Lájv Szümptömsz 54.
Káosz, entrópia, stressz, krízis, letargia és resurrexi

   Három éve családunk örökséghez jutott (nevezzük néven: feleségem szülei egy hónap leforgása alatt, nyolcvankilenc, illetve nyolcvanhét éves korukban, meghaltak). A gyászév elteltével három az egyhez arányban eldöntöttük (kisebbségbe egymagamban szorultam), hogy a pénz feléből fölújítjuk balatoni nyaralónkat.
   Nem szaporítom a szót: mivel a szakemberek próbaásások, próbafúrások hosszú sora után megállapították, hogy a csaknem hatvanéves ház minden eleme fölött eljárt az idő – ahogyan 1999-ben született Marci fiam mondja: „Papa, ez már nem a huszadik, hanem a huszonegyedik század!” –, októberben az legalapokabbaktól építve június végére állt az új. Pénzügyekről ne beszéljünk: sejtheted, Olvasó, hogy a tervezett költségeket legalább harmadával léptük túl, ennek folytán immár nyaralunk ugyan, ám teljesen legatyásodva, ami egyébként e kánikulában önmagában nem jelentene problémát, bár kellene kis ez, kis az, amitől kényelem a kényelem. Elvégre alap, fal, tető, ajtó, ablak, az, ugye, természetes.
   Örülünk, persze, hogy örülünk, utólag látom előnyeit a többség akaratának, öregkorom ráadásaként meg igyekszem is mindenben a pozitívumot látni. Mégis milyen ostoba az ember! Képes búsulni jelentéktelelen apróságokon.
   Apróság? Az, hogy amint vasárnap délben megérkeztem, nyakamba zúdult a káosz? Nejem őnagysága már csütörtök óta pakolt és pakolt, saját megítélése szerint hatalmas munkát végzett, mire betoppantam. És mire érkeztem? A létező legnagyobb entrópiára! A kertet nem lepte már el sitthalom, a házban ugyanakkor elhatalmasodott a bútor- és dobozhalom. A régi házat ugyanis tavaly szeptember másodikára ürítettük ki, másként fogalmazva áthurcoltunk mindent a szomszédokhoz. Tőlünk keletre és nyugatra két-két nyaralót pakoltunk tele válogatott motyóinkkal. És akkor most nem sorolom mindazt, ami Budapesten telelt át részint a mi lakásunkban, részint a lányunkéban, és ami kora nyáron visszaköltözött Zamárdi felsőre.
   Egy hozzám hasonlatos, autisztikus tüneteit egyre elhatalmasodóbb méretűvé duzzasztó embernek a rendezetlenség (értsd: káosz, entrópia) elviselhetetlen. Maga a végsőkig fokozott szorongás. Túlfokozott és visszafojtott stressz. Hogy egyik ajtótól másikig lehetetlen áttörni, hogy szobák közepén oda nem illő ágyak, asztalok feszengenek, hogy ismeretlen tartalmú dobozok dagadnak mindenütt… Ez volna, Olvasó Barátom, a kénköves pokol maga.
   Fogtam, vittem, húztam, vontam volna én mindent, csakhogy harmadik napja estem túl egy másfél órás, szájsebészeti műtéten, aminek következtében orvosilag eltiltattam két hétre mindennemű emeléstől, lehajlástól, orrfújástól, tüsszentéstől. Nehogy fölszakadjon a számban az összevarrt és – doktor és páciens közös reménye szerint – gyógyuló seb. Erős ember meg ki volt kéznél? Említett Marci fiunk ugyan a közelben tartózkodott, ám e konkrét vasárnapon már tizenkét órás műszakot nyomott le a helyi fesztivál előkészületein, aztán hétfőn is, kedden is, hogy a szerdai kezdésre minden a helyén legyen. Mármint ott. A fesztiválos munkák a mi kis harmadéves, műegyetemi vegyészmérnök-hallgatónk zsebpénzkereseti forrása. Elsőszülött leánygyermekünk meg? Amíg pedagógus szülei jól megérdemelt vakációjukat töltik, ő biza fogorvosként a fővárosban húzza az igát, és dolgos két kezére jó esetben a hétvégén számíthatunk. Szomszédokat, nyaraló barátokat meg rabszolgamunkára mégse kényszeríthetünk… Maradt hát a nej a maga fájós derekával, vállával; bírván, amit bír.
   Te is tapasztaltad, Olvasó, hogy ilyen helyzetekben érzi magát bőrében a káosz! Tombol és burjánzik! Egy szerző meg ily állapotok között? Estére csak a mélabú hatalmasodott el rajta, hogy minek neki nyaraló, amikor időzhetne a – pillanatnyilag – gondtalan, budapesti lakásban; hétfő délelőttre kilátástalanságig fokozódott kétségbeesett letargiája; keddre feneketlen mélységbe rántotta a depresszió. Ama rémes kedden pizsamájáról kijelentette, hogy az nem egyéb, mint – ahogyan a megboldogult hatvanas években nevezték – kempingruhája, álltó napig le se cserélte tehát, a nej nem győzött szabadkozni iparosok és egyéb betérők előtt férje bárdolatlanságáért. (Bár, szerény véleménye szerint, a mai pizsamák semmiben nem különböznek a sort-trikó összeállításoktól.)
   Társult persze ehhez mindenféle egyéb kellemetlenség. A már-már elviselhetetlen hőség. A rágásképtelenség, amelyből persze további kellemetlen, vegetatív tünetek következnek. A mozgáshiány, az internethiány és nem utolsósorban az alkoholhiány, mert ugyan megrögzött piás nem volnék, de nyaralásaimban éppen az a tetszetős – sőt vonzó –, hogy ezt-azt eliszogat az ember. De miután – a műtét következtében – antibiotikumot kellett szednem, orvosom fölhívta a figyelmemet, hogy a májnak nem tesz jót a gyógyszer párosítása se pálinkával, se borral. Furcsa szerzet ez a kémia (ld. Lájv Szümptömsz, 51. fejezet.)
   Szerdán avval az elhatározással ébredtem, hogy rendezem a magam ügyeit. Hogy hat, borostás nap után meg tudjak borotválkozni, mindenekelőtt tükröt kellett beszereznem! A környéken persze sehol üveges, legközelebb Siófokon vagy azon túl, irány tehát autó, autópálya. (Mire jó az alkoholtilalom!) A tükörvágást és -csiszolást helyben megvárhattam, már csak föl kellett ragasztani. Olvasólámpa hiányában harmadik napja nem állt módomban elalvás előtt olvasni, de az persze, hogy a kislámpák föltételéhez sok minden szükségeltetik, csak miután begördültem – az egyelőre nem létező kapun – a kertbe, jutott eszembe.
   E fölismerés hozta magántörténelmemben a fordulatot.
   Hogy ugyanis speciális szögért kéne mennem, amit tőlünk két kilométerre könnyedén be is szerezhetnék egy helyi barkácsboltban, oda meg a legegyszerűbb volna… bebiciklizni. Nekem, akit öt napja mindenféle erőfeszítéstől két hétre eltiltott az orvos! Még a futástól is (nem mintha az utóbbi években egyetlen futó lépést tettem volna), viszont a biciklizéstől ugyancsak. Igaz, jutott eszembe, amikor a kerékpározás tilalmáról esett szó, rákérdeztem, hogy attól meg aztán miért, mire Huszár doktor elmerengett, hogy végtére is az a gyaloglásnál nem megerőltetőbb, tehát ha nem hegynek föl, ha nem szélnél sebesebben, tulajdonképpen…
   Így történt, hogy nyeregbe pattantam! És – lássatok csudát! – Zamárdi felsőről átbicikliztem Zamárdiba. Vettem szöget, aztán kényelmesen, komótosan visszakerekeztem.
   A történet szempontjából mellékes, hogy a szöget nem sikerült bevernem a falba, ellenben a vakolatot levernem igen. Én nem tudom, milyenek ezek a mai szögek és kalapácsok, vagy tudja fene, ezekben a mai habarékokban-e a hiba: valamikor úgy vertem szöget falba, mint a villám, mostanra meg… kijöttem volna a gyakorlatból?
   Valójában mindegy. Már megint saját hajamnál fogva húztam ki magam a gödörből.
   Most, hogy e sorokat írom, vidám vagyok, energikus, sőt tettre kész.
   Szerda alkonyatkor, miután a hátsó kertben összegyűjtöttem a szemetet (amiből persze naponta gyűlik fuvarnyi), kipucoltam a porszívót (amelynek a porzsákja dugig volt női hajtól kezdve cementmorzsalékon át valódi porig), fölmostam a kazánházat, és az üres sarkokba bepakoltam mindenféle holmit, újabb terveket szőttem, mi mindennel végezzem csütörtökön, sőt egész hétvégére terveket szőttem (építve lányom foghúzástól izmos karjára).
   Ilyenkor köszön ám az emberre a szerencse! Aznap dolgozó fiam kora délután szabadult nyári munkahelyéről, így – miután kialudta magát –, megkérhettem, segítsen fölragasztani a tükröt, arrébb tolni néhány bútort és így tovább és így tovább. És amíg ő anyjával lement fürdeni (amiről én ugyancsak le vagyok tiltva, nehogy a sebem fölázzék netán elfertőződjék), addig megborotválkoztam. Mi, férfiak – ha nő vagy, Kedves Olvasó, ezt csak bizonyos keretek között tapasztaltad –, szőrtelenítés után úgy szoktuk érezni magunkat, mintha újjászülettünk volna. Mire nejem és kisebbik fiam a vízről jövet, együttérzésükről biztosítva elmondta, milyen isteni a víz, újjászületett ember koccintgatott önmagával a nyaraló teraszán.

   (Zamárdi felsőn, 2019. július 1. és 7. között.)