Lájv Szümptömsz 48.
Ami érettségi írásbelikből szívekben megmarad
Amikor egy tanár szakmányban, határidőre javít, értékel, könyvel, szignál; javít, értékel, könyvel, szignál – takarékoskodik a másodperceivel. Energiáiból nem futja följegyzésekre.Szíve őriz meg töredékeket olvasmányélményeiből. Leginkább hangulatokat.
Bizony, bizony. Hangulatkeltés! Nem gondolnám, hogy a politika ne vetett volna számot avval, hogy az EU-s választások (május 26.) előtt húsz nappal (május 6.) mintegy százezer potenciális szavazó ír magyar nyelvből és irodalomból középszintű érettségit. Ha meg már: miért ne jelenjék meg e felületen is holmi bujtatott reklámszöveg? Elvégre a politikai marketingnek a célközönség minden másodpercét át kell hatnia: megtanulhatta a leckét, aki akarta, a szakirodalomból! Megjegyzem, import szakirodalomról, mert bizony a szakma őshazája a nyugat (amelynek vélt alkonyáról egyébként a filozófus Spenglertől hallhatott, aki egyáltalán tartja a fülét bármerre is). Az őshaza őshazája meg a tengerentúl.
A kitűnő Mándy Iván (1918-1995) kitűnő novellája választódott értelmezés tárgyául. Nyaralás a címe – és véletlenül 1956-ban íródott. Az ötvenes évek szűk levegőjét idézi föl, amikor – hasonlóan a húszas-harmincasokhoz – újfent fortélyos félelem igazgatta az embereket (szegény Attila mit szólt volna hozzá, ha megéri). Nem volt gyerek, aki a novella „ötvenhatosságát” ne vette volna észre, ne említette volna, ne tett volna legalább célzást rá; írd és mondd, ne visszhangozta volna esszéjében valamely mostanság divatos, politikai szlogent. Nem kerülgetem a forró kását: gyalázták rendesen a kommunizmust – néhányan a szocializmust –, többnyire Kádárt, tájékozottabbak Rákosit is, és persze dicsőítették a forradalmat (amin egyébiránt, megjegyzem, van mit, ha éppen nem is azt, amit különböző kurzusok saját céljaikra fölhasználnak belőle). Jaj, Olvasó! Hogy most, 2019-ben mik vannak fejekben! Ha nem igazgatna engem is fortélyos félelem a 2010-es évek végén, óvatos eufemizmussal annyit mondanék: káosz. Hogy miket mantrázhatnak otthon szülők, nagyszülők, és főleg: miket történelemtanárok! Avval a különösséggel ver – vagy áld? – meg a sors bennünket, kortársakat, hogy legalább ötvenesnek kell lennie annak a történelemtanárnak, aki bármiféle személyes tapasztalat jegyében nyilatkozik meg a kései Kádár-korról. Rákosiról meg? Már mindannyian csak tanultunk. A történelemoktatásról meg tudjuk: a múlt csak akkor ér tanítható állapotba, ha már nem élnek a tanúk.
Nézzünk hát aggodalommal körül: kezdünk erősen fogyatkozni. (Ebből a szempontból a biológia is hatalmi eszköz, bár e ponton meg kell említenem, hogy a természet törvényei a hatalom képviselőire is vonatkoznak.)
Távol álljon tőlem, hogy a huszadik század bármely politikusára bármi jót mondjak, legyen az Ferenc József, Kun Béla, Horthy, Szálasi, Rákosi vagy Kádár! (Stb.) Szigorú – és nem titkolt! – magánvéleményem az, hogy ők, ahogyan vannak, együtt követték el mindazt, amit az ugyancsak kitűnő Galgóczi Erzsébet, a mára elfeledett író (1930-1989) ugyancsak kitűnő regénye, A közös bűn hirdetett a hetvenes évek közepén. Na, ez a jelzős szerkezet az, ami huszadik századunkra – szerintem – tokkal-vonóval vonatkozik: közös bűn.
De miért is erről beszélek? Az én szívemben nem ilyesmik lakoznak. Ahogyan a Bridget Jones naplója című klasszikusból ránk maradt a szállóige:
– Vastagon sz***m le a cs****n helyzetet! (Az alkotók nevében is elnézést kérek cs****n barátainktól.)
Kínkeserv a javítás, de az írásbeli dolgozatokból ez-az megmarad a tanárszívben. Például az, hogy… évtizede javítok évről évre tucatszám feladatlapokat, és praxisomban először fordult elő, hogy valaki százszázalékos szövegértést írjon. (Oktatáspolitika! Ne tévedj! Ez nem jelenti azt, hogy kezdünk fölfelé mozdulni abból a mélységből, ahol a PISA-jelentések szerint szövegértésünkben országosan vagyunk!) Összesodort mindenesetre az élet – szinte véletlenül – egy olyan tanítvánnyal, aki százszázalékos szövegértést képes produkálni. Az illetőnek még csak nem is kell föltétlenül rokonszenvesnek lennie. (Bár nekem az.) Négy évig voltam osztályfőnöke, és három évig, akárhányszor megkérdeztem tőle, mi szeretne lenni, mindig habozás nélkül rávágta:
– Állatorvos! Állatorvos. Állatorvos, állatorvos, állatorvos…
Nagyszerű, éltem nyugodtan három, hosszú éven át. Az érettségi előtti, utolsó tanév elejére azonban kifundáltam, hogy mindenkivel személyesen beszélgetek arról, merre készül. (Na, mesélhetnék e beszélgetések nevetéseiről-sírásairól!) Kérdeztem az állatorvosnak készülő hölgyet is, miként képzeli felnőtt életét. Mondta, dehogy fog sertéseket miskárolni (szakmányban, mint tanár dolgozatot), dehogy lovakat hágatni, sőt kisállat-rendelőben sem aranyhalakat gyógyítgatni: ő bizony hüllőkkel fog foglalkozni!
– Hüllőkkel…? – hűltem el (bocsánat a körúti humorért).
Győzködött, hogy igen, ráadásul nem is akárhol: egyenest a brazíliai őserdőkben.
Utcán ballagtunk éppen, hát megtorpantam. Megállt ő is. Belebámultam az arcába.
– Néztél már te tükörbe?
– Mert…?
– Tisztában vagy te önmagaddal? Láttad már, hogy egy ártatlan tekintetű, ifjú hölgy néz vissza rád, törékeny és finom, divatra, eleganciára adó, egyébként meg finnyás úrilány?
– Hát… igen. És?
– Hogy te a folyosón elhullajtott sonkaszeletet két, manikőrözött körmöcskéddel föl se csippented, hogy kidobd a szemétbe, nemhogy visszatedd gluténmentes kenyérszeleteid közé, és megedd?
– Már miért ennék meg olyasmit, ami leesett a piszkos földre?
– Biztos vagy te abban, hogy brazíliai őserdőkben gyógyítasz majd beteg hüllőket?
– Mire céloz evvel a tanár úr? – kérdezte tőlem tágra nyílt szemmel, mert a szövegértését akkor még nem járatta csúcsra.
– Hát valami olyasmire, édes, kicsi lányom, hogy tőled az állatorvoslás olyan messze áll, mint… mondjuk, tőlem, irodalomtanárodtól, választott kritikusodtól.
– Mert? Tanár úr szerint mi áll hozzám közel?
– Te regényeket írsz. Már én is olvastam tőled kettőt. Vagy… hármat? Verseket írsz. Verseket fordítasz. El is szavalod őket! Zenét komponálsz. Sőt, a saját szerzeményeidet te magad zongorázod el. Te, kislányom, olyan lila vagy, mint… egy bölcsész!
– Evvel olyasmit akar sugallni nekem a tanár úr, hogy ne állatorvosira jelentkezzem, hanem… bölcsészkarra? – kérdezte, mert a szövegértése egyik pillanatról a másikra javult föl.
– Dehogy akarok én neked, gyermekem, bármit sugallni. Az életedbe meg végképp milyen alapon szólnék bele. Csak megkérdezted, mire elmondtam neked, milyennek látlak.
Na, ez a lány írt évtizedes tanártörténelmemben először százszázalékos szövegértést.
És akkor most nem beszéltem másokról. Akiknek az esszéiben visszaolvastam azt, amit mintha én említettem volna futólag. Akik az elemzésüket ama szempontok szerint írták meg, amelyeket én tanácsoltam nekik, és akik azon a vonalon kezdtek töprengeni József Attila és Radnóti Miklós párhuzamain, amelyet én pedzegettem nekik. És nem beszéltem azokról sem, akik úgy húzták át a rontott szót, ahogyan tőlem látták egyszer-egyszer, és a vázlatpapírjukra pontosan olyan nyilakat rajzoltak, amilyeneket én firkantottam a táblára. És arról se beszéltem most, hogy az osztályom huszonnégy diákja közül tizenkettő a szabadon választható, érettségi tárgyak közül az enyémből, mozgóképkultúrából és médiaismeretből maturált.
Mi marad meg hát a szívemben?
(Budapesten, 2019. május 20. és május 26. között.)