Lájv Szümptömsz 47.
A világ pozitív nézés- és látásirányból

   Tanítani: a világ legcsodálatosabb ténykedése. Anyanyelvet és irodalmat pediglen: a csodálatoson belül is a legcsodálatosabb. Naná, hogy elfogultság beszél belőlem, ugyanakkor remélem, szóról szóra ezt állítják a matematika- vagy a kémiatanárok is, sőt mindenki, nem tanár is, a maga szakmájáról. Remélem, feleim, mindannyian a legmagasabb fokon szeretjük a foglalkozásunkat, a mesterségünket, mi több, hivatásnak tekintjük, ebből következően a munkát magát nem is robotnak, hanem az emberi tevékenységek legmagasabb rendű cselekvésformájának. Lényegében nem is csinálásnak, hanem létállapotnak.
   Ugye, egyetértesz velem, ó, Olvasó – ha saját bőrödön tapasztaltad, azért, ha nem, hát mert elfogadod tőlem –: az tényleg csoda, amikor becsuksz magad mögött egy ajtót, odabent tanítványok várnak, és te döntesz, adott kereten belül mi történjék onnantól, akkortól.
   Miért is dicsekednék avval, hogy nekem: jó? Amikor több évtized után elhagyott az a világ, amelyet mostanság médiának nevezünk, ugyanakkor beszippantott eme másik, amelyet pedig iskolának – történt 2010 legelején –, ha abban a pillanatban nem is, de az őszre teljes bizonyossággal éreztem, hogy velem, bizony, csoda történt. Valami olyan, ami kevesekkel. Ötvenes éveim derekán jártam, és amiről addig azt hittem, elképzelhetetlen – hogy ugyanis a televíziózáson kívül is van élet –, arról kiderült: valóság. Fokról fokra világosodtam meg.
   Jó, jó, az első hónapokban belefutottam néhány problémába. Mivel tanév közben csöppentem a suliba – akkori diákjaim szempontjából egyik nap még egy fiatal nő tanította őket magyar nyelvre és irodalomra, a másikon meg egy idősödő férfi –, nem minden osztály fogadott szeretettel (nem tudtam még, hogy a gyerek sokkal nehezebben éli meg a változást, mint a felnőtt). Igen, volt egy osztály, amely az első hetekben, hónapokban megkeserítette az életemet. Bizony, léptem úgy ki egy-egy tanítási nap végén az épület kapuján, hogy:
   – Na, ez aztán tényleg szörnyű volt.
   És, bizony, jajongtam magamban. Emlékszem egy ivarérett kiskakasra, na, ő fejébe vette, hogy megmutatja, ki az úr az udvaron. (Utólag gyanítom: titokban vágyakozhatott a korábbi tanárnőre, és rajtam bosszulta meg, hogy a hölgy mástól várt gyereket.) Viszont… adódtak mások, akik legalább kíváncsisággal, ha nem is örömmel fogadtak (ők nyilván utálták a szerintük szigorú-undok tanárnőt). Bár azt ugyan korábbi munkahelye(i)men megtapasztaltam, hogy mindenki nem rokonszenvezhet mindenkivel, de azért a gyerekek felnőtteket megszégyenítő vehemenciával tudnak utálni (ahogyan egyébként szeretni is).
   Ez már a múlté: túljutottam a kezdeti nehézségeken, viszonylag hamar megtaláltam helyemet a rendszeren belül. Beleszerelmesedtem az iskolába. Merthogy – hazataláltam.
   Akarhat uralkodni rajtad hatalom, írhatnak elő neked ezt meg azt, utasíthatnak erre vagy arra, parancsolhatnak neked, kényszeríthetnek téged stb. stb.: nincs az a diktatúra, amely, ha becsukod az ajtót magad mögött, ellenőrizni képes minden pillanatodat! (Vagy mégis van…?)
   Miben áll a nagy titok? A felelősségedben. A saját felelősségedben. Ahány tanár, annyi jellem: hogy mivel töltöd a rendelkezésedre álló időt. Már ha tényleg tanárszív dobog benned.
   Ha tanár vagy, folyamatosan diák is vagy, merthogy folyamatosan tanulsz. Én legelső leckéként azt kaptam egy bociszemű lánytól: ne mások, hanem önmagam elvárásaihoz mérjem őket – és magamat. Akár múltbeli meggyőződéseimhez, akár jövőbeli reményeimhez. A tanítványaim tanítottak meg rá. (Ma is járok hozzájuk szinten tartó korrepetálásra.)
   Ez a kerekedő évtized: életem nagy ajándéka. Szerencsés embernek vallhatom magam, mert ahogyan ajándék volt a médiában töltött három és fél évtizedem, úgy ajándékok e mostani évek. És remélem, ajándék lesz az előttem álló négy esztendő, mert kétszer négy tanév osztályfőnökösködés után, bizony, barátaim, igent mondtam újabb négy tanévnyi, osztályfőnöki fölkérésre. Vagyis hatvanhárom évesen újból nagy fába vágom a fejszémet, és ha az égiek is azt akarják, fél esztendővel betöltött hatvanhetedik életévem után állok le. Már ha akkor leállok, bár… ahogyan mondani szokás, meg is kell azt érni. (Nem szándékosan jut állandóan eszembe, hogy anyámnak hatvannyolc, apámnak hetvennégy esztendőnyi földi lét adatott. De holmi gyarló halálfélelmek miatt ne térjünk el a tárgytól.)
   Most érettségizik életem második osztálya, miközben összeállóban a harmadik. Sok víz lefolyik még a Dunán szeptember másodikáig, amikor kezdődik a 2019/2020-as tanév, de a huszonkét alapító, két focicsapatnyi, szétszórt nyolcadikos, szerda kora délután egybegyűlt. Egymással ismerkedtek (mert a meghallgatásukon mi már tettünk benyomásokat egymásra).
   Meghallgatás? Hiszen médiatagozatos osztály lesz! Nekik a klasszikus fölvételi szertartásokon túl e rostán is át kell(ett) menniük. Szokják csak a gyűrődést.
   A mi sulink nem versenyistálló. Veszünk föl gyöngébb bizonyítványú, háttértelenebb, emberpróbálóbb körülmények közt élő lányokat, fiúkat. E médiatagozatos osztályba, előéletre tekintet nélkül, ígéretes kölyköket keresünk. Bejött a meghallgatásra egy fiú, ránézésre azon törtem a fejem, milyen ravaszsággal mondjam a szemébe, hogy már a fizimiskájával esélytelen, aztán megszólalt, leesett az állam, és ott helyben kijelentettem, egy életem, egy halálom, fölvettem, slussz-passz, senki fölül nem bírálhat. Meg is eskettem, hogy jön.
   Mert furcsa népek ám a szülők… Trükköznek, mint a rosseb! Esdekelnek, könyörögnek, aztán ukmukfukk, máshová viszik a gyereket, azt se mondják, fapapucs. Gyöngyszemet találsz, aztán… elgurul. (Persze van olyan gyöngyszem is, amelyiket lehelgeted, fényezgeted, mégis szemed láttára fakul ki. Porlad szét. Falják föl a disznók.) De, tudjátok, már egyetlen igazért nem gyújtunk föl egyetlen bűnös várost sem. Elvégre tanár az ember, nem?
   Elbűvölő délután volt. A régi osztály szinte összes diákja eljött, hogy találkozzék az utódokkal. Az új alapítóknak meg jöttek a szülei is. Azért, hogy körbejárhassák a tanárt, kiféle-miféle. Én meg miért illegtem-billegtem előttük? Hogy elcsöpögtethessem nekik: hatvanas ofőjük lesz, akinek ráadásul három gyereke közül a középső középsúlyos értelmi fogyatékos. Középiskolai tanári pályafutásom tizedik évében azt gondolom, a szülőkkel kell lepaktálnom: az ő lelkükön keresztül vezet az út a gyerekeikéhez. (Tévednék?)
   Amíg a szülőkkel dumáltam, addig régi diákjaim az újakkal csevegtek. Késő délután, amikor rájuk nyitottam az ajtót, egy kupacban ültek, és mintha rendkívül mély beszélgetésbe merültek volna. Miért tapintatlankodtam volna, hogy miről folyik a szó? Elfelé jegyezte meg valaki valakinek (szófoszlányokat csíptem el), hogy ejha, az újak milyen alaposan kikérdezték a régieket minden olyasmiről, amit csak diák mondhat el diáknak (amikor nincs bent tanár).
   Történt, ami történt: úgy kellett kilökdösnöm őket az ajtón. A szüleik meg még valami nekünk fontos papírt töltöttek ki, így hát mielőtt elrohantam volna, beszóltam, hogy az utoljára távozó oltsa majd le a villanyt. Félhomályos, vaksi idő volt aznap.
   Rohantam, mert a tanársors, különösen az ún. magyartanáré, egyetlen nehézsége: a miénk rendkívüli módon „javítós” tárgy… Ilyenkor irigyli az ember a testnevelőket, de még a matematikusokat is, akiknek mindez – nincs (legalábbis másképp van)! Nekem például az idén két érettségiző osztály örömeiből is kijut, jelölgethetem hát negyvennégy dolgozat összes helyesírási hibáját. A tapasztalat mondatja velem: egy diák írásbelijére legalább másfél órát kell szánnom. Kézírásokat kibetűzni, minden eltévelyedést jelölni… Közben fölfogni, mit mond… Kegyetlen. Egy kollégám minap rám pillantott, és aggódó arccal megjegyezte:
   – Milyen piros a szemed…
   E vérben forgó, égő-csípő tekintetből is a pozitívumot igyekszem kiolvasni: ha egy-egy tanítvány több pontot szerez a vártnál-reméltnél… Ha egy-egy esszét élmény olvasni…
   Szép az élet, Olvasó Barátom! Látod, vannak pozitív tünetek, ha zárt ajtók mögött is.

   (Budapesten, 2019. május 13. és május 19. között.)