Lájv Szümptömsz 53.
Mínuszok tízparancsolata

   2019. január 26-án, szombaton délután öttől nejemmel baráti házaspár meghívásának tettünk eleget. Itallal, szendviccsel kínáltak, egy ízletesnek tűnőbe beleharaptam, amitől jobb felső fogsoromban elmozdult hatéves múltra visszatekintő, kéttagú implantámumom.
   A vasárnapot valahogy kihúztam Quasimodóként, hétfő reggel pedig azonmód bejelentkeztem fogorvosomhoz, aki aznap délután – január 28-án – máris fogadott. Szemrevételezte a bajt – mint közölte, nagy bajt –, megegyeztünk, hogy óvatosan ugyan, de a nehézségekkel néhány napig együtt lehet élni, majd a legközelebbi, mindkettőnknek kölcsönösen megfelelő időpontban, február 6. délelőttjében állapodtunk meg, hogy hozzálátunk a dolgok rendbetételéhez. A röntgen, sőt a CT alapján kiderült, hogy sokat látott fogorvosom-szájsebészem praxisában is megmagyarázhatatlan esemény történt: nem a fölépítmény mozdult el, nem az azt tartó csavar tört el, hanem a csonthiányaimat föltöltött anyagba szilárdult tartóépítmény repedt meg. Nem a csavar, hanem az anya. Vagyis: műtét.
   Íny tehát fölvágva, anyacsavar kioperálva s vele csontszövet kitépve, a seb gyógyulási ideje legalább négy hónap, amelynek elteltével, szerencsés esetben, kezdhetjük elölről, kecsegtetett. A begyógyult ínyt újra fölvágni, tovább fogyó csont helyét föltölteni, újabb alépítményt beszerelni, gyógyulást – újabb négy-öt hónap – kivárni: mire jobb felső fogsorom megint működőképes lesz (sőt szinte jobb, mint újkorában), eljön a karácsony.
   Hja, Szeretett Olvasó, a hatvanhárom év… Persze, ahogyan a néhai Királyhegyi Pál megállapította, az öregek és a fiatalok között az a különbség, hogy az öregek már biztosan voltak fiatalok. Bizony, bizony! Emlékszem elspórolt fogmosásokra, a szalámiszeletre, amelybe kavicsot is daráltak, félelmeimre fogorvosoktól… Jaj, hány testrészemben ketyeghet még időzített bomba, amelyekre az elmúlt évtizedekben legyintettem, hogy majd rendbe jön magától! (Ideig-óráig rendbe is jött.) Jaj, tovatűnt ifjúság! Jaj nektek, mai fiatalok!
   2019. február 6-nak délutánjától azonban váratlanul pozitívan láttam a világot: jelnek tekintettem a történteket. Hogy ha az idén immár óhatatlanul étkezési, konkrétan rágási nehézségeim támadnak – jobb oldalon mindenképpen –, kiváló alkalom szülődött arra, hogy életemben utoljára megkíséreljem rendezni – némileg elszabadult-megszaladt – testsúlyomat. Mi tagadás, Drága Jó Olvasó, az utóbbi években kilóim száma némileg megsokasodott. Nem dicsekednék fizikumommal, de az életkoromnak megfelelő realitásokhoz képest mintegy hat-nyolc lexikonkötetet cipeltem a nap huszonnégy órájában testemen egyenetlenül elosztva.
   Február 7-én már csak egy bögre teát reggeliztem egyetlen vizes kiflivel. Attól a naptól kezdve töröltem étkezéseimből fő szövetségesemet, a kenyeret az imádott péksüteményekkel együtt, a krumplit, a tésztát, a rizst. Kihúztam listámról egyetlen narkómat, a csokoládét, (amelyből naponta egy táblát is elmajszoltam), továbbá az alkoholt (végre valami, ami nem okozott különösebb nehézséget). Mi maradt, kérdezed, Kíváncsi Olvasó? Sovány hús (gyakorlatilag csirkemell), zöldség és gyümölcs.
   A harmadik napon már hősnek éreztem magam, és magamra zárt ajtó mögött mérlegre merészkedtem. Csakhogy… háromnapos erőfeszítésemet a mázsáló nem igazolta vissza. A rémisztő szám hatására kezdtem megalkotni a hosszú távú súlykorrekció törvényeit. Elsőként, hogy méredzkedni hetente egyszer szabad, hétről hétre célt kitűzni viszont kötelező.
   A második törvény a rendszer. Szakítanom kellett több évtizedes hagyományaimmal, miszerint összevissza eszem, ahogy időmből futja: hajnalban-reggel, nekem öt óra körül, első étkezés (bögre tea egyetlen üres kiflivel vagy zsömlével), délben második étkezés (sült csirkemell zöldséggel), késő délután, kora este, lehetőleg hat óra tájt, vacsora (ebédmaradék vagy hasonló, lehetőleg az ebédmennyiség legföljebb fele). Tele hassal lefeküdni tilos. Nasi teljességgel kiiktatva, különösen film, meccs közben. Pótcselekvésként legföljebb egy alma.
   A harmadik törvény: sok folyadék (idáig erre se figyeltem), rám törő éhséghullám esetén pohár víz. A vízivás, fedeztem föl, kiválóan helyettesít mindenféle nyalánkságot.
   A negyedik törvény: a gondolatelterelés. Nem tudtam magamról, hogy tulajdonképpen folyton az evésre gondolok. Munkába menet, hogy elkanyarodjam-e a boltba, és napközbenre vegyek-e magamnak ezt-azt; munkából jövet, hogy vajon mi vár otthon a hűtőszekrényben. Ha tehát az evés az eszembe jut, azonnal gondoljak másra! Például hasznos tevékenységekre.
   Az ötödik törvény. Hazaérve első utam semmilyen körülmények között nem vezethet a fridzsiderhez! Önfegyelem. Tegyem le a holmimat. Pakoljam ki a zsebeimet. Öltözzem át. Mossak kezet. Üljek le, váltsak néhány szót családtagjaimmal. És lám, oldódik a kényszer!
   Tulajdonképpen, ha viszonylag enyhe változatban is, de kényszerbetegként kellett – és kell örökké – tekintenem magamra. Evési kényszer. Rögzött szokások kényszere. Mindenféle kényszer. Erről a kényszerességről kell(ett?) leszoktatnom magamat. A hatodik törvény tehát az, hogy légy bármilyen korú, állj ellen a kísértésnek, hogy kényszereid vezessenek.
   A hetedik törvényt a legnehezebb mind e napig betartani. Hogy ugyanis csak addig szabad enni, amikor először sejlik föl valahol a kisagy legrejtettebb zugában, hogy elég. Hogy tulajdonképpen jóllaktál. Nem kell addig enni, amíg étel van előtted! Nem kell a lábost is kitunkolni. Nem kell a gyerekek tányérjából a maradékot kienni, mondván, az valójában példamutatás, hogy kiszedett ételt ott nem hagyunk! Azért nehéz e törvénynek megfelelni, mert ütközik egy másik, a kilók számától lényegében független, életösztöntől viszont erősen függő törvénnyel, amelyet, Olvasó Barátaim, háborús nemzedékek gyermekeiként, úgy ám, genetikusan belénk neveltek: ételt, különösen kenyeret, ki nem dobunk!
   A nyolcadik törvény betartása ellenben nekem, személy szerint, nagyon könnyen megy. Egyél lassan. Én – családtagjaim, barátaim, olykor-olykor velem kosztoló ismerőseim a tanúk rá – többnyire utolsónak végzek. E nyolcadik törvényhez jön az altörvény: élvezd ki a falat ízhatásainak gyönyörét! Ne tömd magad; ne nyelj le rágatlan ételt; amikor még szádban az előző falat, ne szúrd a villádra már a következőt! Szerencsés flótás vagyok, hogy e törvény betartásában évtizedes, meglehet, fél évszázados rutinnal rendelkezem.
   A kilencedik törvény az önmegtartóztatás kötelme. Kérdezzen feleséged, kívánsz-e sütit, traktáljanak diákjaid közismert kedvenceddel, a csokoládéval, tegyék eléd barátaid, kollégáid kitöltött, hajdan kedvenc italodat: te légy képes ellenállni! Egyszer végy szádba egy falatot kedvenc csokidból, rágd meg, ízlelgesd, de mielőtt lenyelnéd, amikor senki se látja, köpd ki. Utána pedig húzd ki magad büszkén, és szájöblítés címén hajts le egy pohár csapvizet (ld. harmadik törvény).
   A tizedik, az előzőekhez hasonlatosan fontos, sőt kötelezően betartandó törvény: beszélj sokaknak étkezési kultúrád immár élethosszig tartó, gyökeres átalakításáról! Dicsekedj eredményeiddel, traktálj tanácsokkal másokat, zsebeld be az akaraterődet, hősiességedet elismerő bókokat, aggódó kérdésekre, hogy jaj, csak nincs valami baj, büszkén nyugtass meg mindenkit, dehogy van, sőt, kifejezetten jó hírekkel szolgálhatsz! Élő bizonyság vagy rá, hogy hatvan fölött is lehet változtatni! Ráadásul nem is nehéz, csak elszántság kell hozzá.
   Megéri a sikerélmény, Dagócából Karcsúsodó Olvasóim! Amikor néhány hónap után érkeznek az első dicséretek. Amikor több év után ismét föl tudod venni régi nadrágjaidat, és amikor először tapasztalod, hogy a nemrégen még feszülő pulóver újabban lötyög rajtad.
   Most, hogy megszabadulóban vagyok súlyfölöslegem jelentős hányadától, következne a hosszú évek óta lenullázott testmozgás. Nehéz projekt lesz, nehezebb tán az előzőnél is, de nekem, aki öt hónap alatt tizenöt kilót adtam le, meg se kottyan az a kis torna, biciklizés, netán kísérlet futásra… Ó, emlékszem-e, amikor sűrű hajam még lobogott az ellenszélben?

   (Budapesten, 2019. június 24. és 30. között.)