Lájv Szümptömsz 4.
Labda és labda és labda

   Egyetlen hónap alatt hatvannégy mérkőzés. Június második felében még dolgoztam, július elsőjében már nyaraltam, de az időmet úgy osztottam be, hogy a meccsek túlnyomó többségét lássam.
   Régóta költözöm focivébék, fociebék idején – vagyis kétévente – képernyők elé: az angliai világbajnokság után még a Lenin körút és a Dohány utca sarkára, a Híradó moziba is elzarándokoltam az Üllői út 59.-ből, hogy tízévesen – 1966-ban a szüleim egyedül elengedtek! – megnézhessem az összefoglalót, hogyan jutott el odáig Bobby Moore, hogy magasba emelhesse a Rimet Kupát. És volt ugyan egy-két vébé, ebé, amikor érdeklődésem némileg megcsappant, de csak azért, hogy később elmondhassam: kivétel erősíti a szabályt.
   Ahhoz a nagyszámú kisebbséghez tartozom, Kedve Olvasó, akiket valamiért érdekel a foci. A focinak nevezett társadalmi jelenség.
   Az FC Barcelona-függőségemről nyilván tudtok. Tizenvalahány éve kezdődött, amikor első osztályos Marci fiam a tanév közepén egyszer váratlanul avval a fölkiáltással lépett ki az iskola kapuján, hogy Vista el Barca! Attól a pillanattól csak világfordító véletlenek következtében nem látjuk a katalánok meccseit, ráadásul a többségét együtt, és ha a föntebb említett véletlen éppen arra a két órára szólít el bennünket egymás mellől, hát – hála a modern időknek – abban az időben forródrót-kapcsolatban állunk.
   Nem vagyok szakértő, még csak hivatásos sportrajongó sem, mint állította magáról a nyugalmazott kommentátor Vitray Tamás, csupán szeretem és érdekel. Annyira szeretem, amennyire érdekel és fordítva.



Aki szeret, akit érdekel, és aki fordít.
 
   De mi? Mint feje búbjáig humán beállítottságú ember váltig állíthatom, hogy egyetlen tényező vonz az egészben: a matematika. Nem, nem a gólok száma, hanem a rendszer, ami a totálkamera képén kivehető: a különböző „hadrendek” – ha elfogadjuk a tételt, hogy a foci a háború békebeli leképezése –, a „csapatmozgások”, a váratlan „stratégiai és taktikai húzások”, és persze a „harcosok” egyéni teljesítményei.
   Jó ideje napnál világosabban tudom, hogy amit én labdarúgásnak, netán sportnak hiszek, nem egyéb, mint szórakoztatóipar. És dehogy állítom, hogy, mondjuk, a 2018. július 15-i, francia–horvát döntő forgatókönyvét előre megírta volna bárki: azt állítom csupán, hogy ez az iparág is a profitmaximalizáláson alapul, vagyis azon, hogy a lehető legtöbb nyereséget hozza azoknak, akik pénzt fektettek belé.
   E törvényszerűség miatt nem nyerhettek a kis horvátok a nagy franciák ellen. Ahogyan nem nyerhetett 1974-ben a kis Hollandia a nagy NSZK, 1978-ban a nagy Argentína ellen.
   A média. Ahogyan egy színdarab fináléjának slusszpoénjához is szükségeltetnek előzmények, úgy egy ilyen sorozathoz is kellenek fordulatok. Ne hagyd, hogy megtévesszenek, Kedves Olvasó! A focivébé ugyanolyan szabályok szerint működik, mint egy szappanopera. Egy vébé egy évad, álljon az, mint jelen esetben, hatvannégy epizódból. Kell bele expozíció: a jók és a rosszak elkülönítése a csoportmérkőzésekkel. Kellenek bele meglepetések: a világbajnok németek kiesése a csoportkörben. Rajongott vagy éppen gyűlölt karakterek tragédiái: Lionel Messi és Cristiano Ronaldo búcsúja a legjobb tizenhat csapat egyenes kiesése idején. Kellenek drámai szekvenciák: az esélyes spanyolok és brazilok bukása. Mesei elemek: a legkisebb királyfi sikere a hétfejű sárkány fölött, amikor például a dán tartalékok döntetlent játszanak a későbbi világbajnok, francia tartalékokkal. Kell műfajkeveredés: kaland, amikor a belgák 0–2-ről fordítanak 3–2-re a japánok ellen, vagy börleszk, amikor Neymar a pályán töltött összidejéből tizenöt percen át fetreng a gyepen sérülést mímelve. És tulajdonképpen a szubzsánerek mellett nélkülözhetetlenek a metazsánerek, ráadásul az egészben igazán ez a kéjes: amikor egy-egy jelenet hatására szeretünk és gyűlölünk, sírunk és nevetünk. Kell tetőpont, kell megoldás. Ki van ez találva.
   Ráadásul tudjuk, hogy a foci „nyelv fölötti nyelv”: kevés a szókincse, egyszerűek a grammatikai szabályai, szinte nincs ember a világon, aki ne értené. Kétszer tizenegy ember rugdos egy labdát, egy meg vitás helyzetekben igyekszik köztük igazságot tenni. (Hol deus ex machinaként régi eposzokból, hogy szeressük, hol a modernség intrikusaként, akit utálunk.)
   Ez az irodalom-, színház- és filmszerűség, mondhatnám, a struktúra vonz a fociban, a spanyol bajnokságban, egy ebében, egy vébében.
   De az most történt meg velem először, hogy… untam. Pontosabban sajnáltam rá az időt. És ez ugyancsak elgondolkoztat, hogy hatvankét évesen: mit sajnálok én még. Illetve már.
   Bár tudom, egy ideje vegytisztán tudom, fölösleges ámítanom magam. A szívem az élvezet haszontalansága miatt hasad meg! Ó, pedig mennyi élvezetet hajszoltam én valaha! Hogy egy példát mondjak: ifjúságomban, bizony, szerettem jó társaságban elpoharazgatni. Szerettem nagy elhallgatásokat kendőzetlenül kibeszélni. Szerettem a szesz és a titkok mámorát, amikor alkoholoktól és kimondásoktól zsibbadt a felső ajkam. Szerettem a szédületben a korlátlan nevetést és visszafordíthatatlannak tűnő szomorúságot. Szerettem esti részegséget kialudni, és szerettem, amikor másnap reggel Gyula barátom fél deci törkölyt nyom a kezünkbe, meggyújtott cigarettát a szánkba.

Valaha, miután a pálinka lecsúszott.
 
   Mert avval ébreszt bennünket, hogy abba ne hagyjuk, amibe előző nap belefogtunk. Hány boldog, nyári, balatoni hétvége ment el ebben a lebegő állapotban, és milyen jó még ma is visszaemlékezni rájuk!
   Ám most, barátaim, pálinkagőztől megundorodva, cigarettafüsttől viszolyogva, vérezne meghasadt szívem egy ilyen elpocsékolt hétvége után. Óvatosan is koccintgatok már, kizárólag borral, és annak is harmincnégy éve, hogy utoljára rágyújtottam. És az idén történt meg velem először, hogy sajnáltam az időmet ennyi fölösleges, fölösleges, fölösleges focira. Amikor azokban az órákban csinálhattam volna valami… valami hasznosat. Sejtelmem sincs persze, különösen nem hajszálpontosan, mi hasznos e földkerekségen és mi nem, de hogy a labdarúgás, még művészi szinten is, teljességgel fölösleges, arról meggyőzettem.
   Mert időközben lelepleződött sok-sok hazugsága is. Hogy be vagyok csapva, és át vagyok vágva, és meg vagyok vezetve általa. Mert a foci, de még az FC Barcelona sem az, aminek én, ragaszkodva valami gyermeki naivitáshoz, még mindig hinni akarnám, ha egyáltalán képes volnék hinni.
   És nem csupán untam, barátaim, hanem utáltam is. Utálom, ahogy egyszerű jelentésekre rétegek rakódnak. Amikor a gyerekkoromra rárakódott az ifjúkorom, az még jó volt. Amikor arra a fiatalfelnőtt-korom, már kezdtem furcsállni, az érettférfi-kornak egyre több hátrányát tapasztaltam, és ahogy idősödöm, és kezdem érzékelni a nyűgjeit, na, az kifejezetten utálatos.
   Rétegek? Tudom, a futballipart a biznisz mozgatja, ahogyan a dohány- vagy az olajipart is. És tudom, a pénz csak eszköz. Eszköz a hatalomhoz, mert ha egy rangos, honi politikus – aki egyébként annyira szereti a focit, hogy több mérkőzést is helyszíni VIP-páholyokból néz végig –, elnyilatkozza magát, hogy Peru kiesése után Horvátországnak drukkol, két és fél millió, rajongó szavazója ugyancsak hangosan szurkolni kezd déli szomszédainknak. Aztán a döntő előtt ugyanő kiadja a jelszót a követőknek, hogy mi, magyarok most mindannyian kicsit horvátok vagyunk. Evvel a játékomra rátelepült a hatalommánia, és már az is állásfoglalásnak tűnt, ki kinek drukkol. Nem is tudtam se az egyébként rokonszenves franciák, se az egyébként rokonszenves horvátok építette szerkezetben gyönyörködni.
   A végére elment a kedvem az egésztől. Üljek 2022-ben is a tévé elé, amikor a katari pénz és hatalom uralja majd a Kárpát-medencei viszonyokra leképzendő, közel-keleti pályát?
   Alighanem legkisebb gyermekemnek – már fiatalon mily bölcs! – van igaza: a világot a kémia igazgatja, mondhatnám a rétegek rétege, az anyag körforgása. Csak ne fájjon.

   (Zamárdi felsőn, 2018. július 16. és 22. között.)