Lájv Szümptömsz 43.
Az én Notre-Dame-om
Próbálom megfejteni a lángnyelvek, a több száz °C üzenetét. 2019. április 15-én este kigyulladt a párizsi Notre-Dame. Nem az Altamira-barlang, nem Dzsószer fáraó sírja, nem Jeruzsálem belvárosa, nem az Akropolisz, nem a Colosseum: „csak” a párizsi Notre-Dame.Életem első nagy utazásának első nagy célja Párizs volt. Nem tudom, a Louvre-e vagy a Diadalív vagy az Eiffel-torony: Párizs, ahogyan Párizs az önmagában Párizs. Mint sokaknak másoknak: Villonnak, Rimbaud-nak, Apollinaire-nek, Batsányinak avval a vigyázószem-vetésével, Adynak, József Attilának, Radnótinak – és Varga Sanyinak.
Egy kamasz, aki Párizsba akar eljutni. Ráadásul némettagozatosként, nem is francia-.
Máig nem tudom, miből merítettek bátorságot a szüleim, hogy el merészeljenek engedni egy tizenhét éves srácot, hadd csatangoljon egyedül Európa nagyvárosaiban. Talán anyám bízott bennem olyan rendíthetetlenül, hogy nekivághattam vonatjeggyel a zsebemben, útitáskával a kezemben. Először Bécsben álltam meg, aztán Salzburgban, aztán Münchenben, aztán Párizsban. A bajor tartományi székhely vasútállomásán találkoztam akkori barátommal, anyjával és nagynénjével, a francia fővárosba már négyesben vonatoztunk, ők foglaltak maguknak egy manzárdszobát a párizsi háztetők fölött, mellettük húzhattam meg magam azokban a napokban egy pótágyon. Befogadtak – és befogadott a Montparnasse.
Tizenhét éves voltam, és eljutottam álmaim városába! Azokban a napokban mást se csináltam, mint szívtam be Párizs levegőjét. Villon, Rimbaud, Apollinaire! És Ady! És József Attila! És Radnóti! És… én. A megilletődöttségtől szóhoz se tudtam jutni, csak éreztem: előkelő társaságba kerültem. A földkerekség egyetlen pontján se kerülhettem volna ennyire előkelőbe, kizárólag ott. Ma is orromban érzem Párizs szagát. Azt hiszem, meglehetősen büdös város, de ilyen finom büdöset az óta se lélegeztem be. Vettétek már észre, Kedves Olvasók, hogy minden városnak megvan a maga szaga?
Párizs és én! Azóta se tanultam meg franciául. Avval mentegetem a lustaságomat, hogy Párizshoz nem is kell föltétlenül franciául tudni.
Akkoriban az impresszionistákért bolondultam. Vezettem is naplót arról a nyári utazásról – mentem aztán tovább Brüsszelbe, Amszterdamba, Kölnbe –, akkori följegyzéseimnek meg kell lennie valahol a két, papírokkal telepakolt irattartó szekrény mélyén, de… majd a Varga Sándor Emlékmúzeum kutatói kitúrják, kisilabizálják a kézírást, begépelik a szöveget, hogy összepárosíthassák a megfelelő irodalomtörténeti vonatkozásokkal. Biztosan lelkendeztem.
Párizs belém vésődött.
Aztán betöltött tizennyolcadik életévem után álló évtizeden keresztül, konkrétan huszonnyolcadik, betöltött esztendőm december havának 31. napjáig nem hagytam el az országot, nehogy be kelljen mennem engedélyért a hadkiegészítő parancsnokságra, ahol előkerülhet a kartotékom, és esetleg behívnak katonának. (Évtizeden át rettegtem a militarizmustól, csak idővel csillapodott bennem a viszolygás, bár nyomtalanul sose múlt el.) Huszonkilenc éves koromban amúgy is hatalmas adósságot kellett mindenekelőtt törlesztenem: apámat kísértem el két teljes hétre a negyvenötödik érettségi találkozójára szülőföldjére, Erdélybe. Enyedet egy életen át emlegette így: hazamegy. Tőle tanultam meg, mit jelent e furcsa-furcsa szó: haza. Általa érzek rá én is, ha végigbaktatok az Üllői úton, becsámborgok a Ferenc térre, a Lenhossék utcába, hol vagyok igazán otthon, hol más az ég, hiába nem ugyanaz arrafelé semmi se már. (Áldom is az említett eget, hogy elmentem apámmal: apa s fiú között e két, együtt töltött hét kovácsolt halálon túli szövetséget.)
Párizs? Lélekmélyen.
Tudom, Párizstól lettem az, aki lettem. Párizstól vagyok az, aki vagyok. És ez már így marad, mindörökre. Mert Párizs nekem nem csupán egy város a sok közül. Párizs is a hazám.
Félreértés ne essék: magyar hazám. Párizs nekünk, bizonyos magyaroknak, mindig a cél volt, az álom, a remény: és mi, bizonyos magyarok, azért mentünk (zarándokoltunk?) oda, hogy otthagyhassuk a lábnyomunkat, illetve hogy elődeink lábnyomába léphessünk. Párizsból – amely városra A franciaországi változásokra óta vetjük vigyázó szemünket –, csakis Párizsból visszanézve látjuk tisztán Budát és Pestet (illetve hát ki-ki szűkebb pátriáját), Magyarországot, a hazát.
Mintha kissé emelkedetté váltam volna; nem?
Már mindegy, folytatom.
A Notre-Dame. Egyrészt persze Jeanne d’Arc, Napóleon vagy akár Quasimodo; másrészt maga Párizs a maga párizsságával. Nem tudom, a Notre-Dame-nál párizsabb-e a Mirabeau híd, a Sacre Coeur, a Montmarte vagy a Place Pigalle. Párizs az Párizs.
És hétfő este több órán át égett a Notre-Dame.
El kell mondanom, hogy amikor a neten rám villantotta karmait a szörnyhír, hogy lángokban a Notre-Dame, az első sóhajom ugyan a jaj volt, de az első gondolatom, hogy istenem, csak azt, csak azt ne! Csak nehogy! Csak ne az, ne… terrortámadás legyen. Ne ikertorony kettő. Iszonyú aggodalom töltött el, mert ha igen, akkor összedől a világ és Európa és Franciaország és minden. Annak a tűznek a szobám legbelsejéig égtek volna a lángjai, annak a füstje örökre kiszellőztethetetlen maradt volna: az én életemben bizonyosan.
Több napig figyeltem, mikor kezdenek édes hazámban szándékos gyújtogatásra célozgatni. Semmi konkrétum, csak az utóbbi években megszokott lebegtetés. A még csak nem is sanda utalgatás ezekre meg azokra, csak az a lebegő por, ami nálunk mostanság megül mindent. Ami miatt szólni se merünk, és ha mégis, nagyon megválogatjuk, kik előtt, mert az a por beivódik a bőrünkbe, belepi a torkunkat, rátelepszik a hangszálainkra.
Az a francos nagy igazság, kedves Batsányi, hiába tanácsoltad, mi vigyázó szemünket sose vetettük Párizsra. Sose, hogy vigyen el minket az ördög. (Néha – gyakran? – el is visz.) Éppen ezért nekünk, bizonyos nekünk: Párizs még mindig cél, álom, remény. Szerettük De Gaulle-t vagy nem szerettük, szerettük Mitterand-t vagy nem szerettük, szeretjük Macront vagy nem szeretjük: németek sose akartunk lenni, az angolok meg mindig messze voltak.
A magyar értelmiség (mármint a gyökeres, nem a kinevezett) mindig Párizs-lelkű volt.
És most égett a Notre-Dame. Vele égtek reményeink. Magyarország is égett.
Bocsánat, Olvasó, ha kissé patetikus, netán túlzottan honfiúi volnék. Ez van.
1973 után kétszer jártam még Párizsban: 1986-ban és 1989-ben. Harminc éve nem vetett oda jó sorsom. Barátaim jártak ott többen is, élménybeszámolóikban egymásnak ellentmondóan ítélték meg a várost: volt, akit magával ragadott a kisugárzása, volt, aki megfogadta, hogy abba az elfeketedett, bűzös koszfészekbe soha többé a lábát be nem teszi.
Én? Nem láttam még a piramisokat. Trója hűlt helyét. A Tadzs Mahalt. A kínai nagy falat. Se Tokiót, se New Yorkot, se Sydney-t. Még Londonba se jártam sose. Prágában is csak kétszer, Varsóban egyszer, Bukarestben egyáltalán nem. Igaz, Győrben, Miskolcon, Debrecenben, Szegeden, is csak ritkán: jó, Pécsett valahogy többször, Siófokon, Tihanyban, Füreden meg rengetegszer. Párizsba nem föltétlenül kell azért utaznom, hogy bennem legyen.
Ember! Halld meg szavam, mondá 2019. április 15-én este az Úr! Magyar ember, ahogyan a ti Petőfitek – jól emlékszem? valami Sándor? – mondta a 19. században, 20. ide, 21. oda:
– Habár fölűl a gálya, s alúl a víznek árja, azért a víz az úr!
Most tüzet küldtem nektek figyelmeztetésül. Vettétek a jelet?
(Budapesten, 2019. április 15. és 21. között.)