Lájv Szümptömsz 46.
Nem is foci, nem is összeesküvés-elmélet

   A világ legjobb labdarúgócsapata nem jutott be a Bajnokok Ligája döntőjébe. Ennyi a hír. Más, nagyszerű csapatok se jutottak be, megtörténik az ilyesmi, ilyen a sport, ilyen a foci.
   Ne lapozz el, Olvasó! Az emberiség jelenének e tünete (vagyis a Lájv Szümptömsz 46. fejezete) korántsem a fociról szól. Mert maga a labdarúgás nem annyi, amennyinek ránézésre látszik. A labdarúgás a szórakoztatóipar ága, elsődleges célja pedig a profittermelés. Hogy nagyságrendeket nézzünk más szórakoztatóipari ágazatból: az Avatar c. film (3D-s fantasy 2009-ből, rendezte James Cameron) 237 000 000 dollárból készült, és 2 787 965 087 dollár bevételt hozott, azaz csaknem tizenkétszeresét a gyártójának (alapvetően a 20th Century Foxnak). Vagy – vissza a focihoz – vajon mennyi pénzt termelt Neymar (1992-es születésű, brazil futballista) 2017-es átszerződésekor az FC Barcelonából a Paris Saint-Germainhez, amikor 222 millió euró cserélt gazdát? (Egy dollár e pillanatban 290, egy euró 324 forint.)
   A szórakoztatóipar a legjelentősebb haszonmaximalizálási technológiák egyike. (Ellentétben a magaskultúrával – a szerk. megj.) Hogyan működik tehát a labdarúgás nevezetű iparág? Vannak világszervezetek (FIFA, UEFA stb.), ezek írják a törvényeket, és vannak kisebb-nagyobb vállalatok, amelyek hol betartani, hol kijátszani igyekeznek azokat. A vállalatokat ún. egyesületi elnökök – figyelem! itt lép képbe, van-e az adott országnak egyesülési törvénye vagy nincs! – irányítják, akik mögött persze tulajdonos(ok) áll(nak).
   Magához a focihoz se tulajdonosnak, se elnöknek értenie nem szükséges. Nekik – profitszerzésben kell ügyesnek lenniük. Ezért hívnak (választanak, vásárolnak stb.) maguk alá szakembereket: szakosztályvezetőt, edzőt stb., aki(k) szakmai kérdésekben dönt(enek).
   E futballhoz értő (mert tanulták, művelték, képesítést szereztek belőle) profik előbb szakmai stábot (erőnléti edzőtől gyúrón át orvosig) szerződtetnek maguknak, utóbb futballistákat. Ilyen-olyan szinten képzett artistákat, pankrátorokat, végső soron – színészeket.
   A labdarúgás oly iparág, amely elsősorban érzelmekkel kereskedik. Jövedelmező meg az az ipar, amelynek termékeire van kereslet! Márpedig a labdarúgás nevű iparéira: van. Még Magyarországon is – valaha futballnagyhatalomnak számítottunk – egy fordulóban átlagban háromezernél több ember megy ki meccsre (igaz, a barcelonai Camp Nou befogadóképessége 99 354, és általában telt ház előtt játszik a város első számú csapata). Csekély kereslet mellett is megéri beruházni az üzletbe, hát még ha…!
   Érzelmekkel kereskedni? Miért ne? Ha nekünk, rajongóknak, van rá igényünk, hogy kereskedjenek az érzelmeinkkel!
   Amit művelünk, úgy nevezzük: szurkolás. Hál’ isten – saját szempontunkból is, a kereskedők szempontjából is – sokan vagyunk és különfélék. Van, aki minden minőségtől függetlenül az immár évtizedek óta nem létező hazai futballért van oda, és vannak „idegen szívűek”, akik messzi csapat játékáért. Jelenleg négy nagy focinemzet létezik: Anglia, Németország, Olaszország, Spanyolország. Az ő bajnokságaik jelentik a legnagyobb cirkuszi attrakciókat. Ezek az attrakciók ugyanúgy működnek, mint bármely filmsorozat: ha rácuppansz, nem bírod abbahagyni. Ugyanis a sorozatelvűségen belül ún. seriallel van dolgunk, vagyis minden meccs a csúcson marad abba, hiszen a bajnokságok, a kupák stb. állandóan folytatódnak következő fordulóval, ha meg egy évad véget ér, indul a következő. És minden epizód ún. cliffhangerrel fejeződik be, vagyis szikla lóg a közönség (fogyasztó, befogadó, végső soron vásárló) feje fölött: mi történik a következő epizódban?
   Nem véletlenül hozakodom elő filmes/tévés hasonlattal. Mély meggyőződésem – mert egyre cáfolhatatlanabbak rá a bizonyítékaim –, hogy a Labdarúgás című sorozatot ugyanúgy forgatókönyvírók írják, mint a Trónok harcát vagy a NCIS-eket vagy a Mr. Monkokat és Dr. Csontokat és Sherlockokat és a többit. Hiszen szinten kell tartani az érdeklődést! Hiszen ahhoz nézők kellenek, hogy profitot lehessen a bambán bámulásból termelni!
   Pillanatnyilag az élő, televíziós közvetítés a legcélravezetőbb út a meggazdagodáshoz. Nem ritka, hogy egyetlen meccset akár negyvennél is több kamerával közvetítenek! Vagy, hogy visszamenjünk a színjátékosokig: valaha egy bíró, esetleg kisegítőként két partjelző volt, aztán utóbbiak száma sokasodni kezdett, lett negyedik játékvezető, aki a cseréket intézte, lettek alapvonali asszisztensek, akik a gólvonalakat lesték, és újabban bevezették a videóbíró(k) intézményét, aki(k) vitás helyzeteket azonnal vissza tud(nak) nézni, minek nyomán a pályán uralkodó játékvezetőnek fülbe súgni döntéskönnyítő észrevételeket.
   Mindez már a show része.
   Már megbocsáss, Olvasó! Ha azt elfogadod, hogy egy film megrendezett, leforgatott, megvágott hazugság, ha azt elfogadod, hogy egy színházi, netán cirkuszi előadás kitalált, betanult, ezerszer lepróbált trükksorozat: miért nem fogadod el, hogy a labdarúgás is az illúziókeltés már-már tökélyre fejlesztett művészete? Olyan művészet, amely, ha jól csinálják, rengeteg pénzt termel! Ha meg rosszul? Hát… valamicske hasznot akkor is hajt.
   Mindig akad bolond, aki fizet érte.
   Végül is mi kell a népnek? Mióta tudjuk, hogy kenyér és cirkusz?
   Na. Így vagyunk mi, Marci fiammal 2019. május 7., kedd este óta lelki betegek, hogy rajongásunk tárgya, az FC Barcelona labdarúgócsapata kiesett a Bajnokok Ligája elődöntőjében. Dehogy vagyok összeesküvés-elméletek híve: olyan előadással hagyta magát elagyabugyálni, amely vastapsot érdemel. A tizenegy játékos oly szinten adta elő a csodával határos módon elbukott meccset, amely a legnagyobb drámai teljesítmények közé sorolható. Az ún. kritikusok – szintén az előadás részei – meg szerepük szerint vonogatják vállukat:
   – Ilyen a foci!
   És még azt se állítom, hogy a színpadon (bocsánat: a pályán) csupa nagy, beavatott színész alakít: egy előadáshoz kevés sztár, sok statiszta kell. És ahogyan egy színielőadás se puszta „művészet”, hiszen díszletépítőktől világosítókon át rendezőkig sok-sok vérprofi iparos összedolgozásának műve, ugyanúgy egy focimeccs is az, állítsa bárki az ellenkezőjét.
   Az, hogy mindannyiunkkal, akiknek a szíve valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a Barca becenevű focicsapatért dobog, elhitették, hogy mi hamarosan nagyon-nagyon fogunk örülni, majd avval vágtak pofán minket, hogy most meg legyünk nagyon-nagyon szomorúak – miközben más embertársainkkal éppen fordítva hitettek el hasonló folyamatokat –, az mi más lett volna, mint: üzlet? Egyébiránt mélységes kalapemelésem („mély emelés”: figyelünk az irodalmi értékű oximoronra?) a zseniális üzletembereknek: pontosan úgy vágtak át, ahogyan rászolgáltam.
   De ez engem egyáltalán nem érdekel. Én az a hülye vagyok, aki akkor is néztem, amikor rájöttem, hogy becsapnak; nézem, bár tudom, hogy átvágnak; és nézni fogom, hiába fáj attól dobogó szívem, hogy illúziót kergetek. Én már csak ilyen ostoba mazochista maradok. Nekem ez – jó. Szeretem, ami fáj. Tudjátok, miért van minden: önkínzás, ének…
   Minapában is. Hiába tudom, hogy nem szabad nevenincs internetes cégtől vásárolni, csak benyaltam egy csábító reklámot, és egészen odáig áltattam magam avval, hogy spórolok ezer forintot, és nem „tisztességes”, bolti árut veszek „tisztességes”, bolti kereskedőktől, hanem álkereskedőktől rendelek álárut. Meg is fizettették velem jól megérdemelt büntetésemet: még szerencse, hogy nem a teljes vételárat buktam el, csak annak töredékét. Úgy kell nekem.
   Valahol meg arctalan, ismeretlen emberek dörgölik markukat, miután megszámolták a napi bevételüket, amellyel hülyére keresték magukat, miközben belőlem csináltak hülyét. Aminek persze az a vége, hogy így-úgy, de mindannyian belehülyülünk.

   (Budapesten, 2019. május 6. és május 12. között.)