Lájv Szümptömsz 45.
Ballagás után, érettségi előtt

   Gondoltam, elmesélem egy diákom – a ballagás előtt négy nappal robbanó – történetét. Azt, hogy miért bukik két tárgyból a tanév végén, ennek következtében egy tárgyból miért nem mehet érettségizni, minek folyományaként a 2019/2020-as tanévben miért nem juthat be egyetlen felsőoktatási intézménybe sem. Ám… bele se kezdtem, helyette kiszámoltam, vett el ez a fiatalember annyi időt az életemből – a megmentendősége észlelésétől kezdve az utolsó ébresztő megfújásáig –, hogy inkább valami „tünetibb” elbeszélésre szánjak a maradékból.
   Megfordult a fejemben, elmondom a ballagást magánszemszögemből, de akkor meg az jutott az eszembe, aligha tudnék neked, Nyájas Olvasó, a témában bármi újat mondani.
   Ekkor jutottam arra, ha már ily meghitt, valljuk be, kifejezetten bizalmi viszony alakult ki köztünk, beszámolok neked arról, miféle, személyre szóló csoda történt velem.
   Mint minden becsületes csoda, ez is rémülettel kezdődött.
   Bő hete, múlt péntek délután, fél öt felé, az Astoria megállóban fölszállok a Budára tartó, nyolcas buszra. Amint lépek föl az elölről harmadik ajtón, szemben, tudod, ahol a három egyszemélyes ülés szerénykedik, rögvest látom, üres a középső. Versenyeznem se kell érte, nosza, rögtön lerogyok nehéz hátizsákot, súlyos szatyrot cipelve… Lomha, nagy meleg terpeszkedik aznap a városon, szinte kánikulai a hőség, csurog rólam a víz, a zakóm alatt ráadásul rövid ujjú inget viselek, a zakó műselyembélése tapad pucér karomhoz: térdből félig kiegyenesedve, a cuccokat váltott kézzel egyensúlyozva, artistamozdulatokkal szabadulok meg hát a ruhadarabtól. Egy kézzel félbehajtva ölembe fektetem, rá szatyorra, hátizsákra.
   Nem kell tudnod, de évtizedek óta élek úgy, hogy éppen viselt zakóm fölső, külső zsebébe néhány félbehajtott, nyolcszor nyolc centis cédulát csúsztatok, amelyeket rövid, kopottasan zöld, 5228-as verziószámú, klipszes KOH-I-NOOR Versatil ceruzával fogok össze, hogy télen-nyáron, esőben-hóban minden fontosat följegyezhessek. Naponta többször jegyzek is ezt-azt. Itt feledett újságírói szokás, hogy egyebekkel most elő se hozakodjam.
   No, történik, hogy tömeges rezervátumomban megint följegyzendőm akad; motyó ölemben, papír, ceruza kezemben. A városban dugó, a busz araszol, én ülök: kívánni se kívánhat magának komfortosabb, egyben eldugottabb rejtekhelyet az ember! Addig, amíg a Felszabon (bocs, Ferenciek terén) meg nem ürül a hely mögöttem, ahová, az ki se hűlvén, azon föltrappolásában letottyan egy… női hang. Kénytelen vagyok így nevezni, mert nem látom, csak hallom. De hallani aztán hallom akaratlanul is – ne feledjük, hogy én, ugye, jegyzetelni szeretnék ezt-azt –; annyira, de annyira hallom! Merthogy egyenesen az én fülembe mondja (azt csak sejtem, hogy eredetileg telefonba, elvégre hátul nincs szemem).
   És mondja és mondja, akinek valószínűleg mondja, az a vonal – micsoda ósdi kifejezés! – túlsó végén szóhoz se jut, mi több, köpni-nyelni se tud a ráárasztott információdömpingtől.
   – …közönséges szívműtéttel kezdődött az egész, tudod, rutinműtétnek képzeltük, senki nem gondolta, hogy ide jut szegény Sanyi (pechemre a főszereplő, vagy inkább főmotívum, még konkrétan Sanyi is). Jaj, szegény Sanyi, komplikációk végtelen sora szakadt rá, az orvosok meg csak tehetetlenül széttárogatják a karjukat meg vonogatják a vállukat, hogy ilyen fordulatokra ők se számítottak, most meg ott fekszik szegény Sanyi a tüdőgyulladásával a kómában, az ember már azt se tudja, mit kívánjon neki, mi a jobb, ha…
   Akárhogy igyekszem, nem bírok nem odahallgatni. Hát hiszen az én fülembe bele, egyenesen nekem mondja! Elteszem a céduláimat ceruzástól, lesújtva bámulok ki az ablakon, miközben szegény Sanyi betegségügyi állapotairól további részletekhez jutok. És majdnem fölrobbanok. Mert ugyan sajnálom szegény Sanyit – tényleg: ez a teljes neve? Ő Szegény Sanyi? – teljes szívemből őszintén sajnálom, ahogyan életem eddigi hatvanhárom éve alatt is őszintén sajnáltam mindenkit, akit személyesen vagy hozzátartozóként tragédia ért (köztük magamat is), de… mi közöm nekem ehhez? Női Hangban miért nincs annyi irgalom Szegény Sanyi iránt, hogy nem teregeti ki ország-világ (azaz egy busz nyilvánossága) előtt legbelső magánügyeit? Vizelési, sőt székletproblémáit a kóma öntudatlanságában?
   Szerencsémre a nő két megállóval az enyém előtt leszáll (a jármű lépcsőjén, a járdán mondja, mondja tovább a magáét). Megnyugszom. Két megálló múlva lehurcolkodom én is.
   Otthon veszem észre, hogy a céduláim ceruzástól eltűntek.
   Jaj! Idegességemben rosszul csúsztattam be a helyére! A buszon maradt! Fölforgatok mindent, hátha. Áttúrom a zsebeimet, a hátizsákomat: mindent. Visszarohanok az utcára: talán a lépcsőházban, a kapu és a megálló között hullajtottam el. Senkinek nem érték, csak nekem pótolhatatlan. Nem is annyira féltve őrzött munkaeszközöm, a ceruza, amelyet tizenkilenc esztendeje vettem Prágában, hanem a cédulák. A cédulák, amelyekre grafitheggyel írtam ezt-azt. Nem emlékszem, mi mindent, de minden egyes szónak súlya lehetett. Részem.
   Vigasztalan voltam, barátaim. Pontosan annyira vigasztalan, mint amikor az ember elveszít valamit, ami senki másnak, csak neki fontos. És amiről tudja, hogy az a valami soha meg nem kerül. Mert azt én, ó, Együttérző Olvasó, napnál világosabban, zsigereimig tudtam.
   Szerdára – május 1-re, a munka nemzetközi ünnepére, munkaszüneti napra – jutottam el lélekben odáig, hogy délelőtt ismét fölüljek a nyolcas buszra. Elzötykölődtem vele a kelenföldi végállomásig, hátha valaki megtalálta, leadta. Egy a billióhoz esélyt adtam rá.
   Nem volt ott hely, ahol rákérdezhettem volna, így egy lődörgő buszsofőrt szólítottam meg, aki rendkívül készségesen világosított föl, hogy cégének talált tárgyak osztályával kellene fölvennem a kapcsolatot, adott is hozzájuk címet, telefonszámot. Gondoltam, másnap, dolgaim végeztével személyesen megyek el az Akácfa utca 18.-ba, hátha. Még említettem is az aggódó autóbuszvezetőnek, hogy mindössze egy ceruza az egész (a cédulákról hallgattam), senkinek nem érték, csak nekem, nekem is csak eszmei, mire lemondóan legyintett. Evvel együtt, tán a rokonszenv nyomán, esélyeimet följavulónak éreztem egy a milliárdhoz.
   Hazaérvén beszámoltam nejemnek a történtekről. Ugyan ő is legyintett, valamiféle együttérzést – vagy legalább elismerést kitartásomért – mégis kiéreztem a mozdulatából.
   Délután ülök az íróasztalomnál, amikor említett hölgy megáll szobám ajtajában. Arcán értetlenséggel vegyes félmosoly, és megszólal:
   – Nem hiszed el, mit találtam.
   Tényleg nem fogom elhinni, akar a frász bármit elhinni, egyébként se érdekel, nem látod, hogy valami teljesen mást csinálok éppen, mondanám, de ő folytatja.
   – Merthogy megtaláltam.
   Elsőre nem is fogom föl, mit mondd. Aztán kezembe ad egy… egy mini, holt-tengeri tekercset. Valami rúdra valami nedves henger föltekeredve. A henger fehér, benne a rúd két vége… ezüst, illetve… zöld! A céduláim! A ceruzám! Elsápadok.
   – Nem is örülsz? – fancsalodik el hitvesem arca.
   – Csoda történt – hebegem. – Egy a milliárdhoz, a billióhoz… Csak… a nedvesség… mosás közben biztosan leázott a papírról a grafitpor…
   Utólag összeraktam: akkori fölindultságomban zakóm felső zsebe helyett ingem felső zsebébe csúsztattam a készséget. Rutinmozdulat. Az inget, amint hazaértem, begyűrtem a szennyestartóba. Az egyetlen hely, ahol nem kerestem… Az asszony aznap, péntek délután berakott egy adag mosást, este kiteregetett. Szerdán megint mosni készült, amikor észrevette, hogy a gép dobjának alján valami zörög. Négy napig rejtőzött ott ki se száradó kincsem.
   Egyesével fejtettem le a papírlapokat, egyesével szárogattam meg mindet, és – egyetlen sor kivételével – a följegyzéseimet ki tudtam silabizálni. Igaz, nagyítóval, de ki, szóról szóra.

   (Budapesten, 2019. április 29. és május 5. között.)