Lájv Szümptömsz 40.
L. G. és L. G.

   2019. március 27-én, negyvenegy további címzettel együtt, levelet kaptam.
   – Kedves Cések! Köszönöm Apum nevében az invitációt! Át kell még ezt gondolnom. Nem tudom, hogy mennyire lenne megterhelő neki, illetve nektek. Annak mindenképpen örülnék, ha azok a barátok, akikkel évtizedeken át tartotta a kapcsolatot, esetleg most is ránéznének, még akkor is, ha lelki fájdalommal jár nekik, hogy Apukámat betegen látják. Nekik, nem tudom, hogy hogy esne, ha betegségükben gyakorlatilag minden egykori barát elfeledkezne róluk, és lelküket kímélendő többé rá sem néznének. Nem szeretnék neveket említeni, de tudom – mert emlékszem rá –, hogy többen mindig számíthattatok rá. Még szerencse, hogy ez a teljes távolmaradás csak Anyukámnak és nekem fáj igazán, mert Apum talán ezt nem igazán éli meg. Gondolom, aki nem keresi életében, az azt sem fogja zokon venni, ha a temetésén nem lesz majd jelen. Évek óta bennem van ez a levél, hát most le is írtam. Mély tiszteletem a kivételnek, F.-nek és R.-nek! Üdvözlettel: L. G., L. G. fia és gondnoka.
   Az előzmény? Hárman összeszövetkeztünk, hogy megszervezzük negyvenötödik érettségi találkozónkat. Egyeztetések, foglalások: nekem jutott a feladat, hogy kiküldjem az értesítéseket helyszínről, időpontról. Hétfőn reggel negyvenegy ímélcímre postáztam. Egy volt osztálytársunknak nem közvetlenül, mert egyetlen ismert – munkahelyi – címéről tudtam, hogy már érvénytelen, hanem a fiának.
   Sok minden egyebet is tudtunk néhai barátunkról. Aki tényleg barátunk volt, benne a legszorosabb-legszűkebb, legbelső magban. És akit jómagam utoljára tán másfél éve, ha láttam. Egy kórház pszichiátriai osztályán látogattam meg akkor, az orvosával is beszéltem, aki távolságtartóan közölte a rideg valóságot, hogy az állapot, amelyben a betegét találtam, a maximum, ahová abból a messzeségből, ahonnét érkezett, az orvostudomány mai állása szerint visszaterelhető. Az én okos, intelligens, művelt, hatvan körül járó barátom egy tízéves gyerek szellemi szintjét súrolta. Előzőleg tudniillik budai, emeletes házuk lépcsőjéről úgy zuhant le, hogy a mentők másfél órát dolgoztak ripityára zúzott testén, hogy egyáltalán az élők sorába visszahozzák.
   A baleset előtt annyira be volt rúgva, amennyire ember csak bír.
   Barátunk csont alkoholista volt. Eleinte csak oldószernek használta a piát: sima szorongásoldásból fejlődött ki az alkoholbetegsége.
   A helyzet az, hogy köreimben – ahol járja a „vicc”, hogy a magyar értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik meg járhatatlan – nem ő az első és egyetlen. Egyikük évtizede halt meg, másikuk néhány hónapja. És vannak, akik élnek, de szisztematikusan isznak, isznak és isznak. Halálra itta magát Ady is. Hajnóczy Péter is. És sokan mások.
   Kiváló ember volt a barátunk. Gimnáziumi osztályunk kitűnő tanulója, aki komplett orosztudással érkezett, és amíg franciatagozatra járt, magánúton megtanult németül is. Eltemette ugyan az édesanyját, ám a gyászból kijővén francia-német szakon végzett a pesti bölcsészkaron, filmrendezői álmokat dédelgetett, de… hányunk és hányunk ébredt felnőttkorára kamaszkori álmai elillanására? Filmes helyett lett televíziós, megnősült, megszületett fia (a mostani levélíró), és egyszer visszautasíthatatlan ajánlatot kapott egy Budapestre települt multitól, menne-e hozzájuk vezető beosztásba a nyelvzseni. Adtak neki nyugat-európai fizetést, szolgálati autót, utazásokat, mindent, mi szem-szájnak ingere. Barátunknak, aki egyébként is jólszituált családból származott, onnan kezdve életszínvonala inkább súrolta a felső százezerét, mint az ötszázezerét.
   Mi vezette hát ahhoz, hogy munkából hazaautózva azt mondja, jólesne egy korty ital? A bárszekrény márkás töményekkel volt tele: viszkivel kezdett. Idő múltán átállt tiszta vodkára. Végül csak egy-egy pohár bort kellett rátöltenie, hogy tartsa szervezetében az alkoholszintet.
   Akkoriban nagy szükségem lett volna a barátunkra. Történtek velem dolgok, amelyek terhét, utólag sejtelmem sincs, hogyan cipeltem egyedül. Ő meg? Valaha érzékeny volt, odafigyelő, ha kellett, vigaszt nyújtó. Tántoríthatatlanul hittem, ha minden egész eltörik köröttem, ő biztosan hoz nekem köménymagos leveskét.
   Aztán… egyre kevésbé lehetett vele beszélni. Ha becsöngettem hozzá, petyhüdt bőrét mutatta, értetlenkedett megritkult bajuszán, előttem kenegette gennyes sebeit, miközben önmagát ostorozta. Rám nem volt kíváncsi. Férfilétére egyre többet sírt, könnyeit csöpögtette a nekem töltött borba. Egyre hangosabban kellett tiltakoznom, hogy nem, én nem ihatom, és ne igyál te se. Nem vagyok jártas abban (sem), hogyan kell viselkedni egy alkoholistával.
   Beszéltem szakemberekkel. Nagyon, nagyon fájt, amikor vérprofik magyarázták el, hogy nekem, barátnak kell földolgoznom önnön tehetetlenségemet, mert egy-egy elvonókúra – barátunk nem egyet járt meg – a hozzászokásról leszoktat, a betegségekből kigyógyít, de utána, a szabadság birodalmában egy drogos, aki éppen tiszta, maga dönt a saját sorsáról.
   Lehettünk volna mindig barátunk mellett, hogy kivegyük a poharat a kezéből? Pohár? Amikor felesége, fia vigyázott arra, hogy otthon ne legyen ital, ő hajnalban kiosont az éjjel-nappal nyitva tartó bolthoz, beszerezte a piáját, és hazáig beszlopálta üvegből.
   Ha érzelmes hangulatba vedelte magát (ez a hiányérzet-kielégítés első szakaszának velejárója, magyarázták a vérprofik), meghívott családi házába bennünket. Sose utasítottuk vissza az invitálást, pedig horrorisztikus együttlétekre emlékezhetünk: amikor szemünk láttára tántorgott tökrészegen, kezében fejszével, hogy majd ő hasogat fát a kertjükben a bográcsozáshoz… Vagy a felesége – aki addigra már vele ivott – kezéből kellett kicsavarni a kést, hogy vér ne folyjék zenés-táncos összejöveteleinken…
   Egy idő után nem hívott. Hogy mi hívtuk-e? Hívtuk! A harmincéves osztálytalálkozóra még eljött. A negyvenévesre már nem.
   És most szervezzük a negyvenöt évest. Aminek apropóján érkezett a fiúi levél.
   És mindannyian, legszorosabb-legszűkebb, legbelső magiak, iszonyú lelkifurdalást érzünk. Tényleg tehetünk róla? Tényleg hagytuk? Tényleg mi vagyunk felelősek, mert éppen a felelősséget hárítottuk el magunktól, önző módon mindenféle hamis ürügyre (saját család, saját munka, saját élet, saját gondok, saját, saját, saját) hivatkozva? Tényleg hűtlen barátok vagyunk, voltunk? Talán… talán már egymás barátainak se nevezhetjük magunkat?
   A levél érkeztének másnapján írtam a legszorosabb-legszűkebb, legbelső magnak (hat cím), hogy találkozzunk. Csütörtök reggel volt, nekem az elkövetkezendő két nap az első perctől az utolsóig betáblázva, mint, föltételezem, a többieknek is, hát ezt írtam:
   – Most sok mindent gondolunk, gondolom, többen is L. G. leveléről. Szombat délelőtt kiballagnék néhai osztályfőnökünk sírjához. Aki velem tartana, azt várom fél tizenegykor a farkasréti temető főbejáratánál. Ölel mindannyiatokat öreg barátotok.
   Már aznap szólt az egyik címzett, hogy a hétvégén nem tud elmozdulni munkapadjától. Pénteken este egy másikuktól érkezett levél.
   – Lélekben veletek vagyok, előre megbeszélt programunk van már. Puszi mindenkinek!
   Szombaton délelőtt, tíz perccel fél tizenegy előtt, hívott a harmadik, hogy dugóba került, inkább visszafordul. A negyedik, az ötödik és a hatodik nem hívott, nem üzent, nem jött.
   Vártam tíz percet, elkutyagoltam néhai osztályfőnökünk sírjához, ott lefényképeztem magam, hogy majd elküldöm mindenkinek a képet.
   Aludtam rá egyet. Nem küldtem el.
   Helyette írtam a fiúnak, hova és mikor mehetek, hogy ránézzek az apjára.

   (Budapesten, 2019. március 25. és 31. között.)