Lájv Szümptömsz 3.
Pörkölt, édes bor és egy ímél

   2018. július 4-én, szerda délután 16.28-kor hajdani tévés kollégám, Dunavölgyi Péter küldött ímélt. Három szót mindössze, végig nagybetűkkel: MEGHALT ACZÉL BANDI!!! És a harmadik szó végéhez, a nyomaték kedvéért, csatolt három fölkiáltójelet. 
   Tényleg éppen pörköltet főztem vacsorára, ahogyan a múlt heti fejezet utóiratában említettem, és közben tényleg édes bort – finoman szólva – ízlelgettem… A három szó és három fölkiáltójel érkeztéig. Azonnal letettem fakanalat, poharat, és fölhívtam Pétert. 
   Halálhírnek kell lennie a javából, ami kimozdít minket a flegmánkból, meg aztán Aczél – mi már méricskéljük az ilyesmit – amúgy is túlélte a honi férfiak átlagéletkorát, ellentétben két egykori helyettesével, Sándor Istvánnal, aki hatvannégy és Elek Jancsival, aki hatvannyolc évesen fejezte be földi pályafutását. Szorítottuk fülünkhöz a telefont, Péter Veresegyházán, én Zamárdi felsőn, és olyanokat mondtunk, hogy „jaj” meg hogy „nahát”. Az utóbbi negyed században egyikünk se tartozott Aczél Endre belső köreihez: halvány dunsztunk se volt arról, amit a források közöltek, hogy „hosszú betegség után”, ahogyan arról se, hogy „otthonában, családja körében”. Egy-két perc dadogás után avval fejeztük be azt a beszélgetésnek nem igazán nevezhető izét, hogy mi még élünk, és ha van valami, majd hívjuk egymást.
   1986 legeslegelején láttam először személyesen, ahogy a Lájv szerzőjeként joggal mondhatom, élőben Aczél Endrét. Már hetek óta járta a szóbeszéd, hogy a tévéhíradó alapító főszerkesztőjének, Rózsikának (hivatalosan és tévétörténetileg: Matúz Józsefné) nem adatik meg élete álma, miszerint harminc évig ülhessen egyfolytában a székében; a jólértesültek már rebesgették azt is, hogy a negyvenes évei elején járó, londoni MTI-tudósító váltja majd.
   1986 januárjának legelején két, addigra ugyancsak kinevezett helyettese társaságában belépett a hírfőszerkesztőség nyúzrumába a maga hús-vér valóságában Aczél Endre. És tényleg mondott valami olyasmit, amit más szemtanúk is szoktak idézni, hogy mostantól mindent szabad, amit eddig nem volt. (És tényleg hozzáfűzött valami affélét, hogy persze az észszerűség határain belül, amit kiegészített avval, hogy azok a határok viszont jóval távolabb húzódnak, mint amit mi képzelünk.) Bennünket, akik a sorok közötti íráson-olvasáson nőttünk föl, megcsapott a szabadság szele. (Néhány hete érettségizőket hallgattam, történelemből ketten is húzták az úgynevezett Kádár-kort, amely a tételíró szerint 1989-90-ig tartott, és arra gondoltam, „túlélőként” hogyan mondhatnám el, hogy a magyar félmúltban miféle negyvennyolc hónap volt az az 1986 elejével kezdődő, „már nem, még nem” időszak.)
   Ahogyan négy esztendővel később, 1990. január 9-én, kedden, délután háromkor a Magyar Televízió székházának első emeleti nagyvetítőjében, a sebtiben összehívott össz-szerkesztőségi értekezleten is azonnal éreztük, ahogyan elfogyott körülöttünk a levegő. Mármint a Szabadság téri szabadság levegője, amelyből odáig nagyokat szippantottunk.
   A légjáráshoz az ablakokat négy, hosszú éven át három középkorú (akkor kifejezetten fiatal) ember, élükön Bandival tartotta nyitva nekünk, munkatársaiknak. Teniszütőt lóbálva járt be? Igen. Munkaidőben viszkizett? Igen. De nyitott ablaknál egészen addig a percig, amíg Nemeskürty István, a Magyar Televízió frissen kinevezett elnökségének elnöke be nem csukta, és be nem jelentette, hogy a negyedik emeleten, a híradó mostantól megint levegőtlen szerkesztőségi szobáiban a falrepedésekből új szelek kezdenek fújdogálni. (Nem mondta, milyenekre gondol.) Aztán alig huszonnégy órával később, a híradó kettes nyúzrumjába még sebtibben összehívott értekezleten az elnökség elnöke azt jelentette be, hogy:
   – Aczél Endre távollétében kell nekem egy megbízható ember, aki garantálja a híradó működését. És ez az ember: Pálfy G.!
   Így mondta: Pálfy G. Ma is fülemben Nemeskürty fátyolos-rekedtes tenorja.
   Dávid Márta, akit csak két-három évre rá zabált föl a rák, miután fölocsúdott földre sújtottságából, megjegyezte:
   – Pálfy Pisti a mi kutyánk kölyke, nem lehet itt semmi baj…
   Pálfy G. István valóban Rózsika istállójából nőtte ki magát, időközben ugyan elgondolkodtatott bennünket néhány megnyilvánulásával, mégis közénk tartozónak éreztük. (Neki is megvan a maga története, bár csak néhány ponton érintkezik Aczél Endréével.)
   Aczél bőrébe bújni? El sem tudom képzelni, milyen lehetett 1944. szeptember 2-án születni Budapesten. Ez talán az egyetlen, amire az egyébként kitűnő memoriájú Bandi se emlékezhetett. Ráadásul, ahogyan egyes életrajzok óvatosan megemlítik, zsidó családból. A vidéki zsidóságot akkorra már elvitték. Most akkor valamit értenünk kéne, Kedves Olvasó, hogy az ember mitől válhat olyanná, amilyenné. (Még e szűk körben is vigyáznom kell minden szavamra, nehogy egyik vagy másik oldalon érzelmeket karcoljak föl… Jaj, nehéz hely ez a Magyarország.) Hogy aztán 1968-ban – párizsi diáklázadások! prágai tavasz! új magyar gazdasági mechanizmus! – végezzen az ELTE bölcsészkarán matematikai nyelvészet és orosz szakon. 

Mit takar a homlok?

   Aztán azonmód a Magyar Távirati Irodához szegődjék, legyen pekingi, majd londoni tudósító, onnét érkezzék egyenest a Magyar Televízióhoz az akkori TV-Híradó főszerkesztőjének, amelyet nemes egyszerűséggel gyorsan át is keresztelt Híradóra.
   2016 áprilisának egy szombat délelőttjén, egészen pontosan 9-én, Illés Mayával és Kiss Petivel kimentünk előbb Elek Jancsi, utóbb Rózsika sírjához a Farkasréti temetőbe. (Azt még nem tudom, hová temetik Aczélt.) Hetek óta egyeztettük az alkalmas időpontot: véletlenül éppen négy nappal azt követőenre, hogy Bandi – ötödikén, kedden a késő délelőtti órákban – a fészbukon kommentálta a nagy indulatokat kavart Kiss László-ügyet. (Az úszóedző előéletéből robbantotta föl a netet egy uszodai, nemi erőszakkal fűszerezett sztori.) Csak a parcellák közti sétánk végén jött szóba egykori főszerkesztőnk – tudja fene, mennyire átgondolt, mennyire átgondolatlan – megnyilatkozása. A hetven fölötti közírót, Aczél Bandit lehetett szeretni, lehetett nem szeretni, de ha valamit mondott, pláne leírt, arra sokan oda- s fölfigyeltek. Az ominózus fészbukos bejegyzés pillanatok alatt járta be a hazai értelmiségiek, sőt a nem értelmiségiek berkeit. Később maga Bandi panaszolta el, hogy néhány szubjektív mondattal kiírta magát a magyar médiából.
   2018. július 4-én eme médiát járta be ugyancsak pillanatok alatt a halálhír. Elborította a hazát: órákon belül csaknem minden hírszájt (a Hírkeresőn negyvennégyet számoltam össze) közölte. Uborkaszezonon kívül is hozta volna: ez nagy bejelentésnek számított. Nyár derekán legföljebb a sport szolgáltat híreket: jaj, Aczél, a megszállott sportrajongó most nem fogja tudni, ki lesz fociban világbajnok 2018-ban? És főleg, hogy kik nyerik az idén Wimbledont?
   Ahogyan terjedt, úgy jelentek meg a nekrológok, bár, igaz, ami igaz, meglepően kevés. Ímélben is összesen két reakció érkezett. Aztán nekem, aki nem fészbukozom, egy barátom közületek, Kedves Olvasók, aki tudta, mit jelent nekem a hír, elküldte az ottani kommenteket. Azokból se érkezett sok. Aczélról 2016 óta, különösen 2018-ban, nem komilfó beszélni? Igaza lett: egy-két, tényleg elhamarkodott, öregkori mondat lenullázott egy teljes életművet?
   El kéne számolnom a magam Aczél Bandijával végre. Öt éve, második egyetemi diplomamunkámban már tettem rá kísérletet, de akkorra még nem volt bennem kész a leltár. Konkrétan arról, hogy 1990. január 10-én a U-matic vágó előtt tárgyaltuk az eseményeket Fodor Janival, amikor elmenvén előttünk a fölmentett főszerkesztő, odaszólt nekünk, hogy „Na, srácok…”, én meg csak azt hebegtem akkori harmincnégy évemmel, hogy négy éve felelősséget vállaltatok értünk, és ez mindettől függetlenül örökre így marad, Bandi, szóval…
   Elek és Sándor azonnal lemondott, miután téged leváltottak. Egyikükkel se beszéltem róla többé soha. Most meg, végleg befejezetlenül hagyva egy cikket, csak úgy meghalsz? 

   (Budapesten és Zamárdi felsőn, 2018. július 9. és 15. között.)