Lájv Szümptömsz 56.
Bevásárlóközpont, zöldségpult, zeller, ásó és kapa
Dehogy Európai Unió, dehogy magyar-orosz, magyar-kínai, magyar-amerikai viszony, dehogy hazai belpolitika, szőnyeg fölötti és alatti önkormválkamp, gazdasági, társadalmi vagy emlékezetpolitikai, esetleg egészségügyi, netán szociális állapotok, semmiképpen sem kulturális közérzet (CEU, MTA, akárcsak táncszínház stb.), végképp nem közoktatás, schoolbusiness, se meleg, puha bársonyTakaró. Okos ember mondta minap, hogy a hazai értelmiség saját, egyébként nyitott ajtajú ketrecében ücsörög, morgicsál ugyan, de kívülre nem hallatszik. (És különben is: Heller Ágnes halott.)Sosem tituláltam magam értelmiséginek, legföljebb, negyed-, sőt sokadentellektüelnek. Nem élem tudniillik azt a létformát, amelyet, szerintem, egy értelmiséginek – magyarnak, húsz-huszonegyedik századinak – kéne: pedagógusként vakációm harmadik hetének végén tartok, egyetlen könyvet olvasok egy tojás kiköltésének ideje óta (avval mentegetem magam, hogy legalább terjedelmesre szántam magam), láttam összesen három filmet és egy színházi előadást, végighallgattam másfél könnyűzenei koncertet. Heverészem, szundikálok, rejtvényt fejtek, pakolok, takarítok, szerelek, biciklizem, hogy vásárolhassak hol tiplit és csavart, hol élelmiszert, főzőcskézem, sokat piálok (végre egy értelmiségi tünet) – többnyire bort, néha különféle töményeket, egyszer már söröztem is –; szomszédokkal, ismerősökkel, hébe-hóba egy-egy baráttal fecserészem liha témákról, felületesen, széllelbélelten, szót elharapva.
Csapjon hát belénk a ménkű.
Bevásárlóközpont, önkiszolgáló zöldségpult. Négyen téblábolnak a sárgarépák, fehérrépák, karalábék, zellerek előtt; beszélgetésükből kivehető, hogy az egy nő, három férfi – mindannyian valahol harminc és harmincöt között – összetartozik. Gulyáslevest főznének maguknak, akárcsak én, ugyancsak magunknak. Nagy szellemek, ha találkoznak.
Végre sikerül döntésre jutniuk, mely áruból mennyit kell beszerezniük. Az egyik férfi odaáll a mérleg elé – tudod, Olvasó, az a kódszámból értő, ujjnyomogatós, árcédulát kiköpős –, sorra teszi a tálcára a tömött, műanyag – adunk a környezetvédelemnek! – szatyrokat: hat-hétféle belevalót is begyűjtött hagymától paradicsomig. Végül, utolsónak, egyetlen, ugyancsak gondosan bezacskózott zellert helyez a mérleg serpenyőjébe. Tanácstalankodik, mit tegyen vele, a többiek agyára nem számíthat, ők már a húspult felé vették az irányt.
Mögötte várakozom soromra én a bölcs, az ész, persze nem magamtól vagyok okos, saját feleségem iránymutató eligazításából tudom, hogy a zellert darabra adják, nem kell lemérni. Nagyképű Sándor, minek beszélsz bele mások dolgába!
– Nem kell lemérni. Darabra van – adom tovább az információt, amelyhez, említettem, én sem a magam kutatómunkája eredményeként jutottam.
Mondandóm süket fülekre talál, ugyanis a nő nyilván ráérzett: akadályba ütközhetett a társaság negyedik tagja. Talán e férfiúért jön vissza, talán hozzá fűzik a legszorosabb szálak, talán tisztában van macsóisztikus, sőt szellemi képességeivel.
Nyúl a nő ama tálcán árválkodó, egyetlen, ám pedánsan bezacskózott zellerért.
– Magadhoz nyúlkálj, szivi! – veti oda az asszonyállatnak az ember. A közhírré tett bujaságból, a hierarchikus viszony deklarálásából, a szókincsből és a fogalmazásmódból, genderelméletek tanulságaiból ébredek rá, hogy vannak, akik vannak, vagyok, aki vagyok, ők és én nem ugyanabból a kultúrkörből érkeztünk a bevásárlóközpontba. Az én civilizációmban ily szavakkal sosem utasítanék rendre vásárlók tömkelegében egy hölgyet.
A nő vissza is húzza a kezét, ugyanakkor már-már lázadásszintű indulattal – földre szállt emancipáció! – teszi szóvá (mivel tudja a helyét, a hangnemhez meg hozzá van szokva):
– A zellert nem kell lemérni! Darabra van!
A férfi szemlátomást, mi több, fülhallomást elgondolkodik. Tíz másodperc telik el, mire homlok mögötti, veleszületett miniszámítógépe földolgozza az adatokat, és eredményre jut.
– Akkor is le kell mérni.
– Már meg miért? – társul az értetlenség mellé némi csodálkozás a nő hangjába.
– Azért, mert csak abból tudjuk meg, hány darab – hangzik el némi csönd múltán.
A nőnek eláll a lélegzete a férfilogika nem férfiaknak fölfoghatatlan érvényesülésétől. Én meg? Nyaralok, semmi rohanás, türelmesen kivárom, mi sül ki ebből.
– Te barom. Te ostoba állat, te – közli a nő, avval faképnél hagyja vélhetően urát és parancsolóját, megy vissza, gondolom, a húspult környékén várakozó két baráthoz, rokonhoz.
A férfi matat még valamit, mindenesetre cetlit köp ki gép, cetli nejlonzacskóval anyakönyvileg elismerve egyesül, mérleg fölszabadul. Léphetek hozzá játszani én.
– Na, ugye – dörmögi bajusza alá a férfi, ahogy elhalad félig mellettem, félig mögöttem.
Hát igen. Értelmiségivé válni. Kiművelt emberfők gyülekezetévé, amiről csaknem két évszázada ábrándozott a bolond gróf. Akárhogy számolom, bevásárlóközpontbeli sorstársaim ama nemzedék tagjai, akik a rendszerváltásként dicsőített hatalomváltás idején (nyolcvanas évek második fele) születtek, és lettek a közoktatás prédái. Ama közoktatásé, amelynek reformját seperc alatt ki lehetett volna találni, és amely reformot 1990 őszén bevezethettek volna. Ha 1990-ben valóban rendszer változott volna, az 1985 után születettek 2010-re átvehették volna diplomáikat. Ha és ha és ha. (Vagy a mindenkori hatalom felől: hahaha?)
Értem én. Ha a 2010-es évek végén több millió ifjú diplomással (értelmiségivel, kiművelt emberfővel) állnánk itt, ki végezné el a piszkos munkát? Vegyünk például engem. A bennünket néha kisegítő kertész, a legnagyobb jóindulattal – ráadásul ajándékba! –, kiborított telkünk közepére fél plató termőföldet. Kerülgettük napokig, hetekig a tűző napon egyre kérgesülő hegyet, amíg kisebb fiunkat sikerült rábírni, hogy kezdje ellapátolni. Csákánnyal, gyökérkapával tíz-tizenöt talicskányit bányászott ki, nejem – ama időkben én hajlongástól, emeléstől orvosilag el valék tiltva! – gereblyével szétegyengette válogatott gödreinkbe. De, ha szelíd lankakánt is, maradt föld jócskán, így aztán tilalom alól fölszabadulva július közepének egy szép alkonyulatán lapátolni kezdtem magam is. Kezdtem volna, ha – mire jó az értelem! – rá nem jövök, hogy előtte, bizony, ásnom kell. Mit ásnom: kapálnom! Lapát után hoztam az ásót, a kapát, utóbbival már a gereblyét is, mert addigra világosultam meg, egy teljes utat megspórolhatok, ha egyszerre két, szükséges szerszámot előre cepelek. Kezdtem fölkapálni a megkövesült földet. De, Barátaim, Olvasók! Mikor kapáltam én utoljára? Pláne szikes talajt, föl? Nem kellett nekem sok, elég volt öt kapavágás, hogy fájjon a derék, hasogasson a váll, vízhólyagosodjék a selymes tenyér! Plusz a levegő, na, az miképpen el képes fogyni nehány kapavágástól! Persze összeszedtem magam, nem vagyok én holmi puhány, kapáltam, ásóval rásegítettem, föltört szűzföldet összegereblyéztem, talicskába belapátoltam: fordultam hatot – félig telt talicskával, naná, térdem rogyadozott annyi alatt is –, a második után éreztem, pokoli éjszaka vár rám az embert próbáló megterhelés után. Tarthatott húsz percig az egész művelet.
Húsz perc alatt belegondolhat egy „értelmiségi”, akar-e napi iksz órában kubikos lenni. És örvendhet az „értelmiségi”, hogy van, aki elvégez helyette munkákat, amíg ő kényelmesen csücsörész a nyaralójában, és újabb Lájv-szimptóma elbeszélésével borong azon, mily buta világban kell néki élnie. Kell papír arról, hány darab zeller az egy darab zeller? Kelljen.
Ameddig a munkásosztállyal szövetkező parasztság egy bukott próbálkozás után – javított kiadásban – azt nem mondja léhűtő urainak, hogy mostantól kubikoljatok ti, amíg nem mondja, hogy hordjátok szét a termőföldeteket ti, mert különben sosem lesz nektek se egy, se sok zelleretek a magatok főzte gulyásleveseitekbe, addig semmi nyafogás entellektüelkéim, nyaralóitokban vakációzó pedagóguskáim, közoktatási reformot követelő újszéchenyicskéim!
(Zamárdi felsőn, 2019. július 15. és 21. között.)