi évezredek óta az ember: hogy elmesélje a vele történteket, netán megörökítse avval kapcsolatos érzelmeit, hangulatait, elmondja róla a véleményét. Az irodalom: nyelv, amelyen mindez, hogy hangzatosan mondjam, reprodukálható. Általa őrizhető meg a jelen a jövőnek.
   Oldalakat tölthetnék meg alkotás-lélektani fejtegetésekkel, de vissza a sztorihoz. Hogy hírem kelt, keresnek szerzők, hamarosan indul hát a Saját Hang. Ülök szünetekben, lyukasórákon diákokkal, és vacakolunk a szavaikkal. Visszataláltam szerkesztő önmagamhoz.
   Most – mindenféle megkérdezés és jóváhagyás nélkül – e zárt körben (tanítványaimnak sejtelmük sincs a Lájv létezéséről) publikálok egy művet. Fölkészültetek rá? A szerző ütemhangsúlyban (felező hatosokban) írta, páros rímekkel. Rólunk, tanárokról szól. Konkrétan hát… rólam is. (Amikor mutatta, elnézést kért a tegezésért. Avval indokolta, így jött csak ki a szótagszám.) Nos én, személy szerint, bizony, a verset magamra vettem. Jöhet?
 
   Hagyjuk a formát, a stílust, jöjjön a tartalom.
   Mindenekelőtt az önkritika, hogy a szerző szerint az átlagdiák buta és lusta. Erősen vitatom állítását! A lustasággal – ha ez a jó szó arra, hogy a többség tényleg nem tanul, azaz nem dolgozik, nevezzük is inkább kényelemszeretetnek – megfigyeléseim nyomán még csak-csak egyetértenék, ugyanakkor szerintem a diákok többsége legalább közepes képességű, ha nem jó, sőt kiváló. Amennyiben mutatkozik a jelenségben butaság, az az, hogy nem aknázzák ki a bennük rejlő lehetőségeket. Kimondva a tényt: eltékozolják. Ha most azon elmélkednénk, miért teszik, az messzire, nagyon messzire vezetne. Maradjunk abban: ők evvel lázadnak a fennálló rendszer ellen. És ha megkérdeznének, azt tanácsolnám nekik, éppen a fordítottjával tegyék! Kőkemény tanulással oly korban és világban, amelyben pontosan a kiművelt emberfő jelenti a legnagyobb veszélyt. Amit ők lázadásnak vélnek, az valójában a szolgai behódolás. Ha van butaság bennük, hát az, hogy ezt nem veszik észre. Éppen azért, amit ők önkritikusan lustaságnak, netán hanyagságnak neveznek: akarattal kiölt gondolkodni tudásuk hiányában.
   A vers másik jelentéstartományában viszont ott a tanár(ok) kritikája. Eleinte a rommá dolgozás. Később a belebetegedés. Végül a föladás. Az persze kedves a szerzőtől, hogy a tanárokat nem butázza és lustázza le (tehetné: gondolj bele, ó, Bölcs Olvasó, hogy a mostani, középkorú tanárok már a rendszerváltásnak becézett hatalomváltás utáni kor neveltjei). Nézz körül, ember: ki megy e hazában tanárnak az utóbbi évtizedekben? Ó, Rousseau! Hát te is lecövekeltél a kérdésnél: ki neveli a nevelőket? Annak is negyed évezrede! Hol a felelet?
   Van további két, szíven ütő állítás a költeményben.
   Az első a tanár leszínészezése. Amiben egyébiránt igaza van. Magam is tapasztalom magamon, hogy óráról órára alakítok. Két okból is: az egyik, hogy mely „darabban” játszom éppen. Másként tanítok magyar nyelvet – és másként irodalmat. Másként világirodalmat és magyar irodalmat, másként antikvitást és posztmodernt (ezt nyilván alig kell indokolnom). A másik ok: ki a közönség? Nincs két egyforma, nincs hát két egyforma előadás sem. Másként dolgozom azoknak, aki önként vettek jegyet, és másként azoknak, akikre közönségszervező erőltette rá. Milyen egy eredendően érdeklődő, nyitott és fogékony társaság azokhoz képest, akiknek a puszta érdeklődését kell ébresztgetni? És persze másként „dolgozom” hallgatag, merengő-tűnődő körben, másként csacsogó-kommentálóban. Folytathatnám a sort a végtelenségig, mert, mondom, nincs két egyforma közönség, azaz osztály.
   Számolunk? Ha több mint kilenc éve vagyok a pályán, és minden tanévben volt legalább száznyolcvan tanítási nap, és nekem a napi óraszámom átlagban öt, akkor idáig tartottam nyolcezer-száz órát. Magyar nyelvet, irodalmat, mozgóképkultúrát és médiaismeretet, osztályfőnökit. (Ha végig bírom csinálni – ahogyan tervezem és remélem – a következő – harmadik, utolsó – osztályomat hatvannegyedik és hatvannyolcadik életévem között, tizenkétezernél is több tanítási órával a hátam mögött vonulok nyugdíjba 2023-ban.)
   A költemény második, meghökkentő állítása, hogy a diákszerző tényként kezeli: a tanár önáltat. Idézem: „Azt hiszed, hogy használsz.” Nem tudom, az ifjú költő tudatában volt-e/van-e mondata kétértelműségének: az egyik értelmezési lehetőség az, hogy ti. a tanár eszközként (bár önmagába visszahajlóként) kezeli (persze a szerinte jót célozva) a diákot, a másik, hogy a tanár a társadalom (haza stb.) előrevivő építőjeként tekint magára. Értelmezzük bárhogy, a tőrdöfés a degradáló főmondat, miszerint „azt hiszed”. Mármint hogy én! Hiszem! Azt! Merthogy a diák szerint illúziókba ringatom magam. Az a nyolcezer óránál is több, amelyet eddig tartottam, semmire se volt jó, ezt vágta a képembe. Fölösleges volt úgy, ahogyan van. Az egész pakk. Ezért még csak börtönnek sem titulált: vasrácsnak csupán. Metaforája szerint én vagyok a szabadság átvitt értelemben legfőbb kerékkötője. Szárnyak nyirbálója.
   Hja. Ugyanakkor megnyugvással tölt el, hogy mindezek dacára fölcsodázza mindőnk áldott, átkozott második otthonát. Valami kincs mégiscsak rejlhetik az iskola falai közt. 

   (Budapesten, 2019. március 11. és 17. között.)