Lájv Szümptömsz 41.
Érdek: vágytól akaraton át cselekvésig

   Ő azt akarja, te amazt, én meg éppenséggel ezt. Mindenki mást. Mindenki különbözőt.
   A világot érdekek igazgatják.
   Legalábbis szerintem. „Igazgatják”-ot mondok, nem „irányítják”-ot, mert – ugyancsak magánvéleményem szerint – irányítani az emberéletet az érzelmek irányítják. (A pszichológia, illetve a kommunikációelmélet meg összvissz hat alapérzelmet ismer: örömöt, bánatot, haragot, félelmet, undort és meglepettséget. Rajtuk túl a kombinációikat.) Érzelmeink irányítanak bennünket, nem pedig, ugyancsak szerintem, egyebek, legyenek azok holmi természetinek, netán társadalminak kikiáltott törvények. Még csak nem is gazdasági szükségszerűségek. És, bocsánat, ha valakit világnézetében bántok meg, nem is a Gondviselés maga. Érzelmek. Ráadásul emberi érzelmek. Még ráadásabbul: mindennapi emberi érzelmek.
   Öröm, bánat, harag, félelem, undor, meglepettség. Közülük négy: alapjaiban negatív.
   Aztán az „irányítás” (vagyis a döntéshozatal) után következik az „igazgatás”, (vagyis a végrehajtás). Jogállamokban: döntéseket a parlament hoz, amelyeket a kormány végrehajt.
   Mi is hát az érdek? Szótári értelemben fontos, hasznos, szükséges dolog, amely valakinek, valaminek sorsát, helyzetét előnyösen érinti, alakítja. Valakinek, valaminek java, haszna, szükségessége. Nem bonyolult jelentés.
   Csak éppen mocskos. Mocskos az elejétől a végéig. Mert bemocskolja a benne rejtező két szó: az ’előny’ és a ’haszon’. E két szó teszi az embert farkasnak farkasává.
   Az érdek avval a halvány borzongással születik, amikor valahol a mélyben, a tudatalatti legbenső zugában megpedződik egy csíra csírája, hogy ugyanis valamire vágyunk. Valamire, eleinte magunk sem tudjuk pontosan, mire, magunk sem tudjuk, miért, meglehet, ha akkor és ott tudnánk, gyökereiben irtanánk ki magunkból, mert az a picinyke vágy, lehet – ha belegondolnánk –, abszolúte indokolatlan, lehet, teljességgel haszontalan, lehet, fölismerhetően kártékony úgy magunkra, mint másokra. Csakhogy, Mélyen Tisztelt Barátaim, mi hajszálpontosan tudjuk már, hogy a vágy – az vágy. A vágy vezethet jóra és rosszra: ha az alapérzelmek mutatóit elfogadjuk viszonyítási pontként, egy a kettőhöz arányban.
   Annyi mindenre vágyódtunk mi már életünkben! És annyi, de annyi vágyunk nem teljesedett be.
   A vágy, ahogyan nő-növekszik bennünk – halálfélelemből engedtessenek el nekem most egészségügyi vonatkozású hasonlatok –, ahogyan lassan minden gondolatunkba befészkeli magát, minden porcikánkat kitölti, úgy minősül át akarattá: hogy vágyunkat valóra váltsuk és beteljesítsük. Igen, legfőbb vágyunk az lészen, hogy érjük el, amire vágyunk, legyen az tárgy, eszme, végső soron – visszakanyarodva a vágy egyetlen, hímnős szülőjéhez, az érzelemhez – bármi, ami nekünk magunknak nincs, ám mi azt szeretnénk, hogy legyen.
   Birtoklásvágy a neve vágyakozásunk legfőbb törekvésének. Valamit, Hölgyeim és Uraim, akarunk. Megcselekedni, megkapni, ha másképpen nem megy, bármi áron, bármilyen eszközzel, de megszerezni. Tulajdonolni akarunk, rosseb egye az egészet, ahogyan van; azt akarjuk, legyen a mienk: még az se zavar bennünket, ha egyébként alanyi jogon a másé.
   Ó, világ! Annyi mindent tudunk mi akarni! És minél tovább élünk, minden nappal tovább gyarapítjuk vágyaink számát, bár mindent fölülíróan egyetlen célra koncentrálunk: élni, élni, élni! Minél tovább! Mindezt persze a lehető legnagyobb egészségben, a lehető legtisztább elmével. Tesszük ezt egyebek mellett azért, mert (ld. föntebb) adott életkor fölött bizony mindannyian küzdünk halálfélelmeinkkel, még ha akarjuk (!) is, hogy ne küzdjünk.
   Minek, cinikuskodunk vállvonogatva, ha egyszer úgyis eljön értünk a kaszás.
   Akarunk, akarunk, akarunk. Én akarok, te akarsz, ő akar. Mert ne is beszéljünk személyes tapasztalatainkról, amelyekbe – többnyire – beleütközünk, hogy: másnak is vannak ám vágyai, sőt akaratai, nem csupán nekünk… Ez a legborzasztóbb, amikor két, még az is megtörténhet, el-len-té-tes akarat ütközik. Az egyik ezt vagy azt – fejtegetésünkben mindegy, mit – akarja, a másik éppen az ellenkezőjét. Durr! Bekövetkezik a katasztrófa. Két érdek ütközik. Nem bonyolult. Egy: én legyek előnyben; kettő: enyém legyen a haszon. Vagy fordítva: ő, kis hasztalan, kerüljön hátrányba. Én nyerjek, ő veszítsen.
   Akarok tanulni – nem akarok tanulni. Akarok családot – nem akarok családot. Akarok dolgozni – nem akarok dolgozni. Sikert akarok – nem sikert akarok. Pénzt akarok – nem pénzt akarok. Akarok hasznot hajtani – magamnak, másnak –: akar a frász hasznot hajtani! A szürkék hegedőse leszek – semmilyen körülmények között nem leszek a szürkék hegedőse!
   Annyiféle érdek hömpölyög a világban, hogy még az is fuldokol az érdekek özönében, aki maga is hozzáteszi a magáé(i)t. Csöpp a tengerben. Van önérdek és közérdek. Van létérdek. Van pártérdek, államérdek, világérdek. De ahogyan van emberérdek, úgy van állatérdek és növényérdek és földérdek és égérdek és vízérdek és tűzérdek és érdekérdek és érdekérdekérdek és mindenérdek.
   És akkor nem értünk semmit. Nem is áll érdekünkben, hogy bármit értsünk.
   Mit kéne? Érdekazonosság? Érdekkülönbség? Hogy ezek alapján jönnek létre ideiglenes vagy állandó érdekcsoportok? És ha már létrejöttek – mert az érdek önmagában érdekkeltő (ha másnak van, legyen nekem is!), sőt érdekgerjesztő, mint az étvágy –, akkor már van érdekhajhászás és érdekféltés, érdekhálózat és érdekharc, érdeksérelem, érdekütközés, mi több érdekpolitika. Ami persze ideiglenes, az sosem állandósul, annál inkább fölbomlik.
   Iszonyú. Most tégy közöttünk igazságot, Nagy Igazságtevő!
   Ha… ha tudnánk lemondani. Ha fölismernénk: nem is olyan életbevágó, hogy vágyunk beteljesüljön. Ha rájönnénk, hogy nem a beteljesülés, nem a kielégülés (nem föltétlenül ama értelemben), nem a szerzés, a tulajdonlás a fontos. Rájöhetnénk: rájöttek közülünk már sokan.
   Rájött F. T., amikor a fogarasi havasokban a metilalkoholos pálinkától elvesztette a látását, és eltévedt, és leszállt az est és rászállt a hideg és halálra fagyott. Rájött G. G. abban az ezredmásodpercben, amikor fürdővízébe toccsant a kezéből kicsúszó hajszárító. Rájött D. L., ha máskor nem, hát amikor földi maradványait nagyapja sírjába temették. Rájött Cs. A., amikor testében elhatalmasodott a rák, rájött H. K., amikor túlontúl későn vették le a hátáról az elhanyagolt anyajegyet, rájött D. G., amikor a szklerózis multiplexes testét ölben cipelték egykori osztálytársai az alma mater évfordulós ünnepére. Rájött L. G., az alkoholista, amikor részegen gurult lefelé a lépcsőn, viszont többé nem jön rá semmire, csak cigarettát kuncsorog a zárt osztályon az ápolóktól, mert a szenvedélybetegség attól szenvedélybetegség, ha engedjük magunkon elhatalmasodni a vágyat. Mert a vágyakozásban idővel nem a vágy tárgyára vágyunk, hanem egy érzésre, hogy irányítson bennünket: a vágyakozásra magára.
   „The media is the message”, mondta Marshall McLuhan profi kommunikációelméletész. „A vágy maga a vágy”, mondom én, dilettáns vágyszakértő.
   Minden viszonyítás kérdése. Neked áll már érdekedben, hogy viszonyíts, Barátom? És szólsz-e, ha látod, hogy nem veszem észre, ami ott van a szemem előtt, csak mindig-mindig félrenézek, mert nem akarom észrevenni, mert még nem akarom; mert nem arra vágyom, hogy észrevegyem, nem arra, hogy azt vegyem észre, amit még nem akarok? Szólhatok neked, hogy hé, tekints végre magad elé: ott van, ott van, vigyázz, megbotolsz benne, hasra esel, fölállsz, leporolod a ruhádat, mész tovább előre, és többé soha vissza nem nézel?
   El ne veszítsük időnek előtte legeslegfőbb értékünket, egyben legfőbb előnyünket, hasznunkat, érdekünket, a vágyak vágyát, Barátaim: magunkat. Nekem te. Neked én.
   Hol vagy? Hol vagyok?

   (Budapesten, 2019. április 1. és 7. között.)