Lájv Szümptömsz 49.
Beszélgetés egy emberrel

   Beszélgettem minapában egy emberrel. Az ember – piacon árul. Azt mondja, hamarosan tönkremegy a boltja: csak azért csinálja, mert nem tehet mást. Fut a pénze után. Illetve nem is fut, csak áll egy helyben és vár. Tudniillik az üzlete sem az övé már. Valaha persze, amikor még jól ment, az volt, hiszen ő érzett rá az igényre, ő ruházott be. Azt mondja az ember, valaha jöttek emberek, akik vették meg vitték az áruját. Mondja, tudja, hogy az ő áruja, ha luxuscikk nem is, de létszükséglet sem: veszik, ha tehetik. És amikor nyitotta a boltot, úgy nézett ki, a vevők megengedhetnek maguknak ilyesmi nem fontosat, de finomat.
   Megerősíthetem az elmondottakat. Évekkel ezelőtt, amikor járni kezdtem hozzá, nála mindig sorba kellett állnom. Az utóbbi időkben meg? Sose vásárol előttem senki, az ember is a sámliján ücsörög, a barlangjából is csak a kedvemért mászik elő. Azért beszélgethettem vele nemrégiben is fél órát, mert nem jött senki más. És hosszú idő elteltével is én tértem ki a rám zúduló információáradat elől, mert ugyan tudok magam is a magam erejéből a végtelenségig negatív lenni, de az a szomorúság, ami áradt akkor abból az emberből, akivel beszélgettem, engem is ledöntött volna a lábamról, ha nem inalok el a kihalt helyszínről azon nyomban, amint ráéreztem, hogy mintegy harminc perc alatt bíráshatárom végére értem.
   Ne beszélgess nekikeseredett emberrel, Nyájas Olvasó, mert a rosszkedv ragadós! A bánat fertőz, mint a… mint a… (Tudod mit, válassz ide megfelelő hasonlatot magadnak te.)
   Ez az ember teljesen mást mond, mint amit úton-útfélen hallok. Meg ami a csapból is folyik. Volt nekem valaha, tévés koromban egy műsorötletem, ami – nyilván önhibámból – soha meg nem valósult, akkor se, amikor valóra válthattam volna. Már kopirájt nélkül elmondhatom, úgyse csinálja meg senki (napjainkban tudniillik dehogy akar tükörbe nézni bárki). Interjúsorozat lett volna: mindenféle szakmák képviselői szólaltak volna meg benne, olyanokéi, akik mint nap találkoznak velünk, néppel. Azt kértem volna, mondják el, milyennek látszunk az ő nézőpontjából mi, emberek. Mondjanak rólunk történeteket, hogyan viselkedünk. A közért pénztárosa. A vasúti kalauz. A parkolóőr. A röntgenasszisztens, a szállodaportás, a vécésnéni. A postai levélfölvevő és a háztartásibiztosítás-ügyintéző. A mosógépszerelőtől a zongorahangolón át a hullaszállítóig mindenki. Hogy milyenek vagyunk mi, emberek, ezt kérdeztem volna én kíméletlen könyörtelenséggel.
   Most kérdés nélkül – mondhatnám, műsoron kívül – meghallgathattam élőben. Még élőben. Fél órában: éppen ennyire terveztem (a reklámtörvény miatt konkrétan huszonnégy percesre) a műsorsorozat epizódjait. Meg kell mondanom, viccesnek képzeltem: nem gondoltam, hogy két évtized múltára a szomorúság esszenciája ülepedik le belőle.
   Miből gondoltam volna erről a beszélgetésről, hogy efféle kerekedhet belőle? Magát a beszélgetést se gondoltam! Csak köszöntem, kértem az árujából, amíg lemérte, nyújtottam a készpénzt, és amíg az ember, akivel néhány másodperc múlva – akaratomon kívül – beszélgetésbe bonyolódtam, kiguberálta a visszajárót, egyszerűen odamorogtam az orrom alá:
   – Legközelebb megint jövök.
   Na, ennyi kellett csak! Mert elmondta. Hogy ha lesz hová. Az elmúlt öt évben ugyanis, kezdte fejtegetni, a forgalma meredeken zuhan lefelé. Nem mintha egészségtelen árut forgalmazna: a visszaesést avval magyarázza, hogy az embereknek, írd és mondd, nincs pénzük. Illetve valamennyi van, de azokat a nélkülözhetetlen árucikkekre költik. A nyugdíjas nénike, aki eltotyogott hozzá, és a bugyellárisából kiszámolt annyi aprót, amennyiből vehetett magának tíz deka élvezetet, elmaradt. (Tudja, hogy él még, mert látja, ahogy a néhány szem krumplit cipeli szatyrában haza.) Elmaradt állandó vevője, a középkorú férfi is, akihez igazítani lehetett a naptárt: mindig fontos meccsközvetítések előtt jött egyik kezében üveg sörrel, a másikban meg papírpénzzel a nasiért, hogy izgalmak között kortyolgassa, csipegesse el. Az úriasszony is elmaradt, aki legendásan nagy vacsorákat adott, és a velkámdrink mellé szolgált föl étvágygerjesztőt, sőt a kétkezi munkásember is elmaradt, aki csak úgy szerette az esti pálinkáját, ha két nyelet között csemegét rágcsál.
   Maradt az egykori törzsvevők közül néhány magamfajta, idősödő tanár, aki nem tud leszokni bevált narkójáról. Néhány fogyókúrázó, általában molett hölgyek (ideig-óráig gyakorta jönnek, aztán jó esetben legközelebb akkor, ha visszaszedték a kilókat, de „uram, mifelénk az hízik el, akik kenyéren meg tésztán él”). Maradtak azok, akikkel személyesen sose találkozott, mert csak az inast vagy a cselédet szalajtják el a piacra, hogy hozzanak nagy zsákkal a vendégváróból.
   A boltot meg? Na, azt is fölvásárolta valaki, akit ugyancsak nem ismer, de beszélik a többi árussal, kofával, hogy valaki bizonyára nagyon, de nagyon-nagyon rátette a kezét a piacra. A húsossal kezdődött, akkor kellett volna gyanút fogni, aki minden hajnalban a saját vágóhídjáról töltötte föl a pultjait, aztán egyszer, váratlanul, összes négyzetméterét megszállták az adóellenőrök. Miért, miért nem, akkora adóval sújtották, amekkorát éppen ki bírt nyögni. De kinyögte, mert üzlet az üzlet. Akkor meg a közegészségügyiek bizonyították rá, hogy ártalmas üzem az övé: na, azon a napon döntött úgy a húsos – mesélte az ember, akivel beszélgettem –, hogy többé nem nyit ki. Messze földig eljutott ennek a húsosnak a híre, a város másik végéből is zarándokoltak hozzá, csak hát… ha elterjed valakiről, hogy romlott húst árul (meg hozzá még adót is csal)? Valakik már tudni is vélik, hogy a közeli kórházba tömegével vitték a népeket (a húsos nevére meg már állítják is ki a letartóztatási parancsot, hogy végre bekasznizhassák)! Előbb lassan, aztán gyorsan, végül hirtelen maradtak a vevők.
   Ne ennének korunkban – és az ő korukban – az emberek húst? Se zöldséget, se gyümölcsöt, se semmit, amit piacon kapni lehet? Pedig jó helyen van ez a piac, forgalmas helyen van ez a piac, csakhogy az emberek… nem nagyon járnak már piacra.
   Ugyanakkor tudja ő, legyintett az ember, akivel beszélgettem, hogy az emberek a bevásárlóközpontokba járnak! Mert enni kell, csak nem mindegy, mit és mennyiért! Alapélelmiszereket kell-e beszerezni viszonylag olcsóért? Szabad-e hozzá élvezeti cikkeket is társítani egy kelet-közép-európai metropoliszban, hetvenvalahány évvel az utolsó háború, hatvanvalahány évvel az utolsó forradalom után? Ehhez hasonló nagy, történetfilozófiai kérdéseket tett föl nekem az ember, akivel beszélgettem.
   Szóval, csücsörített, egy dolog a sikerpropaganda, és egy másik, hogy olyan meredeken zuhan neki a forgalma, hogy előbb eladni volt kénytelen az egykor jól menő üzletet, most meg bérrabszolgaként visszadolgozni az új tulajnak, hogy legalább fizetést kapjon tőle.
   De, mondta, a lényeg, hogy a gyerekei már saját lábukra álltak, és bár ő maga időközben elvált, a lakás is ráment részint a vagyonmegosztásra, részint a forgalom megcsappanására, viszont szerencsére lett új barátnő, akinél meghúzhatja magát. Öregkorára félrerakni nem tud, magánkereskedőként nyugdíja nem lesz, a gyerekei segítségével józan ember napjainkban nem számol: úgy ellenben sose volt, hogy valahogy ne lett volna.
   Megyek kifelé a piacról hátizsákomban a zsákmánnyal, hatszázötvenért ad ötven dekát, jó ár ugyan, minőségi az áru is, mégis arra gondolok, többé nem jövök ide. Kell az nekem, hogy zacskónyi boldogságot vennék magamnak, és csomagnyi boldogtalanságot kapok mellé?
   Amikor viszont elfogy a finomság – egyéb családtagok is rájárnak –, minden fogadalom dacára visszaballagok. Az ember, akivel egy hete beszélgettem, persze ott kuksol hátul, sehol senki. Meglát, föláll, kiszól, hogy méri is az ötven dekát, aztán beszélgetésünk második felvonását lekerekíti annyival, hogy további szép napot, és visszaül a sámlijára.

   (Budapesten, 2019. május 27. és június 2. között.)