Lájv Szümptömsz 42.
Ismeretlen Hacker és az 500 000 Ft
– Csak 18 éven felülieknek! – A Lájv ezen fejezetének első mondatában ezt rögvest le kellett szögeznem. Akad-e közöttetek, Kedves Olvasók, aki ezek után – kedvesen – elolvassa?Ti tudjátok, mit cselekedtek.
Tehát levelet kaptam egy bizonyos Ismeretlen Hackertől, aki azt írotta vala nekem hajnali órán, hogy tudja, mivel foglalkozom szobám zárt ajtaja, lefüggönyözött ablaka mögött.
– Nézni te filmporno és közben te (és itt egyetlen szóval megnevezte, miféle tevékenységet folytatok)! Én teged venni fel kamera és ha te nem fizetni énnek most semmi keslekedes forint 500 000 (itt egy bankszámlaszám következett) perc se halogatas én azonnal tenni ki te internet és nelkül idonek húzása egész vilag látni te lenni mekkora disznó!
Huhh, gondoltam első riadalmamban. Honnan szerezzek azonnal félmilliót? Pillanatok alatt végigpörgött az agyamon, vajon ki utalna nekem egyetlen kérő szavamra ennyi pénzt a baráti-ismeretségi körből? Amit persze én ugyancsak szemvillanás alatt utalnék tovább! Milyen szerencse, hogy hamarosan nyitnak a bankok, amelyek munkaidőben haladéktalanul továbbítják a muszáj-összeget, különben…
Ennél a „különben”-nél akadtam el. Már miért is probléma, ha az inkriminált fölvétel kikerül rólam? Kikerülök a világhálóra: hát kikerülök! Hány primadonna vélekedett imígyen:
– Mindegy, mit, csak beszéljenek rólam!
Ekkor jutott eszembe az első akadály. Hogy tudniillik nem vagyok primadonna.
Első ijedtemből kijózanodva körülnéztem a szobámban. Hogy… miféle ravasz trükkel rögzített engem Ismeretlen Hacker? Be volna kamerázva a szobám? Nézek jobbra, semmi. Nézek balra, semmi. Nézek előre: hát nem ott terpeszkedik a számítógépem tetejére csippentve egy régimódi webkamera? Csakhogy én rég megszívleltem a tanácsot: hiába tartom kikapcsolva, attól gonosz kémek képesek távprogramozással működtetni a cuccot, így aztán, hangzott a javallat, ragasszam le szigszalaggal, még garanciálisabb, ha egyenest sebtapasszal. De, gondoltam én akkor, hogy nézne az ki, különben is, ha kellene – például szkájpoláshoz –, mindig le kéne kapirgálnom azt a ragacsos gusztustalanságot, aztán pótolni újra, személyiségi jogi szempontból vezéreltetve adatvédelmi szándéktól… Így aztán a legegyszerűbbnek ígérkező megoldáshoz folyamodtam: elfordítottam az objektívet magam felől, mi több, kifejezetten lefelé irányítottam. Pillanatnyilag a monitorom kávája látszana a képen, ha látszana. De nem látszik, lévén perverz kukkulók kapcsoló által kirekesztve.
Csakhogy, tudatosult bennem másodjára: nem szoktam szkájpolni! Legalább esztendeje nem szkájpoltam, helyette szűk körben vájberezem, azt is főleg telefonon, amit ugyancsak fordíthatnék magam felé, cseverészhetnék hanggal, pofázmánnyal, bár… azt se szoktam.
Erről a „nem szokásról” jutott eszembe – közben vészesen fogyott az idő! –, hogy „Jé!” meg „Nahát!”: az említett tevékenységeket nem is szoktam űzni. Sőt! Hosszú évek, meglehet, évtizedek óta nem néztem pornót! Valamikor, a kezdet kezdetén persze igen, bevallom. Kérdezlek is, Lesütött Szemű Olvasó, aki figyelmeztetésem ellenére tovább olvastad e fejezetet: él-e szerinted ember a földkerekségen, aki – akár önhibáján kívül – soha egyetlen másodperc erotikus, szex- vagy pornófilmet sem látott? Óhatatlanul látnia kellett („nézz, nézz, ne csak láss”, parafrazeálhatnánk Bródy János halhatatlan sorát). Ha máskor nem, hát a rendszerváltásnak csúfolt hatalomváltás környékén. Amikor a nyakunkba zúdult szabadság pillanataiban egyes, kellően el nem ítélhető újságárusok – némely érdeklődők nagy örömére –, vevőcsalogatás céljából, minden takargatás nélkül tettek ki kirakatukba oly sajtótermékeket, amelyeknek már a címlapja is, khm, „sokatmutatónak” mutatkozott. Nyílt utcán mindenféle ***k meg ***k voltak közszemlére téve. Voltak szuperplánban szemügyre vehetőek. Voltak csak úgy ímmel-ámmal elnézegethetőek. Továbbá látható volt az, ahogyan éppen együtt ***k. Nem is emlékszem, hogyan történt, hogy ha egyik napról a másikra nem is, de viszonylag gyorsan eltűntek a kirakatokból e lényegre törő sajtótermékek. Idővel még a – napjainkban továbbra is – városszerte föllelhető szekszsop-vállalkozások kirakatai is elszemérmesedtek: bennük manapság legföljebb egy-egy kihívó öltözék keltegeti a pironkodó járókelők érdeklődését, például a nagykörúton, a Nyugati pályaudvarral szemben (élemedett koromban nem mintha visszatarthatatlanul vonzaná tekintetemet egy mélyen dekoltált fekete bőrmellény színben passzentos harisnyakötővel, neccharisnyával, a hozzájuk illő, kecses bőrkorbáccsal).
– Élet, ledér, szent és megunt élet! Mily jó volna visszamenni beléd! – Hányszor idéztem már Krúdy Szindbádját a Lájv világot jelentő deszkáin?
Visszakanyarodva I. H. 2019. áprilisi leveléhez: e pillanatban világosodtam meg. Hát nem lehetek én fölvéve se eközben, se aközben! Mivel se ezt, se azt nem művelem.
Elszomorodtam én ekkor, Barátaim. Nem, nem a hiánytól, hanem attól, hogy kik között élek. Hogy élhet oly embertársam a földön, aki olyasmit állít rólam, ami nem igaz. Nem igaz, mert nem is lehet igaz, mert meg se történt. Minek hazudnánk, ha hamarabb utolérnének, mint a sánta kutyát? Sose fordult meg idáig fejemben, hat évtizede nem, hogy igen, élhet. És él is.
Naiv ember volnék? Mondjátok meg nekem őszintén: olyan ember vagyok én, aki nem ezen a bolygón, nem ebben az időben él?
Vajon… – bújt elő belőlem az elvetélt szociálpszichológus – hány és hány olyan embertársam akad, aki foglalkozik egyik tevékenységgel, foglalkozik másik tevékenységgel, és, megkapván a levelet, rémületében azonnal utalja a kicsalt összeget? I. H. vajon mennyire gazdagodott meg, amióta a pénzkereset imént ismertetett módjával gyarapítja bevételeit? Fájdalom, de nem vagyok megbizonyosodva arról, hogy nem mérhetetlenül gazdag ember már e pillanatban is.
A problémának keletkeznek egyébként alproblémái. Hogy csak egyet említsek: anyagi vonzat. Mi van, ha valakinek a kért összeg nem áll promt rendelkezésére, csak, mondjuk, négyszázezer forint árválkodik a számláján? Afféle vésztartalékként, ha elromolna valamely öregedő háztartási gép, vagy más váratlan kiadás sanyarítaná életét (például egyéb lebukás, és tudjuk, a hallgatások ára kíméletlen). És részletfizetési kedvezményért lehet-e folyamodni?
Nagy az Isten állatkertje, mondanám. Mert ha születik, aki ilyen jövedelemforrást kitalál, bizonyára születik, aki a forrást táplálja. Állatkerthez állatok is kellenek, ez tény.
Hajdanán a tévéhíradó szerkesztőségében – eléggé el nem ítélhető módon – gyakran emlegettünk egy képzeletbeli „Mariska nénit”, aki funkcionálisan abszolútli analfabéta, azaz agyilag – ahogyan néhány éve egyes diákok kritikusan megállapították más, kritikátlan diákokról – teljesen zokni. De valahogy mégis van neki számítógépe és okostelefonja és internete. És – hajdanán éppen rá ömlesztettük hírműsoraink garmadáját – a szerencsétlenje kap egy ilyen üzenetet. Hiszen, uramisten, ő az az ember, aki még mindig ül a tévé előtt, és bámulja a sok ezt meg sok azt! Akit mindenféle flikk-flakk nélkül fénymásolt húszezresekkel ki lehet fizetni! Aki elhiszi, hogy… meg azt is elhiszi, hogy… meg amazt is elhiszi, hogy…
Megmondom neked őszintén, Széchenyi Pisti barátom, hogy a teáltalad óhajtott, kiművelt emberfők sokaságának országában én bizony föltételezem, hogy nem egy ember adatik, aki már el is küldte kínkeservvel spórolt pénzecskéjéből azt a fél millát. I. H.-ban pedig föl sem merül, hogy ő most sújtotta porba a mindenkori „Mariska néniket”.
Mit tegyek, Nem-Széchenyi-Pisti Barátaim? Csak szimplán szégyelljem magam a történet szereplői (köztük a nekikeseredett szerző) helyett? Vagy… hagyjam a Lájv Szümptömszt, el se mentsem ezt a félkész Word-doksit, keressek inkább szuperszélessávú internetemmel egy arra a célra teremtett oldalt, és kezdjem letolni a gatyámat?
(Budapesten, 2019. április 8. és 14. között.)