Lájv Szümptömsz 52.
Vizsgák és stréberek

   DIÁK: Holnap nyitás! Írok neki, mikorra menjek, milyen ruhában, meddig tart… A kérdéssorból persze arra következtet, hiába mondta el többször, hiába írta meg többször, mégis tájékozatlanok maradtunk, ezért mindenkinek újra megírja az összes tudnivalót. Ó, hogy utáltam az íméles levlistáját…! Arra várhat, hogy megköszönjem neki, remélem, a többiek se fogják! Ez a dolga, nem? Nekem meg jár, ami jár! Persze sejti, hiába ír, továbbra se olvassa minden diák az ő, úgymond, hivatalos értesítéseit… Mi, nemzedék, dehogy süllyedünk ilyen mélyre. Persze biztosan lesznek stréberek, akik közvetítenek az ókonzervatív íméles és a modern közösségioldalas világ között, nyilván kiteszik a fészbukcsoportba, azt mindenki látja, én is, szóval minek nézzem, kapok-e választ. Majd megtudom a többiektől.
   Amikor elérkezik az idő – tanítgatott minket elemi udvariasságra, legalábbis próbált –, négyből hárman csak megérkezünk megjelölt időre megjelölt helyre. Hogy én is-e, az akkor derül ki. Legyek meglepetés, nem? Biztosan akadnak más késők is, akik négy éven át késtek, késtek, késtek… Rutinos tanárként sose a tényleges kezdési időpontot adja meg nekünk, hanem jóval korábbit… Amit persze tudunk, vagyis nem sietős beérni. Állunk, ülünk, csoportosulunk; a szeme végigfut rajtunk, biztosan egy pillantás alatt észrevételezi, hogy néhányunknak nem sikerült az alkalomhoz illő öltözékben megjelenni. Emiatt persze hőbörög majd. Megint kezdi, hogy az érettségi ünnep, ráadásul egyenesen a felnőtté válás ünnepe, saját ünnepének meg megadja az ember a módját, még ha kivételek mindig is akadnak. Mindenesetre tíz perccel a hivatalos nyitás előtt, némileg behisztizve, berendel minket az ünnepélyesen berendezett-földíszített terembe, ahol – azt hiszi, nincs más lehetősége, mint hogy az utolsó pillanatban, négy év áldozatos munkájának gyümölcseként, lényegében utoljára – leteremt minket, mondván, aki a saját érettségijére késve érkezik, meg aki a saját érettségijének nem adja meg a tiszteletet, az a saját sírját ássa.
   Ugyan. Fapofával végighallgatjuk eme utolsó, szentségszakramentumos dörgedelmet, persze ember közülünk meg nem szólal, legföljebb szánalomból. Amíg az elnök üdvözöl meg tájékoztat minket, trikósaink meg rövidnadrágosaink az ünneplősök háta mögé settenkednek, de a bizottság kivonulása után, emelt fővel, arcukon gúnyos mosollyal, kivonulnak ők is, és evvel mindannyian, ruhától függetlenül, megkezdjük érettségi vizsgánkat!
   TANÁR: Hol is gyűl egybe az érettségi vizsgabizottság, hogy megalakuljon? Igazgatói szoba? Jaj, késésben vagyok! Tizenöt-húsz tanárt illet a részvétel joga – és kötelessége –, csak nem hiányzom senkinek… Pszt, az utolsó pillanatban beslisszantam, bocs… Huhh, nem maradtam le semmiről. Az elnök helye, tudom, hagyományosan szemben, középütt, erre a tíz percre jobbjára települ a mindenkori ofő, baljára a jegyző… Lám, két élelmes kolléga, milyen szemfülesek, éppen előttem foglalják el a két üres széket! Na, csak most fut be, hóna alatt paksamétájával, a jegyző. Az asztal szélére szorul ugyan, hú, milyen kedvesek a kollégák, szorítanak neki helyet, hogy letehesse az asztalra az irathalmát. Jaaa!!! Hogy az osztályfőnök is csak a kezdés előtti pillanatban esik be? Kis lógós, hol csavaroghatott idáig? Úgy kell neki, már csak az ajtó mellett jut állóhely! Amott meg a stréber nyalizók kétfelől duruzsolnak az elnök fülébe…! Ajjaj, az igazgató most megböki az ofőt, hogy tülekedjék az elnök mellé. Az ofő meg visszamorog, hogy jó neki itt, pihenjék ki magukat előre a kollégák… De az igazgató megint bök rajta egyet, mire a jobbos kolléga kénytelen-kelletlen átadja neki a helyet. Az ofő meg, mi a fene ez a kolléganevelési célzat – nem hiheti, hogy bárki magára venne bármi célzást –, tüntetőleg a szék mögé áll, és végig állva hallgatja az elnök szavait, aki egyébként maga is állva köszönt minket. Tegye, ő dolga, mi mindenesetre ülünk. Jót áll, helyt áll az ofő, látom a szemén, a bejárattal szemből lesújtó tekintettel méri végig az öt-hat kollégát, akik képtelenek pontos időre pontosan érkezni. Haha! Én bezzeg itt voltam!
   Igazságtalanság ám rólunk, tanárokról azt föltételeznie bárkinek, hogy ott lógunk, ahol tudunk… Vitathatatlan, hogy minden érettségiző diák minden feleletét legalább három vizsgabizottsági tagnak személyesen végig kell ülnie – figyelni szerencsére nem kötelező –; nos, ritka pillanat lesz, hehe, amikor háromnál több vizsgabizottsági tag csücsül a teremben! Péntek déltől kezdve meg biztosan türelemre kell inteni az érettségizőt, amíg az elnök, a jegyző vagy az ofő – ki más, naná, hogy többnyire ők hárman ülik végig a három napot – kimegy áldozatra vadászni, akit beküldhet maga helyett arra néhány percre, amíg emberi szükségleteinek eleget teendő fölkeresi a mosdót… Mindegy, addigra én már kisurrantam.
   SZÜLŐ: Ezt is megértük! Elérkezett a nagy pillanat: gyerekem eddigi élete legjelentősebb vizsgájára készül. Az eddigi legünnepibb nap. Hogy nekem gondoskodnom kéne a vizsga előtti stresszének oldásáról? Az az iskola dolga! Helyiséget kell adnia, ahol folyadékot, netán eledelt vehet magához a gyerek! Ahol leülhet a kicsikém, koncentrálhat, pihenhet… Hogy ehhez kell, aki terülj-terülj-asztalkát csinál? Behoz előző nap sütött sütit, szendvicset ken, limonádét kever…? Hát én aztán biztosan nem. Hogy egy hónapja nálunk a táblázat, amelynek segedelmével – az osztály szülői munkaközössége egyetlen stréber aktivistájának kezdeményezésére – bárki jelentkezhetett volna „ügyeletes büfésnek”? Miért is írtam volna be magam? Valaki csak megcsinálja! Hülye ofő, nyitás előtti nap estéjén lélekben arra készülni, hogy másnap kiírja a büfé ajtajára, miszerint az ő osztályának, személyi és tárgyi föltételek hiánya folytán, az érettségi vizsga három napjában büfé nincs?!
   Minek a nagy hajcihő előző este? Pánikszerű nyavalygás? Csak összekapták magukat néhányan, aztán ofő a nagy nap reggelén, bekukkantván a büfébe, ismerős arcot vél majd fölfedezni! Magától tesz le a kiírásról a szerencsétlenje.
   Szülőtárs, bolond, ereszd már el a problémát! A problémák megoldódnak maguktól. Keresni felelőst: ki tehet arról, hogy így alakult? Szemrehányni körlevélben? Hogy ki kit értesített? Meg ha időben tudták volna, talán, de így, utolsó percben? Milyen alapon legénykedsz a gáton, duzzogi? „Sziasztok! Reggel megcsináltuk a szendvicseket, délig tartjuk a frontot, a keddet szintén bevállaltuk egész napra. Sütöttünk, kávét főzünk, mert szívesen segítünk. Mellékesen… mintha az osztályba nem két-három gyerek járna, hanem a tízszerese, tehát minimum negyven-hatvan szülő és testvér van körünkben... És akkor annak a néhánynak kell szégyenkeznie a többség miatt, aki ott van, és csinálja! Minden szülő, aki nem érezte fontosnak az érettségihez tartozó, közösségi segítést, szálljon magába egy kicsit!” Te ostoba, a leveleddel sokakat vérig sértettél ám! Engem persze hidegen hagy az ilyen bunkóság. Csak hogy tudd: annak a gyereke is, aki el se olvasta a szidalmaidat, ugyanúgy elmajszol egy szendvicset, elkortyolgat a nagy hőségben egy pohár üdítőt a büfében, mint a tiéd… Mit is mondhatnék? Schwer ist das Leben, wie mein Grossvater gesagt hat.
   Hallottam hírét, hogy egy ügyeletes szülő megkérdezte az ofőt, hogy van. Az ofő meg állítólag nyelt egyet, aztán nyilván azt gondolta, már semmit nem veszíthet, ha válaszol, tehát elmondta, hogy a történtek után nem azt mondja majd se igazgató, se tantestület, hogy Iksz vagy Ipszilon ilyen meg olyan, hanem azt, hogy hát igen, ez az osztály… ennek az osztálynak az ofője… bizony, bizony… min is csodálkozunk… Talán, mondta az ofő a szülőnek, négy szép év után, búcsúzóul, nem kellett volna őt, aki éveken át szívét-lelkét beleadta, hogy embert faragjon a gondjaira bízott kölkökből, ilyen helyzetbe hozni.
   Ami egyébiránt a lényeg. Az érettségi első napján az osztályból már minden harmadik diák túljutott a megpróbáltatásokon. Az enyém is. Neki többet büfé nem kell. A nap végén az elnök állítólag megjegyezte, hogy látszik, ennek az osztálynak a diákjai komolyan veszik a vizsgájukat, mert bizonyára alaposan föl lettek rá készítve úgy az iskolában, mint otthon.

   (Budapesten, 2019. június 17. és 23. között.)