Lájv Szümptömsz 44.
Tyúk, vakond, férfi a férfival és kender
Hétfő délelőtt – a harmadik óra derekán jártunk – levelet kaptam. Jelzett a telefonom (a mi iskolánkban nekünk, tanároknak – diákjainkkal ellentétben – főnöki utasításra bekapcsolva kell tartani a telefonunkat, hogy sürgős ügyekben, amelyek gyakran előfordulhatnak, azonnal elérhetőek legyünk), de csak kicsöngetés után olvastam el. Egy diákom írta, akiről azt gondoltam, azért hiányzik, mert beteg.– Jó reggelt, Tanár Úr! Csak most volt alkalmam írni önnek. Az a helyzet, hogy a héten nem tudok bemenni, amit nem most kéne mondanom a Tanár Úrnak, de az oka fontos nekem, és tudtam, hogy Ön nemet mondana rá. Kérem, legyen elnéző.
Hm, mondtam magamban, és nyomban fölkerestem félosztályfőnöktársamat, tud-e bármi részletet. (Mi párban dolgozunk: meggyőződésem, hogy a 21. században a osztályfőnöki lét Don Quijote-i szélmalomharca reménytelen.) Félosztályfőnöktársam kérdésem utáni hallgatásából azonnal megértettem, hogy: tud. Naná, hogy abban a pillanatban elfogott az érzés, hogy összeesküvés esete forog fönn. Konkrétan ellenem, tagadhatatlanul.
– Majd elmondod, ha arra jutsz, az osztály ügyei rám is tartoznak – vetettem oda neki, mint tyúknak a magot, és avval a lendülettel sarkon fordultam.
Délután még egyszer rákérdeztem. Félosztályfőnöktársam akkor nyögte ki kínkeservek között, hogy diákom makkegészséges, abbéli állapotában viszont… külföldön tartózkodik. Eme órákban immár harmadik napja. És hogy ő ennek az elhallgatott utazásnak a részleteiről az előző héten, az indulás előtti napon váltott több menetben levelet az érintett édesanyával.
Igyekeztem méltóságteljesen viselkedni, de beleszédültem az érzésbe: engem, bizony, mindenki átvág, mint… vakondot a kerítésen a kiskerttulajdonos. Mindenekelőtt a diákom, akiről azt hittem, jó tanítványom énnékem ama diák, és jó mestere vagyok néki én: föl is mértem hirtelenjében, hogy átvágási technikákat tőlem bizonyosan nem tanulhatott, ráadásul ki se érdemeltem semmiféle becsapást, vagy ahogyan nemzedéke mondja: megvezetést. Aztán meg… félosztályfőnöktársamról is azt hittem mindezidáig, hogy legfőbb szövetségesem – nyolc éve dolgozunk együtt –, meg még azt, hogy mi, szakmai ügyekben, sose titkolózunk egymás előtt. Hogy anyuka visszaélésével jóhiszemű bizalmammal már elő se hozakodjam.
Nagy viharzások dúltak azokban a percekben a szívemben, miközben kívülről jeges nyugalmat erőltettem magamra. Talán elfordultamban sziszeghettem annyit, hogy betelt a pohár, és kinyírom azt a hazug frátert.
Csakhogy az élet ment tovább, nekem, ugye, óráim itt meg ott, ezer apróbb-nagyobb teendő, dolgozatok hegyekben, papírmunka, önagyonülésezés, minden. Tudod, Olvasó, a tanárlétnek csupán kis hányada, amit hivatalosan oktatási-nevelési tevékenységnek hívnak.
Másnap aztán, tanítás előtt, csörgött a telefonom. (Szokott csörögni, pittyegni, füttyögni, mindenféle hangjelzést hallatni, sőt még rezegni is: reggelente értesítgetnek diákok, diákok nevében szülők, gondviselők – hány csonka család próbál árral szemben a felszínen maradni, ha én egyszer összeszámolnám! –, milyen betegség, váratlan elfoglaltság miatt ne számítsak aznap rájuk.) Éppen egy apuka keresett; s mit ád az ég, épp a külhonba szakadt diákomé.
– Mikor beszélhetnék a tanár úrral személyesen? Ráadásul mielőbb? – szögezte a búgó férfihang mellemnek a kérdést. (Ugyanazt a kérdést kétszer: ebből kiéreztem, hogy fontos, mi több, sürgős dologról lehet szó. Mármint neki fontosról meg sürgősről.)
Mondtam hát, mikor van rögvest aznap lyukasórám. (Már csak így működik a tanár: óvná, védené munkaidejét, szabadidejét, mert, ugye… rohanó és túlzsúfolt világunkban egy lyukasóra valóságos kincs.)
Rögtön lecsapott a legközelebbi, – szerinte – kitöltetlen negyvenöt percre.
Ó, ne hidd, Nyájas Olvasó, ó, ne hidd, hogy apuka a megjelölt időre pontosan érkezett! Tizenöt percig várakoztam tétlen, semmibe belekezdeni nem tudván, mire föllihegett a lépcsőn (amelyet mi, tanárok, számolatlanul járunk meg nap mint nap, miközben évente bemutatjuk fenntartóinknak tüdőgondozói leletünket). Az én kondim, nem dicsekvésképp mondom, sokkal, de sokkal jobb a gondterhelt atyáénál (ifjú kollégákénál is); megértően hellyel kínáltam, még pohár vizet is fölajánlottam, bár azt udvariasan visszautasította.
Amint kifújta magát, belekezdett mondandójába.
– Azért gondoltam – nézett szemfölsütve a 21. századi iskola 19. századi plafonjának repedéseire –, hogy beszéljünk, mint férfi a férfival, mert zavar a helyzet, amelybe belecsöppentünk.
– Miféle helyzetbe csöppentünk mi? Mármint együtt? – kérdeztem ártatlanul.
– Hát… fiam hiányzásának dolgába. Tanár úr nem tudja? – kerekedett el az atyai szem.
– Ja! Hogy a kisded (aki olyan százkilencvenöt centiméter magasra nyurgult, szakálla, mint a kender – a szerk. megj.) most éppen valahol Toszkánában kujtorog? Merthogy arról éppen tegnap, az elutazását követő harmadik napon szereztem informális úton tudomást.
– Fájó szívvel hallottam – pillantott akkor egy, kétségbeesettségtől megrendült ember a mennyezetről az évszázados asztallapra. (Megfordult a fejemben, apuka valami repedéskutató lehet, ha ennyire érdeklődik fönti-lenti folytonossági hiányok iránt.)
És akkor rákezdett. Hogy ő teljesen másként vélekedik az olyasmiről, ami a családjában történik, de a felesége elolvad ettől a legkisebbtől, egy szem fiacskájától (az elkényeztetett lurkó előtt két, böcsületes lányt neveltek föl). És amikor az ifjú trónörökös előhozakodott avval, hogy barátnője családja Itáliába készül, és fölajánlottak neki egy helyet az autóban (már ha méltóztatna velük tartani), hát a lágyszívű anya ugrott is a könyvespolchoz, hogy ideje a gyereknek elmélyednie az Utas és holdvilág romantikájában.
Vártam, mi sül ki ebből az egészből, a nagydarab ember meg szemem láttára süllyedt a harmadik emeleti helyiség – ugyancsak megszikkadt – parkettájába. (Akár fizikálisan is vonzódhat a repedésekhez, futott végig bennem egy gondolat, de elhessegettem.)
Mielőtt elnyelte volna egy viszonylag testes hasadék, kinyögte, amiért jött.
– Én, apaként, és tudomásom szerint tanár úr is az – apellált személyes érintettségemre –, arra kérem a mélyen tisztelt tanár urat, ne tekintse igazolatlan hiányzásnak ezt a hetet! És bár teljesen igaza van abban, hogy maturanduszként, tanítási időben, előzetes kikérő nélkül megbocsáthatatlan hiba, sőt valóságos bűn önhatalmúlag kivenni egy teljes hét szabadságot, de… nagyon kérem, ne csináljon ügyet a történtekből! És… engedje a fiamat érettségizni.
Bevallom neked, Kedves Olvasó, voltam annyira fölindult ama két napban, hogy hagytam a felnőtt férfiút, hadd főjön legalább ő saját levében. Meg aztán elszámoltam magamban százig, nehogy olyat találjak mondani, amit később magam is megbánok.
Fölálltam, nyújtottam a kezemet a hétrét görnyedt atyának, és csak annyit mondtam:
– Köszönöm, hogy befáradt. Tekintse úgy, hogy kérése teljesítve van.
Szemem láttára hullott le a mázsás súly a megtört Sziszüphosz válláról. Ekkor értettem meg, mit értett meg ő: hogy fia olyasmit tett egy nőért, ami akár a jövőjébe kerülhetett volna.
Kikísértem az ajtóig. Néztem utána: mit mondjak, nem úgy tűnt, mint aki a hatalmas szikla nélkül minden gondjától megszabadult volna.
Hat nap múlva, hétfőn a diákom – szokásához híven némi késéssel – enyhén lebarnulva megjelent az iskolában. A következő szünetben megállt előttem, és megszólított.
– Beszélhetnék a tanár úrral?
– Nincs nekünk egymással miről beszélni – sóhajtottam, és mentem dolgomra, ami akadt nekem abban a tízperces szünetben is bőven, nem is jutottam a végére.
(Budapesten, 2019. április 22. és 28. között.)